Észak-Magyarország, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-28 / 151. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1986. június 28., szombat Dombok karéjában az Arlói-tó . . . Balogh Imre felvétele A „ megtalált7 7 paradicsom... Az Utas Ózd után már enyhülésért fohászkodik, ám a fohászok kánikulai rossz tulajdonsága, hogy elszállnak a levegőben, felszippantja őket a nap, szétfosz- lanak a nagy melegben. Mígnem az Utasnak ötlete támad —, ha már sörrel nem hűlheti magát belülről, pár kilométer, "és itt az Ar- lói-tó, a természetvédelmi környezetben kiépített strand. Június derekán már csak nem nagy kívánság megmártózni a tó vizében, s akad tán' valami harapnivaló is a büfében, amit leöblíthet jegelt kólával. Az Utas nyeldekelve ábrándozik, s a közigazgatási táblát elhagyván, a szemkápráztató fényben vizslatva kutat valamely útbaigazító felirat után. Arló község e délelőtti órában csak a kocsmák táján ad némi életjelt magáról, mezítelen felsőtesttel ücsörögnek és ácsorognak a férfiak, kezükben sörösüveg, körülöttük szünidős gyerekek tén- feregnek tétlenül. És lám, a büfé falán vedlett tábla formálja a nyilat — merre vezet az út a strand felé. Az Utast, kiszállván a kocsiból, port krákog, és valamiféle szorongásféle kapja el. (Mert a strandfürdő zárt nagykapuján —, ahol szintén kopott tábla hirdeti, hogy a mögötte levő területet a helyi tanács tartja fenn —, hatalmas lakat lóg, s a pénztár kisablakán is olyan sűrű a rács, mint az egykori török háremekén. Ajaj! Ha nincs pénztár, nincs beeresztés sem a vízi paradicsomba, márpedig itt a strand környékét kivételesen feszes drótháló futja körül, amelynek esetleges átmászása a legkevésbé sem szavatolja a ruházat épségét. Az Utas elhessenti hát magától e sanda gondolatot, és közben rájön, hogy — a kiskapu nyitva lévén — ez fölösleges is volt. A gondnoksági épület mögött méteres láncon sárga szemű eb vicsorog. A kutya méltatlankodó faldosására pár perc múltán kijön a pénztárosnő is. — Zárva vagyunk, sajnos! — tárja szét a karját. — Ilyenkor? — csodálkozik az Utas. — De hát a kiírás szerint... — A kiírás csak akkor lesz érvényes, ha kapunk úszómestert. A tavalyi elment, a mostanival pedig még csak most egyezkedik a tanács. Nem olyan könnyű ide, az isten háta mögé, ekkora forgalomra embert szerezni. Ha meg nincs úszómester, nincs, aki a fürdő- zők biztonságát szavatolja, a felelősséget vállalja ... Az Utas elgyötörtén bámul befelé, és észreveszi a tóparton a fürdőruhás alakokat. — De hiszen most is fürdőnek ... Az asszony elneveti magát. — Hát persze, a kempingezők. Meg akik bérelik az üdülőházakat. Maga is bemehet, ha éppen akar. De belépőt nem kérek, mert hivatalosan zárva vagyunk. Láthatja, se ibüfé, se öltöző, ruhát átvenni is csak a vécében lehetséges. Szaladgálok is eleget a leskelődők miatt. De megmondom magának őszintén, mégsem zavarhatjuk el csak úgy azokat, akik úszni vágynak. Ilyen melegben ez nagy szívtelenség lenne ... — Az bizony! — helyesel buzgón az Utas, majd megkérdi, korty vizet hol ihat mégis, akinek nincs gusztusa a tóra. — Itt ugyan nem — vonja meg a vállát az asszony. — Vannak benn nyomós kutak, több is, de a Köjál szerint csak locsolásra jó a víz, meg zuhanyozásra. A közkifolyó már megépült, de víz még nincs. Csak ha följebb megy és megkeresi a strand háta mögötti forrást. Na, annak kitűnő a vize. Ügy járnak rá a környékről is, mintha sör folyna belőle. Főleg a kempingezőik, meg a bérlőik. — Az ám! — kapja fel a fejét az Utas. — Mibe kerül itt a „bérlemény”? — Négy személyre, egy éjszakára 100—160 forint. Persze, nem egy napra, hanem hetekre kérik, és már jó előre lefoglalják. — Aki most kérne, volna rá lehetősége? — Nemigen, illetve ... Ebben maradnak. Végül is egy striandon, ahol zárva is vannak, meg nincsenek, minden lehetséges és megoldható ... Az Utas elköszön, és nézelődni kezd. A kert füve nyírott, virágai ápoltak, fái hatalmasak. Családok heve- résznek a fűben, lágy szél magnózenét sodor, a napozóágyakon lányok nyújtózkodnak, egy pléden nyitott tankönyv hever. Az úszómester víz fölé tornyosodó faalkotmánya elhagyottan aszalódik a napfényben, alatta fürdőzők hangját, fröcsögését öblösíti fel a víz, melynek hőmérséklete a zárt öltöző falán levő girbe-gurba kiírás szerint 220 fokos. — Valaki megtoldotta egy nullával — nevetgél magában az Utas, majd az egyik stégről belógatván lábát a selyem vízbe, elábrándozik azon: tipikus hazai jelenség, hogy ahová nem kell, oda tesznek, ahonnan venni kéne, ott meghagy ják ... Mert lám csak, itt van ez a tó, paradicsomi környezetben. A természet, a táj évről évre hiánytalanul adja önmiagát, de a vízpart piszok-karéja már ugyancsak vastag, pedig csak egy fagereblye kéne a tisztogatáshoz. Elkelne több pad is, a napozóágyakról pattogzik a festék ... És — bár a „tulajdonosok” felhördülnének e morfondírozás hallatán — micsoda siralmas látvány az egymásba kucorodó, hullámbádoggal fedett roskatag fabódék víz körüli gyűrűje is. Mindenesetre nagy a kontraszt a strand fölötti domboldalban épült, „csinosnak mondott”, kiglancolt, muskátlis víkendházak és ezek között. Némelyik előtt éppen csak annyi szűk hely, hogy kilépvén belőle, gazdája tulajdonosi mozdulattal szétterpeszthesse a lábát, s karját keresztbe fonva elégedetten megállapíthassa: van tenyérnyi darab föld ezen a világon is, ahol víz, levegő és napfény együtt az az övé. Szinte ingyen. Aztán eszébe jut az Utasnak az is, amit az előbb a kert gondozója mondott. Ugyan kinek, minek ez a nagy szépség, rend, amikor teljes szezonban is megcsappant a forgalom, a másfél éve megnyílt ózdi strand felszippantotta az itteni látogatók zömét. — Felhígult a közönség is, kérem! — legyintett a középkorú férfi.-— Nehéz közöttük a fegyelmet tartani. Az Utas ábrándozását éles visítás szakítja félbe. — Sandria! Gyere ide Sandra! Nem hallod, Sandra!? Ernyőt csinálva kezéből, női fej után kutat a vízen, de csak egy aprócska kutyát lát a partra ki- kászmálódni. Sandra megrázza magát és görbe lábain elkarikázik a visítás irányába. — Na, ez is potyafürdő- ző, akárcsak én — düny- nyögi —, de neki több esze van. Kánikulában nem gondolkodni, hanem úszni kell. Azzal belecsusszan a tó „220 fokos” hullámaiba. Körülötte magas hőfokon tombol a nyár. Keresztény Gabriella Épp csak már nem nekem való, szoktam néha mondogatni, túl a hatvanon; meg azt is, hogy: öregszem, öregszem, már a szemem is öreg szem . . . Márpedig, ha nem lát jól az ember, akkor nem sokat ér a világban való nézgelődés. De persze látni csak akkor lehet, ha nézni tudunk, ha jól kiválasztjuk a látványt, s akkor a gyöngülő szem sem akadály. Ezért végül Is minden évben rászánom magam egy-egy utazásra, hol családostul. hol egy-két jó baráttal. Mert egyedül utazni fél öröm sincs. És ha jól tudjuk, netán együtt fedezzük fel a néznivalókat: az éppenséggel sokszoros öröm. Miért utazunk? Hogy gyönyörködjünk a messzi (vagy közeli, de a miénktől eltérő, netán egyben-másban azzal épp rokon) tájakban, városokban, s megismerjük a külhoni klímát, az emberek életvitelét: élvezzük élénkségüket vagy csodáljuk higgadt nyugalmukat — tanul-, junk tőlük, vagy tán saját önbecsülésünk növekedjék. Az élet másmilyen volta is élni segít, hát még ha ellesünk ezt-azt, amit emberségben, ízlésben, udvariasságban az ottaniaktól megtanulhatunk ... Ez a legfontosabb, de nem kevésbé érdekesek az élet 'olyan nem megvetendő részletei, minta kirakatok, boltok, áruházak, az árak, a közlekedés, az étkezési szokások, lakberendezés, és így tovább. Pár héttel a háború kitörése előtt jöttem rá, hogy ha csak néhány napom, s vagy esetleg csak néhány órám van egy-egy nagyváros megtekintésére, mit kellakkor okvetlenül megnéznem: a székesegyházat és a nagyáruházát. Á katedrális á város (és az ország) múltja, az áruház a jelene... Ez persze szimplifikálás, de hogy a múlt tanulmányozása, s ezen belül a műemlékeké, műkincseké éppoly fontos és sokatmondó, mint napjaink jelenségeinek fölfedezése, az bizonyos. Csakhogy — különösen a műemlékekben gazdag városokban — könnyen beleveszhetünk a részletekbe, mégis talán a legfontosabbakat mulasztjuk el, hanem tájékozódunk jó előre, mégpedig nemcsak térképpel, hanem fejben is. Az utazásra föl kell készülnünk, eleve ismernünk kell, amit látni fogunk: az épületek, meg a múzeumok kincsei akkor mulatják meg igazán magukat. Micsoda öröm, ha — mondjuk — Firenzében nem kis keresés után egyszerre szemben találjuk magunkat Alberti művével, a Palazzo Rucellaival, az első tökéletes reneszánsz palotával, aztán a Palazzo Stroz- zival: íme ez az! Ismertük már képről, sőt a pesti városképből is, hiszen nálunk is ízléses, rangos körúti paloták utánozzák éppúgy, mint világszerte, de az ötszáz éve felül nem múlt minta épp első voltával és tökélyével szinte megrendít. Igen, jó mindent történetileg látni, s ehhez előzetes tájékozódás szükséges. Ugyanígy a múzeumokban. Nincs az a színes fénykép, nyomat, amely a méretet, a felületet s az eredeti színeket visszaadná ... Nem is szólva arról, hogy némely mű megújul: Botticelli Tavasza ma épp oly frissen ragyog, mint mikor a művész megfestette, mert többéves munkával nemrégiben tisztították meg. Ugyanezen okból nem lehet most látni a Vénusz születését. Épp ily friss sugárzása van Michelangelo kör alakú Szent családjának. Szomorúan szükségszerű megújításon esett át a római Szent Péter székesegyházban, a világ legnagyobb templomában Michelangelo Piéta ja is, amit egy őrült magyar disszidens kalapáccsal csonkított meg. Azóta golyóálló üveg védi. A távolságért pedig kárpótol a remek megvilágítás. Kiemeli, amit semmilyen könyvben nem érzékelhetünk, hogy tudniillik a Madonna fehérmárvány figurája bársonyosan fénylik, a halott Krisztusé pedig szürkés. Szó sincs színezésről: Michelangelo így választotta meg a márványtömböt, és ahogy maga írta: „lefaragta a fölösleget.” Ennél aztán csak a milánói (befejezetlen?) Ronda- nini Pieta a szebb, amely már szinte expresszionista mű. Sokak szerint — évszázadok óta, máig is — magyar szójátékkal: ronda, nem is igazi mű, az agg művész eltévelyedése. Ám, akinek van szeme a látásra, az az idős zseni művének megrendítő monumentalitását éppúgy felfogja ma .id, mint a San Pietro páratlan kupolájáét, vagy a sixtusi kápolna Utolsó ítéletét, amelynek restaurálásához szintén most kezdenek hozzá. A kiemelkedő műveket reprodukcióból, művészet- történetből ismerni illik, s a ráismerés kettős élvezettel jár. Ami nem zárja ki, hogy ismeretlen művek is megszólítsanak, mikor is saját fölfedezésünknek külön örvendhetünk ... De épp így ismernünk kell a pénznemet, fejből tudnunk az átszámítási kulcsot, a vendéglők vagy taxisok trükkjeit (nehogy bolyongjanak velünk egy pár perces út helyett), és így tovább. Érdemes hát készülni, hogy jobban kihasználjuk, ami külföldön a legdrágább: — az időt! K. N. I. Az utóbbi időben egyre többet olvashatunk a sajtóban irodalmi társaságokról, irodalmi körökről. Hol és milyen körülmények között tevékenykednek, mire terjed ki hatáskörük, milyen szervek támogatják őket, mihez van joguk? Ezekre a kérdésekre Fekete Gyula, a Magyar Írók Szövetsége al- elnökének tájékoztatása alapján próbálunk — a teljesség igénye nélkül — válaszolni. Fekete Gyula helyesbít: nem irodalmi társaságok működnek Magyarországon — legalábbis nem ezek vannak túlsúlyban —, hanem irodalmi baráti körök. A .Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság is, melyről a legtöbbet hallani, s amely valóban a.legsokrétűbb tevékenységet folytatja, egy ilyen baráti körből nőtt ki. E társaságnak — noha a magját, a vezetőségét ma is az eredeti baráti kör tagjai adják — ma már több száz tagja van, s nemcsak írók, hanem egyéb, szinte minden rétegből származó értelmiségiek is. Létezése .teljesen független a Magyar Íróik Szövetségétől; önálló szervezetként — önálló költségvetéssel stb. — tevékenykedik. Hatásköre szinte az egész Dunántúlra kiterjed. Tevékenysége igen kiterjedt: emlékülések, irodalmi estek, konferenciák szervezése, a Berzsenyi-életmű ápolása, mai értelmezése, kutatása, népszerűsítése. Hasonló szerepet vállalt fel az Alföldön alakult Petőfi Társaság, mely rendezvényeit főként Kiskőrösön tartja. Az Irodalmi társaságok mellett nagyon sok baráti kör működik az* Írószövetségen belül, a szövetség egyetértésével, szellemi tát*. :¥ '4~ •»■**«>*: x >*»:• »«mmwA JMt <* í<>> W: ■ '4 t. <■ ö 8 < . * ' vVi- ,/■>>;• •• fc. ■i'i ■*% ¥*#4#* Kk A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság kalendáriumának címlapja. mogatásával. Felsorolni is hosszú lenne őket. Csak néhányat említsünk közülük: Jókai-kör, Nagy Lajos-kör, Móricz Zsigmond-kör, Németh László-kör, Örley Ist- ván-kör, Szilágyi Domokoskor. Mint elnevezésük is sejteti, ezek az írói csoportosulások szellemi vezérükként. választották a névadót, tehát programjuk, vitáik, beszélgetéseik Is elsősorban hozzájuk kötődnek. (A Jókai Baráti Kör például a scifi-írókat egyesíti.) Összejöveteleiket az írószövetség klubjában tartják, de ha népesebb esteket tartanak, vitákat szerveznek, vagy egy- egy kiállítást rendeznek, akkor máshová mennek el. Meg kell jegyeznünk, hogy e körök egy-egy rendezvénye szorosan kapcsolódik az írószövetség megfelelő szakosztályához (költői, prózai stb.), annak védnöksége alatt történik. Az egyik legnépesebb közösség a Fiatal Írók József Attila Köre, mely a legfiatalabb — esetenként még kötettel sem rendelkező, de rendszeresen publikáló — írókat-költőket tömöríti. Ez a Magyar írók Szövetségének anyagi-szellemi támogatásával tevékenykedik, igen tartalmas programmail. Tagjai között természetesen írószövetségi tagokat, többkötetes, országosan ismert írókat is találunk, önálló szervezeti életet élnek, a tagokat saját maguk veszik fel, a vezetőket saját maguk választják. A korhatár 35 év. Gondolhatnánk, hogy az innen kiöregedő írók az Írószövetség tagjai lesznek, mint ahogy az óvodából iskolába megy a gyerek. Nem így van: az írószövetségbe csak azok kérhetik felvételüket, akiknek már két kötetük megjelent. — Hogyan értékeli az irodalmi baráti körök létét, tevékenységét? — kérdeztük Fekete Gyulát. — Fontosnak tartom őket, hiszen azonos, vagy hasonló szellemű írókat fognak össze, s mindenképpen pezsgőbbé, színesebbé teszik a szövetség életét is. Népszerűségüket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Írószövetség tagjainak, melynek száma 600 körül van, mintegy fele e baráti köröknek is tagja. Nagyon sok irodalmi kör működik az országban a Hazafias Népfront égisze alatt, szakkörként. Általában kezdő, kevésbé ismert írókat-költőket (fiataltól idősekig) toboroznak soraikba. Ezek is egy-egy klasszikus írónk nevét veszik fel, s a népfront anyagi hozzájárulásával időnként antológiákat is megjelentetnek.
