Észak-Magyarország, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-07 / 133. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. június 7., szombat A Bölöni-emlékplakett ürügyén Ax Az első mondat a legne­hezebb. Ezt mondta az író, amikor beszélgettünk. Hi­szek neki. És szerencsémül tudom, hogy én — általa — túlestem ezen a nehéz­ségen. ö azt mondja, kollégák vagyunk. És azt mondja: mielőtt ír, tanulmányozza a témát. Másként, hogy lehet­ne csinálni? Mondom, ak­kor nekem is illett volna tanulmányozni őt... Azt mondja, hogy hiszen ismer­jük egymást. (És elnézést is kérek az olvasótól, hogy tegező viszonyban fogunk beszélgetni.) Ha már meg­tisztelt Miska bácsi a kol­léga címmel, nekibátoro­dom, és mindenekelőtt azt kérdezem tőle, a helyemben mivel kezdené ezt a be­szélgetést? — Mivel kezdeném? Meglepő, hogy egy író iro­dalmi publicisztikáért kap díjat, és nem az irodalmi munkásságáért. — Gondolhatok arra, nem érdemtelenül kap­tam. Túl szerénynek nem szabad lenni. Mértéktartó öntiszteletlenséggel kell fo­galmaznunk a saját ma­gunk dolgairól. Nem? — Nem sajnálod az időt ezekre a publicisztikai írá­sokra ? Hiszen regényeid jelentek meg, s íróként is­mernek, ismerünk ... — A probléma természe­tesen mindig az idővel függ össze. Egy-egy cikkre futja az ember szórvány szabad idejéből. Nagyobb lélegzetű munkába csak úgy vághat bele, ha soká­ig megülhet az íróasztalá­nál. Egy cikk elkészül, ha délután nekiülsz, és mond­juk éjféltájban elkészülsz vele. — Ilyen egyszerű az egész? — Természetesen, hiszen már korábban kialakult benned a gondolatmenet. Én még mániákus beszélő is vagyok, egy-egy témáról gyakran beszélek a kollé­gáimnak, és ekkor már a cikk formálódik bennem. Ezzel más is így van. Nem? — Nem kötekedésként mondom, de én úgy ismer­lek, hogy nem a gondolat van meg benned először, nem a prekoncepció, hanem a valóságot látod és éled, tapasztalod, és ezek indí­tanak. Végül is hogy van ez? — Valamikor, amikor el­kezdték az iskolák körze­tesítését, én nem a körze­tesítés mellett voltam, ha­nem ellene. És kritikában írtam erről. Azt mondtam, vigyázzunk, mert nagy baj lesz belőle! Aki kapott va­lami ismeretet gyermek­élettanból, az tudja, hogy tízéves koráig nem szabad a gyermeket mozgatni, ne­ki az adott közösségben van a helye. Ez főleg vo­natkozik a falusi gyerekek­re. És ugye, ma már tud­juk, hogy csak ebben a megyében tizenöt falu kap­ja vissza az iskoláját... Tehát a tény van, a való­ság van: abból vonom ki a negatívumokat, és az írás­sal figyelmeztetni akarok. Sajnos, a legtöbb jóslatom bejött... És én nem örü­lök ennek... — Mennyit segíthet az írás, ez a műfaj, az iroda­lompublicisztika ? — Az az érzésem sok­szor, hogy jobban segít, mint egy-egy könyv. Az megjelenik mondjuk húsz­ezer példányban, azok a lapok, amelyekbe én írok, több százezer példányban... Következésképp feltételez­hetem, hogy sokkal több emberihez jutnak el a gon­dolataim ... Különben is, elsősorban újságírónak te­kintem magam. Vannak, akik íróként szeretik el­hallgatni, hogy volt újság­író korszakuk is. Én nem! Elsősorban annak tekintem magam, és még mindig van bennem természetes nyitottság a valóság apróbb tényei iránt. A legtöbb nem fér meg egy regény­ben. De bele tud épülni egy-egy publicisztikába. Szokták mondani, hogy parasztíró vagyok. Alkal­masint pejoratív hangsúl­lyal is mondják. De ha vé­gigtekintem a publiciszti­káim, kiderül, hogy az élet számos területével foglal­koztam. Például a környe­zetszennyezéssel, ami nem­igen tartozik bele a mai írók témakörébe. Foglal­koztam a közösségi kötelé­kek fellazulásával, a csalá­di miliő elhidegülésével. Ezekkel az ember nap mint nap találkozik, ta­pasztalja, és igyekszik gon­dolatait úgy elmondani, megírni, hogy mások szá­mára is érdekes lehessen. Én nagyon szeretem a tör­ténetet. Sokan lebecsülik. Azt mondják, hogy a tör­ténet megköti a fantázia szárnyalását. Nekem — mi­vel újságírónak tartom ma­gamat — kell a sztori, ami megindítja bennem azt a gondolatsort, amivel köz­vetlen kapcsolatban kifejt­hetem a véleményem. — Nemcsak az írásaid­ból, egyébként is tudom, hogy nagyon erős a kötő­désed a faluhoz. Mondanál erről valamit? — Mondhatnám, ez a vesszőparipám. Ez magya­rázható azzal, hogy tizen­nyolc és fél éves koromig egyfolytában laktam falun, már kész felnőtt paraszt­férfi voltam, amikor a sor­som úgy alakult, hogy el kellett mennem ... — De hát így is sokan hátat fordítanak a múlt­juknak, a felnevelő helyük­nek ... — Meggyőződésem, hogy minden faluról elszárma­zott emberben — akár ta­gadja, akár bevallja — igen erős az emlék, a szülőfa­luhoz való kötődés. De, mondjuk a városba került falusiak a körülményeik miatt nem tudnak az ér­zelmeik szerint cselekedni. — írásaid viszont azt mu­tatják, hogy nemcsak az érzelmeid kötnek a falu­hoz, én legalábbis mindig ott érzem a cselekvő aka­ratot is... — Igen fontosnak tartom azt, hogy a falun rendben menjenek a dolgok. Büsz­ke vagyok arra, hogy a fa­lu által képviselt népgaz­dasági ágazat, a mezőgaz­daság a világ első tíz álla­ma közé sorol minket. Hogyne lennék én, a szüle­tett falusi, aki tizennyolc és fél éves koromig ma­gam is paraszt voltam, büszke erre a tényre?! — Most mik jártatják a gondolataidat? — Most elsősorban az aprófalvak sorsa izgat. Ez igen természetes, tekintet­tel arra, hogy a különböző településfejlesztők, komoly szakemberek egyébként, az a* elismert aprófalvak népfogyásából igen tragikus következte­tésre jutnak. Már annak idején súlyosan hibáztat tam azokat az intézkedé­seket, amikkel kivonták a falukból az intézményeket. A szó szoros értelmében csak a Hazafias Népfront, meg a plébánia maradt meg. — Tudod te is, hogy a terjedelem véges. Már a befejezéshez kell kanyarod nőm. Hadd kérdezzem meg tehát: Mit nem kérdeztem? Mit kérdeznél te magad­tól? — Az egyik kérdésem az volna, honnan ez a közéle­ti hevülés bennem? — És a válasz? — Az értelmiségiek, így az újságíró, az író is a társadalomtól, mindenek­előtt a két alapvető osz­tálytól — a munkásoktól és a parasztoktól — kapott egy megbízatást. Azért tartja az értelmiségi társa­dalmat, hogy amit ő nem vehet észre — mert szánt, vet, arat st'b., stb. —, gon­dolkozzon — nem helyet­tük kell ezt a munkát csi­nálni, hiszen ezért kapják a fizetést — a társadalmi munkamegosztásból jut rá­juk ez a feladat. Érdeklő­désem tehát a magyar va­lóság iránt tulajdonképpen ilyen természetes megbíza­tásként kezelt, meg ösztön­ből is támogatást nyer. Csúnya kifejezés, nem? ... Az emberek panaszkodnak úton-útfélen. Sokféle pa­naszkodás van. A panasz­kodások valahol a közös többszörösben érhetők tet­ten, úgy, hogy ha valami­ről különösen sokat beszél­nek, akkor az következés­képpen őket különlegesen érinti. Hát kell lenni egy olyan személynek, akit ők kineveltek — mert hiszen a dolgozó emberek adták össze a pénzüket a mi ne­veltetésünkre, iskoláztatá­sunkra —, szóval kell len­ni egy személynek, aki eze­ket az egybeszövődő gon­dokat helyettük megfogal­mazza. Én megírtam kö­rülbelül hatszáz irodalom­publicisztikát (kétezer cikk közül ennyit illethetek az irodalmi jelzővel), ez kö­rülbelül hatezer oldal, s ez felér körülbelül harminc könyvvel, ha egybegyűj- töttem volna. IT ézem a bolti forgata­got a könyvhéten. Egyik-másik boltban szinte már mozdulni sem lehet a tömegtől. Olvasó nép lettünk, valljuk régóta. Könyvvásárló nép lettünk, teszem hozzá magamban. Eszembe jut a könyvheti kínálat: nyolcvankilenc új •mű a polcokon. Ennyit kí­náltak a kiadók, illetve a boltok. Ebből több mint nyolcvan magyar szerző műve, döntő többségben élő, kortárs szerzőé. Szembetű­nően szép hányadot jelent a magyar prózairodalom. Nézem a bolti forgatagot, s lassan észre kell vennem, hogy a nyolcvankilences könyvkínálat talán túlságo­san bőséges is. A közönség igénye — a kereslet szerint — ennek jó, ha egyharmadá- ra irányul, s azon az egyhar- madon belül is néhány mű­re összpontosul. Egy-két mai szerző művei körül már- már hisztérikus jelenségek alakulnak ki. A könyvek persze már az első napon el­fogynak, az állandó vásár­lók, akik jó előre mindenfé­le jegyzékekkel jelentkeztek a boltokban, sokszor hop­pon maradnak, ha nem jöt­tek el az első napon átven­ni a jelzett műveket. Nézem a bolti forgatagot, amelyben az eladók verej­tékezve állják az ostromot. Sajnos, már elfogyott — is­mételgetik egyes divatos művek iránt érdeklődők kérdéseire. A példányszám és a kereslet több évtizedes ellentmondása jut eszembe, miközben nézem a könyvek halmait, szépen rakott bás- tyatomyait. Igazán értékes művek tornyai szinte érin­tetlenül állnak, legfeljebb a legfelső példányba lapoznak olykor bele a nézelődők. Csökkentett a keresletük. A vásárlók, illetve vásárolni szándékozók között mind több a türelmetlen, az elé­gedetlen hang. Ki tudja, hányadik boltba tért be, hogy megvegye a könyvhét hatodik napján azt a felka­pott könyvet, amely már az első napon elfogyott. A bolt dolgozói ideig-óráig úgy próbálták biztosítani, hogy mind több vevőnek jusson a már-már elérhetetlen kincs­esé magaSztosított riportkö­tetből, hogy egy vásárlónak csak egyet adtak. Jól tették, mert a korábbi tapasztalat szerint a nagyobb példány­számban felvásárolt kötetek nem az olvasást, az iroda­lom terjesztését, hanem oly­kor az üzérkedést szolgál­ták, két-háromszoros áron, vagy még drágábban vándo­roltak újabb gazdáiéhoz. Az elégedetlen és idegesebb vá­sárlók közül némelyek fel­háborodtak a keresett könyv egypéldányos árusításán, há­rompéldányos bejegyzéseket írtak a vásárlók könyvébe, sérelmezvén annak a sza­badságjoguknak a korláto­zását, hogy a kívánt műből annyi példányt vegyenek, amennyit akarnak. E kívá­nalom teljesítésének hiá­nyoznak a reális lehetőségei. Az is eszembe jut, hogy egy-egy divatos könyv gyors beszerzése olykor-olykor nem is olvasási célokat szolgál, hanem valamiféle státusszimbólummá lesz: el lehet dicsekedni vele, hogy már megvan a polcon. Az elolvasása másodlagos kér­dés. Nézem a bolti forgatagot, a közönséget és a polcokat. Igen sok az alkalmi vásárló. Az olyan, akinek az ünnepi könyvhét az olvasnivaló be­szerzésének időszaka. De ott látni azokat is, akik mint valami megszokott, kedves klubba térnek be rendsze­resen a könyvboltba. Ök a rendszeres vásárlók, a rend­szeres olvasók és ők a tü­relmesebbek. Ök az alkalmi vásárlóknál jobban ismerik talán a bolt nehézségeit, hogy ez a kiskereskedelmi szerv az ütközőpont a ki­adók és az olvasók-vásárlók között; tudják, hogy egyes művek példányszáma meny­nyire nem felel meg a kö­zönségigényeknek, s nem győznek ámulni ennek az ellentmondásnak tartóssá­gán, azon a helyzeten, hogy a várhatóan igen keresett művekből, érdemes szerzők értékes és divatossá lett műveiből mindig kevesebbet adnak ki, szemben más, ugyancsak értékes, de ke­vésbé keresett, inkább egyes közönségrétegekhez szóló munkákkal. |ézem a bolti forgatagot. Tudom, hogy az ünne­pi könyvhét csak ki­sebb részben a kereskedele­mé, a hangsúly ez alkalom­mal a találkozókon, rendez-, vényeken, az irodalom és az olvasó közös ünnepein van, de a könyv birtoklása, megvásárlása is ebbe az ünnepi folyamatba kapcso­lódik .. . Azóta már lezárult az ünnepi könyvhét. Most elkezdődhetett a művekkel való bensőséges ismerkedés, az olvasás gyakorlatilag so­ha véget nem érő időszaka. Benedek Miklós N ;m[S Nyári táborok Az utolsó mondatokat is meg kell esztergálni — mondja Miska bácsi be­szélgetésünk idején. Nem­csak az első mondat na­gyon fontos, hanem a be­fejező is. Az első monda­ton sikeresen túlestem, de nem tudom, hogyan eszter­gáljam az utolsót. A leg­könnyebb ellenállás irányá­ba haladva, ezt tudom: „A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja Irodalmi Szakosztályának vezetősége önt kiemelkedő irodalom- publicisztikai munkássága elismeréséül műfaji juta­lomban részesíti, és Bölöni György-emlékplakettet ado­mányoz önnek. További irodalmi munkásságához jó egészséget, sok sikert kívá­nunk.” Nem tudom, Miska bá­csi, sikerült-e ez a vége, de hát azt tudom még, hogy 1986. május 30-án kívánták Neked a jó egészséget és a sok sikert. Én sem kíván­hatok mást. Ten agy József Az elmúlt években kite­rebélyesedtek a nyári tábo­rok. A hagyományos nap­közis táborokon kívül is sok mindent, sokféle hasz­nos-kellemes elfoglaltságot kínálnak a gyermekfoglal­koztatások a vakációzó, és sokszor bizony felügyelet nélkül maradó fiataloknak. A sportolási alkalmakat kí­nálókon kívül a nyelvtábo­rok a legnépszerűbbek, noha természetesen a számítás- technikai, a honismereti, a néptánc-napközik is népe­sek általában. Miskolc Vá­ros Tanácsa művelődési osztálya idén is kis füze- tecskében jelentette meg nyári kínálatát a város és a városkörnyék gyerekei­nek. Szinte valamennyi mű­velődési ház fogad gyereke­ket a nyáron, egyik-másik több csoportot is. Tehát pénztárcájának megfelelően minden szülő válogathat, s találhat megfelelőt az „üres” napokra. Vannak bejáró és bentlakásos foglalkozások. Első helyen említenénk meg a nyelvi táborokat. A TIT megyei szervezete — a korábbi évek folytatásaként — két tábort szervez felső tagozatosoknak. Az elsőt Telkibányán rendezik meg június 14—21. között, itt az orosz, az angol és a né­met nyelvet gyakorolhatják a gyerekek. A második tá­bor Tokajban lesz június 23. és július 2. között: francia, szlovák és román nyelvet tanulnak a résztvevők. A 2500 forintos részvételi díj napi ötszöri étkezést, a szál­lás és a különböző progra­mok költségeit is tartal­mazza. A táborozók számá­ra egyébként június 11-én, délután 5 órakor tartanak megbeszélést a TIT megyei szervezetében. Orosz, német és angol nyelvből szerveznek napkö­zit a diósgyőri Ady Műve­lődési Házban is. A kéthe­tes turnusok június 30-án, július I4-én és július 28-án kezdődnek. A megyei könyv­tár ugyancsak orosz, angol és német nyelvből szervez foglalkoztatásokat, (együtt az olvasótáborral). K tábort jú- , nius 18-tól 28-ig rendezik meg Dédestapolcsányban. A Szakszervezetek Rónai Sán­dor Művelődési Központja az egyetemen rendezi meg foglalkozásait angol és né­met nyelvből június 30-tól. A TIT Miskolc Városi Szer­vezete nyelvi foglalkozásai­ra (angol, orosz, német) négy turnusban kerül sor. Ugyancsak az általános iskolásoknak hirdették meg a Gárdonyi Géza Művelődé­si Házban (Hejőcsaba) a népművészeti tábort június 15-től. Üszónapközit és ka­ratetábort szervez Miskolcon az Ady, az előbbi július 28- tól augusztus 15-ig, az utób­bi június 23-tól 27-ig tart. A Diósgyőri Vasas Művelő­dési Központban néptánc­napközit szerveznek június 30-tól július 18-ig. Ugyan­itt lesz általános (hagyo­mányos) napközis foglalkoz­tatás és sportnapközi is. A Miskolc Városi Könyvtár Kácsárdon rendezi meg au­gusztus 14-től 23-ig a hon­ismereti és helytörténeti tá­bort. A Hónai Művelődési Központ — a már említett nyelvi táboron kívül — ha­gyományos gyermekfoglal­koztatást, számítástechni­kai napközit szervez. Új­szerű kezdeményezésük az Ismerd meg a mezőgazdasá­got című tábor (júftius 23- tól július 4-ig), amely a mezőgazdasági pályára ké­szülő gyerekeket várja. De indítanak egy természetjáró napközit is július 2-től 16- ig a Bükk legszebb tájaira. A természettel való barát­ságot erősíti a TIT Miskolc Városi Szervezetének ter­mészetvédelmi tábora is jú­lius 7-től 12-ig. Nemcsak az általános is­kolásoknak. a középiskolá­soknak is bőséges elfoglalt­ságot kínálnak erre a nyár­ra. A már hagyományos in­tenzív nyelvi foglalkozáso­kon kívül a Herman Ottó Múzeum néprajzi gyűjtőtá­bort szervez augusztusban, lesz képzőművészeti alkotó­tábor és több olvasótábor. A táborok egy részére már lezárultak a jelentke­zések, de nem mindegyikre. Érdemes a művelődési há­zakban és a művelődési in­tézményeknél érdeklődni azoknak, akiknek még van néhány szabad hete a rövi­desen kezdődő vakációból. A tájékoztató füzetből me­ríthetnek még ötleteket. Bábosok: gyerekek a gyerekeknek. Fotó: Laczó József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents