Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-16 / 166. szám
1986. július 16., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Kortársak és volt népi kollégisták a NÉKOSZ-mozgalomról B ethlen Gábor erdélyi fejedelem 1622-ben alapítványt tett évenként 40 szegénysorsú, főként jobbágygyermek kollégiumi ellátására. Gyulafehérvárott az-idő tájt 10-15 százalékra rúgott a jobbágykollégisták száma. A Horthy-korszakban - három évszázad múltán - annak ellenére, hogy fennhéjázóan hirdették a „kultúrfölény” hamis tanát, a magyar egyetemeken tanulóknak 1,3 százaléka volt szegényparasztszülők gyereke... SÜTŐ ANDRÁS: Bethlen Gábor nyitotta meg nekem az utat a kollégium felé. Ugyanis megtiltotta a fő- uraknak, hogy a jobbágynak tanulását bárminő formában is megakadályozzák. Akkor tisztázódott, hogy még püspök is lehet belőlem; annak előtte — a rendiség ismert tiltása szerint — nem lehettem volna. S íme, háromszáz és tizenegy esztendő múltán ez az idő is bekövetkezett; első követét a mi famíliánk is indította. Leendő iskola társaim is: sármási, köbölkúti, öl- vesi tanítójelöltek. Némelyiket, zsírozott bakancsán s a kinyúlt fülén kívül, zabszalmával tömött szalmazsákjáról lehetett fölismerni. GYEN ES ANTAL: Kezdetben— mi, kollégisták — propagandamunkát végeztünk. 1944 őszétől pedig valameny- nyi akciócsoport fegyveres és kézigránátos akcióban is részt vett. Főként német katonai autókat semmisítettünk meg, s nyilasházakat kézigránátoztunik, nem elsősorban azért, hogy kárt okozzunk a fasisztáknak, hanem, hogy a lakosság előtt jelezzük létünket. Kézigránátokhoz és egyéb robbanóanyagokhoz katonai kapcsolatunk, Kerékgyártó Elemér, volt Eötvös-kollégista révén jutottunk. SZABÖ PÁL: Február végén az idő még egyszer havat lökött, takaros tél lett, s déltájban egy motorbiciklis civil, egy fiatalember jött be a faluba a Gátvég felől... — A debreceni kormány ... koalíciós kormányzás demokrácia... — hullanak a szavak, mint a forgácsok, szinte csillognak, fehérlenek mögöttük a havon. A fiatalemberen viseltes bőrkabát van, s szinte tejfeles a szája. Ezek a fiatalemberek, ezek a Győrffy-ko'llégisták, jöttek Debrecenből, vagy a pesti romházakból, s nekivágtak az országnak egyenest. Reménységet hoztak a csüggedőknek, hitet a hitetleneknek, tavaszt hoztak az irgalmatlan télbe. (Isten malmai — regény. 1950.) HEGEDŰS GÉZA: A Győr- ffy-kollégiumi — majd NÉ- KOSZ-beli — oktatómunka határozta meg 1945 és 1948 között egész elméleti-ismeretterjesztő tevékenységemet... Én magam saját fejlődésemben is nagyon sokat köszönhetek a NÉKOSZ-él- ménynek. Ott tanultam meg tanárnak lenni, ott bontakozott ki pedagógiai gyakorlatom, ott kapcsolódtam él- ményszerűen korunk történetéhez ... PÁL LÉNÁRD: 1945 őszén kerültem a Petőfi-kollégi- umba, amelyik — legjobb tudásom szerint — a Győr- ffy-ikollégium után a második népi kollégium volt az országban. Valahányszor eszembe jutnak az akkori idők, az első, ami megfogalmazódik bennem: egy bizonyosfajta nosztalgia az iránt az őszinteség, egyenesség iránt, amely nagy ragaszkodásokban és jól meghatározott elutasításokban nyilvánult meg . . . Jól tesszük, ha megőrizzük a régi erényeket, és azokat az új követelményekhez nemesítjük. A népi kollégiumi mozgalomnak pedig sok megőrzésre méltó erénye van. SZIRTES ADAM: Mit köszönhetők a kollégiumnak? Ebben a romos épületben, a kollégium közösségében lettem én igazán emberré. Napszámosként, summás- ként, cséplőmunkásként közösségekben éltem addig is, de ez a közösség szabadított fel. Itt kezdtem figyelni a világra, itt kezdett kiegyenesedni bennem a lélek... Ez a közösség ajándékozott Mi, tizedik emeleti lakók Sokan vagyunk mi, titedik emeleti lakók. Az erkélyről gyönyörű panoráma tárul elénk, szó szerint a lábunk előtt hever a város. Mi vagyunk a kiválasztottak, a mennyboltot közelről szemlélők, akikhez csak üggyel- bojjal ikapszkodik fel az utca zaja és a meleg víz. Mi már megszoktuk, hogy este héttől kilencig nincs viz a csapban, hogy télen hideg, nyáron fullasztó hőség von. Beletörődtünk, hogy takarékossági szempontokból meg- fordították a fűtési rendszert, de nekünk változatlanul csak néhány radiátorborda adja, illetve próbálja adni a meleget. Megszoktuk 'azt is, hogy a lakásszövetkezet nem kapcsolja be a szellőzőket, nem működteti őket éjjel-nappal eiöirássze- rűen, ugyancsak takarékosságból. Mi, tizedik emeletiek, párás szemmel vesszük tudomásul, hogy megint nem jár a lift. De ha járna, akkor sem tudna feljutni a csótány, mert a liftben huzat von, és azt nem szereti - mondták a „szövetkezetiek", akik ravorirtét nem vesznek, mert nem telik a költségvetésből. Egér viszont van, az bírja a lépcsőt. Mi már kevésbé. iMi, tizedik emeleti lakók, jól ismerjük a lelfu- valkodott tapétát, amely eső után úgy néz ki, mint egy takarékos hörcsög teli pofazacskói. Mi azt is tudjuk már, ilyenkor mit kell tenni i Ki kell szúrni, ahogy' azt velünk az Állami Biztosító teszi, amikor az „égi áldás" okozta károkért nem hajion- dó fizetni. Mi mór irtunk Szent Péternek is, de nem válaszolt. És hoztunk sok-sok áldozatot. Pénzt, időt, fáradságot nem kímélve, elmentünk a lakásszövetkezethez, a BÁÉV-hez, az Állami Biztosítóhoz, a Vízműhöz, az OTP-hez, a Tóvhöhöz, a szomszédhoz. Mi sokat beszélgetünk, értjük és ismerjük egymást. Mi már közös nevezőre jutottunk és nemegyszer elvetettük a sulykot. Mi mór elveszítettük nevünket, mi vagyunk a tizedik emeleti lakók. A mi fohászunk nem hallatszik a földre ... Máes Ildikó meg két tündéri ember és pályatárs — Soós Imre és Horváth Tériké — barátságával is. Sose felejtem el a napot, amikor Soós Imre megérkezett. Akkor már jó idő volt. Soós Imre a hosz- szú gyaloglás után vállára akasztott csizmával lépett a kollégiumba, s úgy állt ott előttünk mezítlábasán, kicsit szorongva, kicsit hetykén, mint egy népmesehős. Amíg élek, nem tudok kitörölni emlékezetemből egy képet: a poros, izzadt lábnyoma ott maradt a parkettán. JUHÁSZ FERENC: A kollégiumban mi költők annyira egymással éltünk, annyira egy csoportban, és egy világnak, vagy egy leendő eszmélkedésnek vagy egy költészeti létnek a csíráit próbáltuk ott kibontakoztatni vagy megvalósítani, hogy ez az önmagunkban élés kevés lehetőséget hagyott nekünk arra, hogy másra is figyeljünk. HORVÁTH MÁRTON: 1949 nyarán a Politikai Bizottság határozatot hozott a NÉKOSZ feloszlatására. A határozatot Révainak kellett volna képviselnie és indokolnia, de a közgyűlés időpontjában a betegsége akadályozta. Így került rám a sor egy rögtönzött felszólalás erejéig ... Nyers formájában árulkodóbb a felszólalás, akaratlanul hívebben fejezi 'ki a kor politikai atmoszféráját ... ACZÉL GYÖRGY: Az egykori népi kollégiumok társadalmi érdemeit ma már senki sem vitatja. A felszabadulás után jelentős szerepük volt abban, hogy a nevelésügyben, a népi értelmiség megteremtésében olyan demokratikus-plebejus hagyományok alakuljanak ki, amelyek beépülnek fejlődésünkbe. KÁDÁR JÁNOS: A kollégium megalakulása része volt azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket a hatalomra jutott dolgozó nép tett az uralkodó osztályok műveltségi monopóliumának megtörésére, a munkás- és parasztfiatalok tanulási, művelődési lehetőségeinek biztosítására. A kollégium megalapítása fontos politikai tett volt, mert tömörítette azokat a munkás- és parasztfiatalokat, akikre a népi hatalom támaszkodni kívánt. (Részlet Kádár János leveléből, amelyet a József Attila Népi Kollégium megalakulásának 25. évfordulóján, 1971. IX. 9-én írt.) összeállította: Ruttkay Levente Keresik a Titanicot Tovább folytatta munkáját hétfőn a 74 éve elsüllyedt Titanic roncsait kutató amerikai expedíció. Robert Ballard, a kutatócsoport vezetője és két társa hétfőn ismét leereszkedett törpe tengeralattjáróján a négy kilométer mélységben fekvő roncsok közvetlen közelébe. A mélyben töltött négy és fél óra alatt megpillanthatták a Titanic bálterméhez és első osztályú szalonjához vezető főlépcsőt. Ballard elmondta, hogy itt indítják útjára kedden robotkamerájukat, hogy elkészítse az első képeket a hajó belsejéről. A hely Ballard szerint különösen alkalmas a behatolásra, mert a katasztrófa pillanatában beszakadt a főlépcső feletti üvegkupola, és így a felsőbb emeletekre is remélhetően könnyen fel lehet küldeni a hétfőn már sikerrel kipróbált robotkamerát. Ballard elmondta, hogy tengeralattjárójukkal a kormányosfülke közelében is jártak, látták a még teljesen fényes kormánykereket, amelynek csak farészei mentek tönkre. Dr. Berkessy Sándor (középen) kollégái között Fotó: Fojtán László Soha eszembe nem jutott, hogy orvosnak menjek. A szenvedés láttán elérzéke- nyülök, vagy pánikba esek. Ezt még csak-csak tudom leplezni, de végképp elgyengít a vér látványa. Valami ősi, atavisztikus félelem ez, s gyanítom, hogy nemcsak én vagyok így ezzel. A vér azonos az élettel, de csak addig, amíg a helyén, rendeltetése szerint kering. Márpedig tudjuk, hogy sok embertársunkban akadozik ez az életet jelentő nedv, mert elmeszesedtek, beszűkültek az erei, elfáradt, kikihagy a motor: a szív, van akinek a kelleténél sűrűbb, míg másoké nem tud megalvadni, s a legkisebb seb is végzetes lehet; s iákkor még nem szóltam korunk félelmetes veszedelméről: a rákról, amely megtámadja a vérképző és szállító szerveket is. A leukémia nevének hallatán elsápadunk, kifut az arcunkból a vér ... Szabad-e mindezt elmondanom dr. Berkessy Sándornak, a miskolci Semmelweis Kórház belgyógyász főorvosának, a neves hematológusnak, aki a szakma legnagyobb kitüntetését, a Kiváló Orvos címet kapta meg a minap, három évtizedes munkásságáért? Az ember — még, ha egészséges is — eleve szorongva megy be a kórházba (kivéve a szülészetet, ahol űj életeket segítenek világra), s különösen olyan osztályra, ahol ilyen komoly betegségeket gyógyítanak. Nos, Berkessy Sándor főorvos úr, s a belőle áradó nyugalom egy pillanat alatt feloldja ezt a szorongást. Irodája egyáltalán nem emlékeztet a megszokott orvosi szobákra. Otthonossá, barátságossá — csak hosszú percek után jön rá az ember — nemcsak a bútorzat teszi, hanem a falon látható képek. Nemcsak tájképek, hanem családi fotók: szüleiről, lányairól, az iskolai tablók (volt tanítványoké). Orvos képe csak kettő látható a falon, s ezek is vallomásértékűek. Az egyik Albert Schweitzeré, a másik a nagybátyjáé, a szegedi egyetem néhai belgyógyász professzoráé. Az ember .— ha páciens — nem nagyon szokott nézelődni a főorvosi szobában. Berkessy főorvos úr, már a beszélgetés végén, nagyon szívesen, szüleiről szólva szeretettel, lányairól érezhető apai büszkeséggel „mutatta be” a képeket. Jellemzőbbet, többet az emberről, a tudós orvosról egyetlen beszélgetés alapján a riporter se tudna mondani. Mert nem szóltam még eddig a polcokon sorakozó irattartókról, amelyekben a szakmához szükséges irodalom, a különböző folyóiratokból ki- vágott-másolt cikkek, a csontvelőleletek és más leírások találhatók. Precíz rendben, de nem rigorózusan. Ám naprakészen, elérhetően. Egy élet munkája, kínálkozik a toliamra a közhely, holott tudom, hogy az orvos munkájának a lényege éppen nem látható, hiszen az maga a gyógyulás, a visszaadott egészség. Sötétedésig, a korházi házirend szerint vacsoraosztábetegségei is gyógyíthatók sig, beszélgettünk a szakmáról, az orvosi hivatásról, tudományról, betegségről, életről. Berkessy Sándor kellemes interjúalany, mert türelmes és segitőkész. Mégis visszafogottabb lesz az ember (tolla), s nemcsak a kötelező tisztelettől. Kollégái, ismerősei, betegei (mert azért nem teljesen készület- lenül mentem el hozzá) kitűnő orvosnak, mégpedig tudós orvosnak tartják, s szerény embernek, ám akinek van mire szerénynek lenni. Elmondták azt is, hogy puritánul él, s csak a munkájának és a családjának. — Milyen munka ez? Mi az a hematológia? Hogyan választotta ezt a pályát, szakmát? — tettem fel sorban a kötelező — sztereotip kérdéseket, de a beszélgetés során ezekre már nem is volt szükség, mert Berkessy főorvos úr kérdezés nélkül is beavatott az életébe, a szakma titkaiba. Az orvostudomány — alkalmazott tudomány. Amit itt művelek, az inkább gyakorlat, mesterség. Ide, a betegekhez elsősorban jó szakember kell, a tudományos kutatás, az eredmények publikálása csak melléktermék lehet. Ez is fontos, de téved az, aki azt hiszi, hogy ez maga a tudomány. Az új, a nagy eredményeket az olyan zsenik fedezik föl, mint Szent-Györgyi Albert, Röntgen, Pasteur vagy Koch. A publikálás mégsem öncélú, mert a tapasztalatokat, fölismeréseket meg is kell osztani másokkal. Ezért vállalkozom rá, pedig nehezen írok. Eddig ezer referátumom jelent meg az Orvosi Hetilapban. Elismerik a munkámat, de az igazi rangot a szakmában a Londonban megjelenő Laucet. című lapban való megjelenés jelenti. Érdekes történetem van erről. 1972-ben kis cikket küldtem nekik a vércseréről. Egy egyszerűbb eljárást dolgoztunk ki, azt ismertettem. A cikket olvasta a Resuscitation című (angol) folyóirat szerkesztője, s kérte, hogy tíz oldalon írjam le az eljárást. De miért írjam le ilyen hosszan — kérdeztem —, ha már megvan röviden? így azt írtam le, hogyan dolgoztuk ki ezt a módszert. Közben kiderült, hogy van jobb, korszerűbb is. A szegedi gyermekklinikán a mi eljárásunkat használják. De nem is ez a fontos, hanem. hogy a gyakorló orvos végezze a munkáját, s a beteg érdekében legyen tájékozott, alkalmazzon minden új és jó módszert. Sokszor a véletlen is segít. Egyik kollégám hívta fel a figyelmem, hogy a nevem szerepel egy barlangász könyvben (Gánti Tibor: Eltűnő szigetek). Hogyan lehetséges ez, hisz’ soha nem foglalkoztam barlangokkal? Kiderült, hogy Gánti egy, az egyetemen írt tudományos diákköri dolgozatomat olvasta, amelyben a kalcium és a magnézium (vízbeli) kimutathatóságáról írtam. A víz barlangból vett minta volt, s így tudtomon kívül hozzájárultam a barlangkutatáshoz. Ez, a perifériális látás és a szerencse segített sok kérdés megoldásában. Kitűnő mestereim voltak az egyetemen (pl. Straub János — kémia, Petrányi Gyula és Fornet Béla belgyógyász professzorok), s az elődöm: Cseley Márton főorvos úr. Tőlük tanultam a szakma szeretetét. Cseley Márton, az első főnököm terelte a figyelmem a hema- tológiára. ö a klasszikus belgyógyászati iskolát művelte. Szigorú volt, mégis sokszor álmodom vele, mert napközben foglalkoztat, hogy mit szólna ahhoz, amit csinálunk, a mai hematológiai osztályhoz, tudományhoz? — Hogy mi a hematológia? A vérképző rendszer betegségeivel foglalkozik. Ez viszonylag új tudományág, még kiforratlan szakma, lehet újat találni benne. Ezért is választottam, amikor néhány éves kitérő (rendelő- intézet, művese-állomás, nőgyógyászat) visszakerültem ide, ahol 1956-ban kezdtem a pályát. 1976-ban pályáztam meg a főorvosi állást, s újra elkezdtem tanulni. Volt bennem egy kis szorongás, de felmértem, hogy mit lehet csinálni, mire van itt szükség. Kijött belőlem a vizslatermészet. Ma itt kezeljük a hematológiai betegeket. Szívós, rendszeres munkával kellett megszerezni a bizalmat, a szakma rangját. Kineveltem az utódokat. Sok fiatal kolléga megfordult itt, akik kitanulták a szakmát, s most máshol folytatják. Mert a jó tanítvány olyan, mint az ipari kém: azt is ellesi, amit nem akarnak megmutatni neki. A gárdának köszönhetjük az eredményeket, s ezt a szép szakmai elismerést is. Ügy érzem, hogy ez a közösség ma már társadalmi érték, s itt nem is a felkészültségre gondolok, hanem arra, hogy ezt a munkát csak jólelkű emberek tudják csinálni. A sikerek itt nem olyan látványosak, mint más osztályokon, például a sebészeten. Mára már lényegesen javultak a gyógyulás esélyei, mert fejlődik a tudomány. A nyirokszervi betegségek (20—25 éve még veszélyesek, voltak) többsége ma már teljesen gyógyítható. A nagybátyám azt mondta;1 amikor átvettem a diplomá-1’ mat, hogy irigyel, mert mi' már sikeresebben gyógyíthatunk, mint ők. Ezt elmond-' hatom én is, mert a holnap orvosa több életet menthét,1 hosszabbíthat meg, mint näh' horpácsi
