Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-12 / 110. szám

1986. május 12., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Kérelem az anyákhoz! Csecsemők nektárja, édes anyatej „Az anyák a megmondhatói, hogy a szoptatással megint úgy vannak: nagy fáradság is néha — kivált este, meg haj­nalban, holtálmosan —, olykor még rettentő fájdalom is, ha kihasadozik, kisebesedik a mellük és mégse adnák sem­miért azt az érzést, hogy a kicsi ott csüng rajtuk, ott szívja a tejüket, testükből táplálkozik.” (Varga Domokos: Kölyökkóstolgató) Többektől hallottam már, nem a szülés utáni pillana­tokban, akkor érezte igazán magát anyának először, mi­kor mellért vette, megszop­tatta újszülött gyermekét. Az író mottóként használt sorai érzékeltetik azt a bol­dogságot, amit az anya ilyenkor érez. Sajnos van­nak olyanok, akik ezt az örömöt egyáltalán, vagy alig érezhetik, különböző okok miatt nem tudják szoptatni gyermeküket. Ahol az anyá­nak nincs teje, vagy nem fe­dezi a gyermek szükségletét, ott megfelelő idegen anya­tejről kell gondoskodni. Ha­zánkban szervezett formá­ban az anyatejgyűjtő állo­mások foglalkoznak a tej összegyűjtésével és elosztá­sával. Miskolcon a Gyer­mekegészségügyi Központban működik anyatejgyűjtő ál­lomás. Megbízott vezetője, Szabó Elekné védőnő számol be munkájukról. — Az anyatej élettani hasznáról, fontosságáról fö­lösleges ismételni a tudot­takat. Sajnos sokkal keve­sebb anya hajlandó fölös­leges tejét a rendelkezésünk­re bocsátani, mint kellene. Pillanatnyilag huszonöt tej­adó anyánk van, míg az igénylő csecsemők száma 61. Naponta gyűjtjük be saját gépkocsinkkal a tejet, átlag­ban 10—12 litert. A kórházak­ban és a koraszülött osztályon ápoltakon kívül a már ott­hon levő csecsemők is kap­nak belőle, sajnos átlagban csak 150—200 grammot na­ponta. — A behozott tejet labo­ratóriumban vizsgáljuk, majd pasztőrözzük és hűtjük, így mindig garantáltan bakté­riummentes, nem kell félni a fertőzéstől. A városi fe­lesleges tejmennyiség har­mada kerül csak hozzánk, a további mennyiséget háztól házig adják át egymásnak az anyák. Ebben az esetben sem laboratóriumi vizsgálat, sem pasztőrözés nincs, te­hát főleg gondatlan tárolás esetén nagyobb a fertőzés- veszély. Sajnos 1974 óta nem emelték az anyatej árát, azóta 90 forintot fizetünk li­terjéért. Időszerű lenne az emelés, hiszen az élelmiszer- árak többször is emelked­tek, s annak a kismamának, aki nemcsak egy gyereket lát el, különösen jól kell ét­keznie. — Az esetleges áremelés nem érintené azokat, akik kapják a tejet, hiszen ők nem fizetnek érte, mert az anyatej gyógyszernek szá­mít, térítésmentes. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy nőjön a szétosztható mennyiség. Van tíz darab 60 literes hűtőszekrényünk, ezt ingyen bocsátjuk a tejet adó kismamák rendelkezésére csakúgy, mint a higiénikus fejőtálat, tölcsért, üveget, fertőtlenítőszereket. Az anya­ié.) gyorsabban romlik, mint az étkezésre használt tej, gondos kezelése, tárolása az anyák érdeke, hiszen csak a jó, használható tejért fize­tünk. — Hadd kérjem — talán ebben az esetben megbo­csátható —, hogy népszerű­sítsék jobban ezt a fontos, a gyermek élelmezése, egészsé­ges fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen „szolgálta­tást”. Kérjük az anyákat, hogy aki csak teheti, kap­csolódjon be a tejadásba! Annyi fáradsággal jár mind­össze, hogy az amúgy is le­fejt, fölösleges tejet gondo­san hűtsék, tárolják. Mi ér­te megyünk, s fizetünk érte. Azt hiszem, ehhez fölös­leges bármit is hozzátenni. Még egyszer a pontos cím az érdeklődőknek: a Szent- péteri kapui megyei kórház­ban a Gyermekegészségügyi Központban működik a mis­kolci anyatejgyűjtő állomás. Telefonszámuk: 89-967. (szatmári) Köztünk szólva fl vasúti átjárókról Munkám során, 'l de mun­kahelyemre igyekezve is sok­szor közlekedem személy- gépkocsival. Már lassan egy évtizede rendelkezem jogo­sítvánnyal, ám mostanában vasúti átjáró felé közeledve szorongás fog el amiatt, hogy zárva találom-e a so­rompót. Ez az idegesség egy reflex eredménye,' amelyet Nyékládháza mellett, a me- zőcsáti úton lévő fényso­rompó alakított ki bennem. Nem tudom ugyanis, hogy mennyi időt kell eltöltenem kényszerű várakozással. Ko­rábban úgy tudtam, hogy mielőtt jön a vonat, leenge­dik a félsorompót, és amint elment, ismét szabad az út. Nos ez — tapasztalataim szerint — nem mindig van így. Az elmúlt vasárnap hosszú kocsisor gyűlt már össze mindkét oldalon a vil­logó piros lámpák előtt, ami­kor tizenharmadiknak meg­érkeztem. Türelmesen ácso- rogtunk, s velünk együtt vá­rakozásra kényszerült egy szirénázó mentőautó is. Nem tudom, kit és hová szállí­tott, ám azt sejtem, hogy minden perc késedelmet je­lentett számára. Nem tudom leírni, mekkora volt felhá­borodásom, amiikor mintegy öt perc elteltével a sorompó felemelkedett anélkül, hogy láttam volna vasúti szerel­vényt elhaladni a síneken. Nem egyedi jelenségről van szó, mert máskor és máshol is tapasztaltam már, hogy a vonat után csak per­cek múlva lesz szabad az út. Ilyenkor kezdem megérteni azokat a vezetőket, akik a lámpa pirosra váltása után, de még a félsorompó leeresz­tése előtt áthajtanak az átjá­rón, hiszen nem tudják, hogy mennyit kell feleslegesen vá­rakozniuk. Ha csak azt a né­hány percet, ameddig a vo­nat elhalad, altkor senki sem kockáztatná meg ezt a ve­szélyes manővert. Mert va­lamennyien tudjuk, hogy tízezer forintig terjedő pénz­bírság lehet az eredmény, nem beszélve egy súlyos bal­esetről. Nem értem: ha két szerel­vény elhaladása között 4—5 perc is eltelik, miért nem engedik át a már régóta vá­rakozó kocsisort. Nem hi­szem, hogy a technika mai szintjén ezt lehetetlen volna megoldani. Ekkor talán csök­kenne a tiloson áthajtok száma, mert mindenki bíz­hatna abban, hogy csak a legrövidebb ideig akadályoz­za útjukat az egyébként szükséges, és biztonságot je­lentő sorompó. Papp Zsolt Tizenöt-húsz ember • beszélget a szendrői pártházban. Nem vágnak ugyan egymás sza­vába, de pillanatnyi üres­járat sincs, amint egyikük befejezi mondandóját, a másik rögtön kezdi. Kér­dések is, válaszok is el­hangzanak, röpködnek az asztalnál ülők és a széke­ken helyet foglalók között. Párbeszéd, eszmecsere. A népfront helyi bizottságá­nak szervezésében. Jelen van Vodila Barna, ország- gyűlési képviselő, Vargáné Beregszászi Irma pótképvi­selő, másrészt tanácsiak, népfrontosok, gazdasági ve­zetők, érdeklődők. Hivata­losan a találkozón a kör­zet országgyűlési képvise­lője számol be arról, amit eddig tett, élménybeszá­molót tart a Parlament üléseiről, érzékeltetve a mind nyíltabbá váló lég­kört, az egyre izgalmasab­bá váló üléseket, melyek­be időnként belefér egy- egy meglepetés is. Szendrő főtere Mit is végezhetett rövid néhány hónap alatt a kép­viselő? Nyugdíjas lévén „irodája”, a lakása min­dennap, minden órában tárva-nyitva. Fel is kere­sik hol ezzel, hol azzal. Derültséget kelt az egyik elintéznivaló: ugyan jár­ja már ki, hogy a fiút előbb vigyék katonának! A gyerek nősülni akar, jó lenne, ha a nagy változást megelőzendő, eleget tenne hazafiúi kötelességének. Az­tán majd meglátjuk ... Si­keredett az ügyet nyélbe ütni. Legalábbis, ami a ka­tonáskodást illeti. Más ügyek. Volt köze a képvi­selőnek a sajóecsegi híd­hoz, melynek építése még­iscsak tervben van már, a bódvaszilasi művelődési házhoz, sikeredett a télen valamicske jobb minőségű szenet is elintézni a kör­nyék lakói számára, van remény a szendrői arboré­tum — anyagi — támoga­tására, esetleg szükséges környezetvédelmi munkára. A felszólamlások meg — érthetően — főként Szend- rőre vonatkoznak. Erre a sajátos levegőjű, ősi tele­pülésre, mely alakul, for­málódik ugyan, de alakul­hatna, formálódhatna vala­micskével erőteljesebben is, hogy minél inkább ellássa körzetközponti szerepét. Hiszen ez a község jóko­ra területnek a központja, sokak szerint — e sorok írója szerint különösen — jó lett volna várossá fej­leszteni. de hát erre most már nincs mód. Belátható ideig. A felszólalók sem emlegetik ezt, de azt igen. hogy a későbbi években esetleg mégis lehetne me­gyei irányítás alá tartozó nagyközség. Nem is a cím, a rang miatt, hanem a gyarapodás, a fejlődés ked­véért. Ami gyarapodáshoz, fejlődéshez mi magunk mindig is megemeljük a szívlapátot — mondja az egyik felszólaló. Ami mon­dást nagyon is világosan Látkép - toronnyal lehet érteni. Érthetővé te­szi például a tornaterem és tanuszoda, melynek ér­téke jóval meghaladja a tízmillió forintot és csak­nem teljes egészében tár­sadalmi munkával építet­ték meg. A különböző lé­tesítmények elkészítésénél, a község szépítésénél, ren­dezésénél ugyancsak ott vannak a lakók. Azzal a bizonyos szívlapáttal. Áruellátás. Gyakorta ke­rült szóba. Nem mintha különösebb baj lenne vele, de lehetne jobb is. Ruhá­zati bolt már nagyon el­kelne. Helyét sem igen kell keresni, mivel ráépíthető az új ABC-áruházra. Alája már megépítették a boro­zót, föléje mehetne a ru­házati. örülnének a kör­nyékbeliek is. A vendéglá­tás szorosan ide tartozik. A rendezési terv szerint a régi éttermet elbontják, he­lyette egy szebbet építe­nek. (Az igazság az, hogy szebbet nem is lesz nehéz építeni.) Az áfész dolga ez, meg persze a falué. Mert egyedül az áfész sem igen bírná. Különben is: nagy itt a vendégjárás, az át­utazók szívesen megállnak, vagy megállnának egy-egy ebédre, vacsorára, ha meg­felelő vendéglőt lelnének. Egy régi utcában Még talán a strandra is betérnének, ha ez a strand fogadni tudná őket. De egyelőre nem tudja. Nincs olyan állapotban. Pénz kel­lene ehhez is. Közlekedés, posta. Köny- nyű kitalálni, hogy ez ügy­ben nem sok jó hangzott el. A vasút változtatott a menetrenden, hátrányára az utasoknak. A busz pe­dig drága. Nagy baj ez, mert hatása messzire érző­dik. Ha például valaki a miskolci színházba kíván­na menni — és miért ne kívánna? — akkor a jegy mellé még plusz 80 forin­tot kell számítania az uta­zásra. A telefonálás meg — itt is — keserves idő­töltés. Kétszer elkarikázok biciklivel Szalonnára, amíg egyszer bejön a hívás — mondta az egyik felszóla­ló. A telefon hiányát em­legette Szuhogy társközség tanácselnöke is, meg a bü­rokráciát. Ez utóbbira egy példa: buszmegálló építé­séhez fél év kellett a szük­séges engedélyek, papírok, pecsétek beszerzéséhez. Fél év! A megállót a lakók az­tán pár nap alatt készítet­ték el társadalmi munká­val. Bíróság. Szóba jött bi­zony ez itt is, akárcsak a Parlament emlékezetes ülé­sén interpellációképpen, precedenst teremtve a vá­laszadás után ellenszava­zatra, tartózkodásra. Szó­val, az edelényi bíróság megszűntét, Miskolcra köl­töztetését továbbra is hely­telenítik az itt élők, és kü­lönösen a távolabb élők. Az utazás sok pénzt is, időt is emészt. Például Tornaszentjakabról Mis­kolcra eljutni egyáltalán nem egyszerű feladat! Ha netán reggeli időpontban kezdődne a tárgyalás — és miért is ne kezdődhetne? — úgy már egy nappal ko­rábban kellene elindulni, éjjeli szállást kunyerálva Miskolcon rokontól, isme­rőstől. vagy szobát foglal­ni (telefon!) a Júnó 'Ho­telben, de ehhez meg nincs sok kedvük az itt élőknek. Az alapelv, a törekvés is­mert és helyénvaló: az ügyeket ott kell elintézni, ahol keletkeznek. Csak hát... Más az elv, más a gya­korlat. Tűzoltóság is kellene. Ide, helybe, ahonnan vi­szonylag rövid idő alatt el­érhető lenne más település is. Jóval gyorsabban, mint Kazincbarcikáról. Mert je­lenleg erre a környékre Harcikéról érkeznek a tűz­oltók. Nem csodálható, ha erkeztükkor minden igye­kezetük, jó szándékuk elle­nére sincs már mit olta­ni. Egy szendrői parancs­nokság, egység nagyon is elkelne! Az ilyesféle beszélgeté­seket persze, nem lehet be­fejezni, csupán abbahagyni lehet. Ez történt Szendrőn is. A viszontlátásig. Priska Tibor Fotó: Laczó József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents