Észak-Magyarország, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1986. június 7., szombat Elnézem Berzsenyi hegyeid mint pipálják a köd-ábrákat: ó-asszonyokat játszódanak egedre s lenge Nimfák köribéd fejtenek ' nézegetem »eled miként hu Hajtja szirmát az ősz-utó s körtvélye mikor fonnyad töpörödik aszalttá mint Sybiliád s hamvas képzeleted ■ fekszünk a füvön nő markomba állam míg szőlőszemtől váldos a gerezd s avarillat kél: súlyos illatában elgondolkodhatunk néked jó (nékem még vitorlám sincs tán) (hogy vonhatnám le fel sem vont vitorlám) - partot ■ mii s csípik a ai.._ s az álom ■ tartani tartani jó melegenI ám ki vigyázza a kinti világot fűtt-e főti-e csöpp szerelem! Kaszovszki A vicc Kitaláltam egy viccet, így szól: két barát találkozik. Kérdezi az egyik a másiktól: — Ha meghalnék, szánnál öt rubelt egy koszorúra? — Természetesen — mondja a másik —, hiszen a barátom vagy! — Nos jó. Akkor add ide nekem az öt rubelt, és ha meghalok, nem kell rám áldoznod ... Elmeséltem a viccet kollégáimnak. Jót nevettek rajta. Pocsivalov kollégám így szólt: — írd le, és vidd el valamelyik szerkesztőségbe. Az egész országban olvasni fogják, és híres ember leszel... Megfogadtam a tanácsát. A szerkesztő, akinek átadtam a kéziratot, fanyalogva mondta: — Hm ... ebben nincs semmi különös. Mi akar ez lenni? — Egy vicc — mondtam^ — Egy anekdota ... — Nem, nem, barátom! Ez egyáltalán nem nevetséges. Bocsásson meg ... Elszomorodtam a kudarcon, de nem volt mit tennem. Néhány nap múlva ismét találkoztam a barátommal, Pocsivalowal. — Nos, voltál a szerkesztőségben? — kérdezte. — Igen. — Na és? Elmondtam, hogy jártam. Barátom hallgatott egy" Ideig, majd megszólalt: — Vidd el egy .másik szerkesztőségbe... Másodszor is leírtam, és elvittem egy másik újsághoz. A szerkesztő asztalára tettem az írást. Amikor elolvasta, felnevetett, majd valóságos nevetőgörcs fogta el. — Nagyon jó! Egyszerűen pompás! A viccem megjelent az újság utolsó oldalán, a következő szöveggel: „A külföld humorából”, és alatta az én szövegem: „— Figyeljen csak, Kur- ka úr, ha meghalok, adna száz zlotyt egy koszorúra? — Természetesen — felelte Kurka —, hiszen a barátom... — Nos, akkor Kurka úr, adja Ide a száz zlotyt, és ha meghalok, nem kell adakoznia...” Már-már kezdtem eife lejteni első irodalmi kísérletemet és sikeremet, amikor Pocsivalov felkeresett: — Nézd csak, mit mu tatok neked! — mondta, és az orrom alá nyomta a „Zene mindenkinek” című újságot. Abban olvastam: „Egyszer így szólt Mozart Salierihez: — Ha meghalnék...” — és szóról szóra az én viccem! Egyrészt örültem, hogy egy híres ember szájába adták a szavaimat, másrészt szégyenletesnek tartottam, mintha nem az én viccem, lenne. Mégis, ez volt a kezdet. Mert egy hónap múlva az „Irodalmi Körkép”-ben mondja G. B. Shaw Wells- nek: — Kedves barátom1.! Ha meghalok ... Aztán az „Ifjú Teohni- kus”-ban, Humboldt mondja. A „Termés”-ben Loba- csevszkij 'Micsurint, az „Opera, Operett”-ben Sal- japin Nyekraszovot, Alexander Dumas a fiát kérdezte, és így tovább. Éjszaka álmomban neves; személyiségek jelentek meg,; Arisztophan észtől Pocsiva- lovig. Reggelenként futottam az újságoshoz, hogy; megvegyem az új lapokat.; Ojabb és újabb hírességek mondták tovább az én rossz viccemet. És most nem tudom, mit tegyek. Forduljak ezekhez a híres személyiségekhez? De hiszen mind halottak. Róluk mindent lehet írni. Az ' élők azonban aligha fogják elhinni, hogy ezt a viccet én találtam ki. Alighanem a Terézia című, meglehetősen középfajú színmű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi, színpadi díszletezők legalábbis azt szerettük legjobban. A színpadképet egy több emelet magasságba kígyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt felállíthattunk vagy lebonthattunk, aszerint, hogy éppen mit kívánt a soros jelenet. Persze a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen „esemény” — visszaidézésekor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt —, amikor is a Terézia unokahúgát alakító, csodásán ingerlő combokkal megáldott fiatal színésznő felállt az ebédlőasztalra, és mélyen a közönség irányában előrehajolt. Ilyenkor kilátszott a teljes berendezés, úgyhogy mi, színpadi segéderők a háttérfüggönyök mögül egymást taposva kukkoltunk, s szokásunkkal ellentétben, minden este áhítattal vártuk a vörös kis dizőz jelenését. Utólag belegondolva már biztos vagyok benne, tudott arról, hogy hátul is van közönsége. A tizedik előadás után már valóságos szivárványt láttunk a pimasz kis popsit elfedni hivatott, minden este más és más színű, aprócska fehérnemű helyén. A színképelemzés, alantas beosztásunk folytán, természetesen hiú, ám örök ábránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így azután csak a falépcső és a művésznő feneke maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifejezetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket, forgószínpad híján, félóránként ide- oda kellett mószerolnunk; elsősorban az idióta statisztéria borított ki bennünket, akik úgy nyüzsögtek a színpadon, mint legyek a vágóhídon. Rekke- nő kora nyárban játszottuk a Carment, majd százan, hangyaként kerülgetve egymást, miközben előfordult, hogy a nézőtéren mindössze tizennégyen ültek, mivel a helyi focicsapat éppen a Fradival mérkőzött ... A meccset a tévé is közvetítette,' így áz- után a társulat drukker t: tagjai ingajáratban közlekedtek a társalgó és a színpad között. Egész jelenetek Fordította: Antalfy István A fiatal házaspár nászajándékként kapta a bebútorozott, mindennel felszerelt szövetkezeti lakást a városban, hozzá a nyugati márkájú személygépkocsit és — természetesen — garázst is. A faluból, ahol szüleik és ők is éltek, sokáig csak azért utaztak a városba hétvégeken, hogy kiszellőztessék az új lakást, meglocsolják a cserepes virágokat, növényeket, üldögéljenek az új fotelekben, bekapcsolják a tévékészüléket, a rádiót, a magnót, a lemezjátszót, kipróbálják, hogy ég-e minden lámpakörte a sokágú csillárban, a színes fcailapú olvasólámpában és állandóan jön-e a meleg víz a csapokból a fürdőszobában és a konyhában. A fiatalasszony ilyenkor letörölgette a port a vitrinben levő porcelánokról, r p.pekről, 'helyére igazított mindent a drága szőnyegen, a foteleket, a székeket, az asztalt, és az ezeket elözönlő műanyagból készült horgoltterítő-után- zatokat, díszeket. A férj kiállt az erkélyre, ahová az első közös szerzeményüket, a festett kredencet maradtak ki, mert az ügyelő képtelen volt rábírni Don Jósét, hogy hagyja ott a második félidőt. A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban csupán egy háromméteres keresztet kellett beállítanunk, és máris jók voltunk három hosszú felvonáson át. A hülyeség netovábbját (úgy vélem, nem csupán díszletezői szempontból) a Gül Baba című nagyopeTódor János sikolyát a dugig telt ház vastapssal jutalmazta — — mint egyébként mindent ebben a művi és kre- tén népszínművészetben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasztó produkció része, holott csak brutális akciónk-amputáci- ónk elleni fájdalmas tiltakozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy rendes rett képviselte, amelyben életemben először és utoljára, reflektoroktól megvilágítva, a. világot jelentő deszkákra léptem. Alkalmanként negyven forintért statisztáltunk, fényes török bugyogóban, hosszú kaftánban, piros turbánban; Gül Baba leányát hord- székben hurcolásztuk, Gábor diákot rácsos cellájában smasszerként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, alaposan felöntöttünk agaraira a színház mögötti István-pincében, s elérkezvén jelenetünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba kapaszkodva szunyókáltunk, mint valami fel- cicomázott cirkuszi lovak, eközben pedig Gáborunk, a rácson túli világnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érkező cigánylánnyal (lehet ám, hogy halászlány, Gábor diák ex-barátnője) egy irányban elkezdjük tolni a sínekre szerelt zárkát, lassan, komótosan, mintegy kifejezve ezáltal is minden vágyakozás szemünk előtt elsuhanó reménytelenségét. Mi ehelyett azonban beárnyékolt szemekkel (és tudattal) bóbiskoltunk, nem véve észre az ügyelő sürgető integetését, Gábor diák kétségbeesett pisszegését. Mikorra is felismertük, hogy ránk vár mindenki, felriadva az állapot nélküli állapotból, hatalmasat taszítottunk a kerekeken gördülő börtönön. A mezétlábas szubrett elhaló deszkák gyerekek voltunk. Csupán egy havi munkabérünk bánta a „műtétet”, akárcsak Gül Babáé, aki láthatóan és hallhatóan ugyancsak maxosan kornyikálta végig rózsás szerepét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, rettegtünk Gül Babától, Caligulával viszont egészen jól összejöttünk, a színházzal átelleni tiszti klub presszójában. Camus drámáját a „kegyetlen színház” törekvéseinek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meggyőzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon szerepéhez, s naponként élje meg Caligula személyiségének külső és belső extravaganciáit. A színész borostás volt és elhanyagolt, szeszektől áporodottan té- velygett az áprilisi napfényben. A folyamatos koncentráció nyomán meditációi néha olyannyira jól sikerültek, hogy díszletezői segédlettel kellett a színházba áttámogatni. Cipeltük naponta a zongorát, és a balhé érezhetően a levegőben lógott. A zongoracipelés ezen a „pályán” szó szerint volt értendő, hiszen a nagy színházból a kamarába minden reggel átkínlódtuk a kopott Bösendorfert, amiért is esetenként és per kopf százötven forint ütötte a markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mibenlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magukba roskadtak, mint kishivatalnokok a fogorvosi váróban. A készülő vihar előszele volt már az is, amikor Heródes és Kozma összeakasztották a díszletező kalapácsot, s kis híján emberhalállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birkatürelmű, vállig érő hajú óriás, Heródes homlokra irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szál- fatenmetű, kiehrudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, kétszarvú, guminyelű kalapácsával Heródes felé sújtson. Szerencsére az ütés elzúgott a behemót fiú feje mellett, így a loboncos Törzsfőnöknek (akit az akkoriban vetített amerikai film, a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is), módja nyílt másodszor is lecsapni... A Carment csináltuk, amikor kitört a háború. Igyekeznünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, töksötétben építkeztünk, amikor Kecán Feri lábára rátettük a négymázsás „Sziklás hegységet”. Mi hívtuk így azt a fa- monstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyűt törés volt, a fiú angyali arccal viselte, egyetlen nyikkanás nélkül ájult el. Szó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heródes ölben vitte át a közeli ambulanciára, mi pedig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett menedéket kereső, verejtékező színpadmester felé. Többször követeltük tőle előzőleg, hogy ezt a váltást világosban lőhessük be, azonban ez a szemüveges varangy — saját szakmai presztízsét féltve — mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép halálra vál- tan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rugkapáló színpadmestert, és rendíthetetlen elszántsággal a nézőtérrel szemközti díszlethez szorítja, nekünk pedig megparancsolja, hogy a köpeny nyakánál szögezzük föl. Azután ráüvöltött az ügyelőre, hogy húzássá fel a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelentő deszkákon. száműzték, és nézte a hét emelet magasságából a lüktető város forgalmát. Valamiféle elégedetlenség bujkált benne, amit nem tudott megmagyarázni. Látta a lakótelepi garázssort, ott állt, ragyogott az ő kocsijuk is. Háta mögött, a ezt is próbálni — villant az agyába. — Kedvesem?! — szólt be az előszobaajtóból. — Lenne szíves segítségemre lenni? — Ö, hogyne — emelkedett fel a fiatailasszony. — Miről lenne szó? lakásban égtek a lámpák, folytak a csapok, az egyik szobában színesen viliódzott a tévékészülék, a másikban szólt a rádió, a harmadikban kemény rockzene „csavarodott le” a magnóról, a két hangfalba. Tudta, hogy a tálcán jégkockákkal, igazi citrommal mixelt hűsítő várja, és néhány szendvics. De sem éhes, sem szomjas nem volt, fiatal asszonyában már pedig egy órája „kigyönyörködte” magát... A garázs előtt álló gépkocsi szinte szuggerálta. Abban ugyanis van még egy rádió és magnó. A bejárati ajtóhoz ment és levette a kaputelefont. Ki kellene — Ha egyetért, kipróbáljuk a kaputelefont. De ehhez két emberre van szükség. Én lemegyek és felhívom. Rendben? — Rendben — bólintott a fiatalasszony. A férfi kilépett a lakásból, felhívta a liftet, beszállt, és lesuhant a földszintre. Kisétált a kapun a garázsig. Beült a kocsijába és egészen a bejárati lépcsőig hajtott. Itt megállt, kikapcsolta a motort és bekapcsolta a két hangfalas magnót. Feltombolt a zene, szinte kiáradt a gépkocsi nyitott ajtaján. A férfi kitárta a ház csupaüveg ajtaját, aztán leemelte a kaputelefont. Megnyomta a jelzőgombot, majd fűiéhez szorított hallgatókban hallgatta a csörgést, aztán felesége hangját. — Tessék! Te vagy? — Én. Hallgasd az autónk magnóját! — Eközben egyik kezével nyomta a jelzőgombot, másikkal pedig a ház bejáratához közelítette a telefonkagylót. Rövid szünet után beleszólt: — Hallod? — 'Hallom — jött a válasz. — Na, milyen? — Klassz. — Ugye. — Kis gondolkozás után hozzátette: — Kár, hogy a szüléinknek nincs telefonjuk. — Kár — mond ta fent a fiatalasszony. — Milyen boldogok lennének, ha mindezt hallhatnák ! — És ha 'még láthatnának is! — toldotta meg fent a fiatalasszony. — És nemcsak ők, hanem az az undok főnököd, és az az irigy felesége is ... O. J. *
