Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-13 / 164. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. július 14., hétfő Ma este Miskolc új szabadtéri színpadán: A sevillai borbély a Minorita-udvarban A Minorita-udvart bizo­nyára nem sokan ismerik belülről. Hihetőleg most so­kan megismerkednek vele. A Hősök terén az egykori rend­ház, a mai Hámán Kató Kol­légium épülete öléli körbe, illetve határolja három ol­dalról a kellemes hatású, öreg fákkal gazdag térséget, amely leginkább a Batthyány utca felől közelíthető meg, s amely mától Miskolc új szabadtéri színpadaként szol­gál — Belvárosi Szabadtéri Színpad névvel. — Itt mu­tatják be ma este Rossini A sevillai borbély című há- romfelvonásos vígoperáját Szinetár Miklós rendezésé­ben, a Kovács László vezé­nyelte Miskolci Szimfonikus Zenekar közreműködésével. Nem volt érdektelen né­zelődni a próbákon. Képe­ink az egyik próbanap né­hány mozzanatát idézik, ami­kor először próbáltak kosz­tümben a változó, hol esőt Szinetár Miklós, rendezés közben Almaviva gróf (Fülöp Attila) szerenádja. A kép jobb szélén Fio- rillo (Kovács Pál). ígérő, hol perzselő napsütést adó égbolt alatt. Szinetár Miklós nem épít­tetett színpadot. A játéktér a. földre épült, a háttér a barokk épület fala, az ud­var árnyas fáinak sora, s szemben e játéktérrel a kagyló alakú, jól emelkedő, nem túl nagy nézőtér. Ebben formában közvetlen kap­csolat teremthető a játszók és a nézők között. A zene­kar a színpad egyik szélén foglal helyet, de nem zavarja a néző rálátását, Rosina és nevelőnője az egyik emele­ti ablakban jelenik meg, Al­maviva gróf az ablak alatt eped és muzsikáltat, s az ablakban meglebben a gyer­tya lángja. A rendező beállít egy jelenetet Rosina bemutatkozása Rosina fogadja a szerenádot (Csonka Zsuzsa). A próba alapján igen kel­lemesen _ szórakoztatónak ígérkezik a vígopera előadá­sa. A játék elején a szerep­lők a nyitány alatt egyen­ként bejönnek, mintegy be­mutatkozásként, pénzdara­bokat vetnek a kútba, s köz­ben a díszítők átrendezik a színpadot, kezdődhet a kis előjáték után az „igazi” elő­adás, jöhet Fiorillo, meg a zenészek, azaz a kórus, majd Almaviva, később Figaro, meg Bartolo doktor és a töb­bi, amit nem kell előre el­mesélnem. Talán még annyit, kiket látunk. Almaviva gróf Fülöp Attila, Bartolo doktor Szüle Tamás, Rosina Csonka Zsuzsa, Figaro Csurja Ta,- más, Basilio Begányi Ferenc, Berta Molnár Anna, Fiorillo Kovács Pál. A többit — re­mélhetőleg az időjárás meg­engedi — ma este meglát- juk-meghalljuk. (benedck) (Fotó: Laczó) Rádió mellett Értékmegőrző Aligha van fontosabb — s mostanában igencsak vita­tott — kérdés, mint éppen a munka és a siker, illetve a pénz viszonya. Az „utca népe” enyhe cinizmussal ezt úgy fogalmazza meg. hogy „aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni”. Való­ban így lenne? Hogyan ju­tottunk el idáig? Ezt nyo­mozta Szél Júlia (szerda, Kossuth 2)1.30—22 óra), Mun­ka és sikereség alcímű ri­portjában. Igazat kell adnunk neki abban, hogy az első ripor­tot az iskolában csinálta (Nyírmadán). Miért volt szomorú hallgatni ezeket a gyerekeket, majd a pedagó­gusaikat? Mert a felnőttekre hivatkozva azt fejtegették, hogy nem érdemes tanulni, dolgozni, hisz’ úgysem az boldogul, aki becsületesen teszi a dolgát. A pedagógu­sok csaknem elsírták magu­kat, amikor elmondták, hogy a gyerekek egyszerűen ne­vetnek, ha rossz jegyet kap­nak. Az ma a „sikk”, ha mindenkinek van egyese, ugyanakkor a szorgalmasan tanuló, tehát tudó társaikat kicsúfolják, kiközösítik. Szél Júlia azonban nem elégedett meg ezzel a helyzetképpel, azaz nem az iskolát marasz­talja el azért, amiről nem-tehet. Ha a gyerek kint az életben más értékrendet lát, mint amit az iskola dekla­rál és megkövetel, akkor ebben a „meccsben” a pe­dagógus lesz a vesztes. Interjút készített Szél Jú­lia egy frissen végzett pe­dagógussal is, aki elő se ve­szi a diplomáját, mert ta­karítónak megy. Miért? A riporter kérdése is kétség- beesett, hiszen, ha minden­ki otthagyja (el se kezdi) a pályát, akkor valóban csak a képesítés nélküliek ma­radnak (?) A választ maga a riportműsor adta meg. Szó esett egy egyetemi tanár­nőről is, aki takarító válla­latot hozott létre, s most villája van Budán. Jó, ha a szellemi munka leértékelődött, akkor bizto­san nagyobb tisztelete van a szakmunkának. Elvégre termelni azért kell. Nos. a riportok szerint itt sem jobb a helyzet. Butikosokat szólaltatott meg Szél Júlia, akik szakmájukat cserélték fel erre a kockázatosabb, de nagyobb jövedelmet biztosító foglalkozásra, járt egy ta­nyán, ahol szintén egy haj­dani szakmunkás termel zöldséget. Olyan ősi (és szép) szakmák művelői hagy­ták ott a gyárat, sőt a szakmát is, mint szűcsök, bőrdíszművesek. Elmondták, hogy a gyárakban a telje­sítmény és a bér nincs arányban. Főleg ezért hagy­ták ott. Fájó szívvel, mert szerették a szakmájukat és a közösséget. Az egyik gyár (Pannónia Szőrmegyár) ve­zetője elmondta, hogy meg­rendelést kellett lemondani­uk, mert egyszerűen nincs elég emberük. Hogy ez mek­kora kár a népgazdaságnak, azt ki se merik számítani. A hatvanas években még 750 emberük volt, ma 200— 250. Hová mentek a többi­ek? Olyan kisebb vállala­tokhoz, szövetkezetekhez, maszekokhoz, ahol rögtön több száz forintot tudtak rá­ígérni a fizetésükre. A kér­désen lehet moralizálni, de nem érdemes, noha hajlamo­sak vagyunk rá. A marxiz­mus klasszikusai szerint a munkaerő is áru, mozgását a kereslet—kínálat határoz­za meg. Ez így bizony zord­nak, ijesztőnek hat, de a gazdasági törvényszerűségek objektívak, kemények. Más megközelítésben cselekedni is a törvényszerűségek isme­retében lehet. Amíg egy egyetemi (és más) tanár jobban jár, ha elmegy ab­lakmosónak, amíg érdeme­sebb . műanyag bigyókkal kereskedni, fóliázni (zöld­séget), mint bundát varrni, fémet önteni, amíg a nagy tapasztalatú művezető keve­sebbet keres, mint a fél­analfabéta segédmunkás, addig ne csodálkozzunk a gyerekek zavart, furcsa vá­laszain. Szél Júlia (a rá jellemző módon) kicsit patetikusan fe­jezte be a riportot. Zavar van az értékrendben, a tisz­tes munka nincs veszélyben, de védelem nélkül se hagy­ható. Egyetértünk. horpácsi Keresztrejtvényfejtők versenye Az Űj Tükör olvasószol­gálata és az encsi II. Rákó­czi Ferenc Művelődési Köz­pont második alkalommal rendezte meg július 10—12. között az országos kereszt­rejtvényfejtő versenyt az en­csi városi sportcsarnokban, melyet az Üj Tükör-klubok és egyéni versenyzők részé­re hirdettek meg. A verse­nyen 36 egyéni és 10 négy­fős csapat mérte össze tu­dását. A csapatverseny vég­eredménye: 1. Jászapáti Űj Tükör Klub, 2. Szikszói Űj Tükör Klub, 3. Karancskeszi Űj Tükör Klub. Az egyéni verseny vég­eredménye: 1. dr. Váraljai Béla Mátranovák, (a ka­rancskeszi klub tagja), 2. dr. Mező Imre Salgótarján, 3. Varga István Debrecen, ME­DICOR KISZ-aiapszervezet. A résztvevők a versenyen kívül is vetélkedtek; kereszt­rejtvény-fejtésben, kereszt- kérdésben és „fele sem igaz” vetélkedőn mérték össze tu­dásukat, az izgalmas beve­zetésként pedig kassai kirán­dulás és a Diósgyőri Csoko­ládégyár látogatása szerepelt a programban. Varga Éva földi látomásai Bronz, kő és légiesség Az alig tízéves fiúcska né­hány percig állt a miskolci pártszékház bejárata előtt és gyermeki kíváncsisággal pró­bálta megfejteni a magas dombormű látványát. A fér­fialak fölött repülő galamb­raj íve keretezte a kompo­zíciót. A kőmadarak szinte suhogtak. „Azért tetszik, mert a galambok úgy rebbennek fel, mint ott, a téren ...” — mutatott a domborműre, majd a díszköves térre a fi­úcska és ezzel be is fejezte alkalmi műbírálatát. A közelmúltban végignéz­hettem, amint a Miskolci Akadémiai Bizottság szék­házának aulájában gyöngyö­ző homlokú férfiak araszol­ták előre egy új szobor, egy kút márvány talapzatát, a frissen megmunkált meden­cét. Centiről centire halad­tak előre, majd amikor vég­leg a helyére került a zöld márvány medence, könnyed mozdulattal illesztették a helyére a könyvtárteremben várakozó bronzoroszlánt. Az állatok királyának karcsú, feszes teste, gyűrűs sörénye ugyanazt a lendületet, légi­ességet hordozta, mint ama galambraj repülése. Nem vé­letlenül. Mindkét alkotás Varga Éva szobrászművész műtermében fogant, mindkét mű magán viseli a kemény, rideg anyag megformálásá­nak játékos, könnyed, vibrá­ló és nemes gesztusait. Az álmok tűnnek fel olyan gyorsan változó formában, ahogy ezek a formák alakul­nak ki. Az álmok, a látomá­sok, melyek tovatűnésre, to- valibegésre vannak kárhoz­tatva. Csak pillanatnyi, erős figyelmünk képes megőrizni őket, hogy beilleszthessük egyszer-egyszer a látott, vagy képzelt képvilágunkba. A sűrítés, a megőrzés pil­lanatai ezek, melyeket ma már szinte mindenki meg­oldhat, ha pontosan tudja használni egy fényképezőgép optikáját... Csakhogy itt megfoghatóvá, körüljárható- vá. mozgathatóvá válik az egyébként kétdimenziós láto­más és a harmadik dimen­zió mellé új tér, új közeg, új hangulat kerekedik, egy­szerűen fogalmazva; műal­kotás születik. Hiszen az a lényege min­den művészetnek, hogy ne önmagában, környezetétől, világától független, hanem abba illeszkedő, azt kiegé­szítő, arra ható és az onnan érkező hatásokat magába öt­vöző életet éljen. Nem is él­het másképp, nem is műal­kotás másképp. A csoda tehát végtelenül egyszerűen születik. Ezt érezhetjük Varga Éva szob­rászművész többi alkotásain is. Táblaképein feltűnik a csodálatos hold, kislánya, Boriska a kicsiny virággal, vagy a gömbön táncoló har­sonás angyal, jelezve az időt­lenség, a játékosság és asz- szonyiság természetes hár­mas egységét, és az egység, az alkotás és természet egyensúlya tekint ránk Bar­tók Béla portréjáról. Nem keresi a különlegest, de megtalálja az egyedit, az egyszeri, megismételhetetlen pillanatot, s ezekben a pil­lanatokban tágul az idő vég­telenné. Egy tiszta vizű kút mélyébe rejtette plakettjeit. A finom hullámok alatt el­mosódtak, kiélesedtek a for­mák; Csontváry, Bocskai, Bartók arca tükröződött a mélyből, és feltűntek a ma­darak, az örökké kísértő, kö­vető kedves galambok, rö­pülve, tollászkodva, alábuk­va, útra kelve és megérkez­ve ... ahogy naponta ke­lünk útra és érkezünk meg vizeink, fészkeink, házaink, barátaink, álmaink között. Nincsenek előítéletei, nin­csenek rögeszméi. Amikor beszél, mesél, ritkán fogal­maz esztétikai kategóriák­ban. a művészet tolvajnyel­vén, ám szép, az érték tisztelete azonnal kiviláglik szavaiból. Gyönyörködik az antik szobrok ruházatának redőzetében, lelkesedik az ultramodern épületek rejtvé- nyes konstrukcióin, szereti a hatalmas, fehér falakat és kedveli a szépen fénylő haj­ba font ezüst-, aranyszalagot. A bronz, a kő mellé könnyen képzeli oda a vizet és a va­kító napfény helyett elfo­gadja a telihold ezüstjét. Ha dolgozik, nehéz faggatni, ne­héz szóra bírni, agyagos, gip­szes kézzel is jószívvel kínál kávéval és csak annyit mond: „most jól érzem ma­gam”. Aztán feláll, körbejárja a készülő szobrot, kitekint a műterem ablakában ringó fa koronájára, belenyúl az agyagosládába, tovább for­málja földi, látomásait. (szcndrci)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents