Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

Kongresszus előtt „A vágy minderre él..." Éjszakai fogás Éjjel 1 óra volt, csil­0 lag nem járta az eget, a hold sem vi­lágított. A közeli falu, Hi­dasnémeti fényei törték csak meg az éj sötétjét. Az utcai lámpák gyér világa lehetett tájékozódási pont a 28 éves Damerau Eduárd- nak. Az NDK-ból jött, az NSZK-ba tartott. Nem ért oda ... — Egyedül teljesítettem járőrszolgálatot — mond­ja Fekete Ferenc határőr. — Nyugodt éjszakának ígérkezett ez is, bár ne­künk, határőröknek min­dig fel kell készülnünk a váratlan eseményekre. Most is ez történt... Az NDK-s fiatalember nyugodtan, határőrtől mit sem tartva közeledett a 3- as számú főúton. Az elő­ző nap lépte át a határt — hitte, továbbra is köny- nyű lesz az útja. Ezzel szemben ... — Ritkán közlekednek Hidasnémetiben éjjel egy óra körül — mondja a ha­tárőr. — Ezért volt meg­lepő, hogy a fiú feltűnt az úton. Jött, felém ... Igazoltatás ... Damerau felmutatja úti okmányait — érvénytelenek. Fekete ha­tárőr felkészült, tudja, bír­ja hivatását, nem lehet át­verni ... Az NDK-s — vé­gül kiderül — határsértő — most már korántsem olyan magabiztos: mondja, ő semmiről sem tud ... A határőr kételkedik: — Telefonon jelentettem az őrsnek, hogy gyanús személyt igazoltattam. Visszaszóltak: jön a ria­dócsoport ... Vonakodott a határsértő, muszáj volt elő­venni a fegyveremet. Ezt látva, megjuhászodott... A riadócsoport beszállí­totta a 28 éves Eduárdot. Meghallgatta. A vallomá­sát Fekete Ferenctől hall­juk vissza: — Egy darabig tagadott, de a nála talált térképek, az azokon levő bejelölt út­vonalak, az iskolai bizo­nyítványok, a célszerűen összeállított úti csomag egy­értelműen bizonyította: ha­társértővel állunk szem­ben. Később beismerte: az NSZK-ba készült... A határőrség máshonnan tudja: a fiatalembert ko­rábban már elítélték til­tott határsértésért, börtö­néből szabadulva, újból er­Fekete Ferenc határőr. Az el­ső elfogás, az első nagy él­mény .. . Adám István felvé­tele. re az elhatározásra adta fejét. — A barátaimhoz akar­tam menni, az NSZK-ba. Ügy véltem, Magyarorszá­gon keresztül tudok a leg­könnyebben átjutni hozzá­juk — mondta kihallgatá­sakor. Ebben megakadályozta Fekete Ferenc. A valami­vel több mint egy éve ha­tárőr homrogdi esztergá­lyos a helyi termelőszövet­kezetben dolgozott a behí­vóparancs kézhezvételéig. Ez volt az első elfogása, ez volt az első hőstette. — Később derült ki — mondja —, hogyha nem veszem elő a fegyvert, esetleg ellenem fordult volna a határsértő. Ugyan­is komolyan karatézott, s ahogy megtudtuk tőle, nem riadt volna vissza ka­ratetudásának használatá­tól sem. A fegyvert látva visszatartotta az is, hogy esetleg az egész országban Végig üldözték volna. Sőt, azt is elmondta, ha a mi határszakaszunkon bántó- dás nélkül átjutott volna, akkor szükség esetén ka­ratetudását felhasználva országunk déli, délnyugati határán jutott volna át úgy, hogy a határőrt ár­talmatlanná teszi. Fekete Ferenc határőr­nek majd fél éve van még a leszerelésig. Tettéért hét nap jutalomszabadságot kapott. Vélhető, hogy él­ménye ettől sokkal na­gyobb volt, egész életre szóló. (—y) Többek véleménye 0 szerint a KISZ az el­múlt huszonkilenc év alatt mindig újított, valójá­ban azonban nem sokat változott. Ezért hallhatunk mind gyakrabban a KISZ tekintélyének, tömegbefo­lyásának csökkenéséről, el­uralkodó formalizmusáról, vonzerejének hiányáról. Lehetne persze mindezt magyarázni a fiatalok nagyarányú leterheltségé­vel, a sok időt, fáradságot igénylő, jövedelem-kiegé­szítő túlműszakokkal, az ugyancsak munkaidőn túli. különféle szaktanfolyamo­kon és képzőkön való rész­vétellel. Csak hát. magya­rázatot adni ma már a leg­könnyebb, sokkal nehezebb ebből az egy helyben topor- gó állapotból a kivezető utat megtalálni. Igaz, ami igaz, nehezeb­bé váltak az életkörülmé­nyek. Drágábbak lettek a mindennapok, megnöveke­dett az otthonteremtés ide­je. A fiatalok egy része fá- sulttá. kiábrándulttá vált. mert naponta találkozik a számára érthetetlen, ellent­mondásos jelenségekkel, amelyek előbb-utóbb egy önmagával csak szűkebb környezetével törődő, befe­léforduló emberré formál­ják át az egykoron lelkes, tettrekész kamaszt. Ilyen, és hasonló megállapítások gya­korta hangoztak el az el­múlt hetekben, hónapokban megtartott, különböző szin­tű vállalati, üzemi, intéz­ményi, városi küldöttérte­kezleteken. Panaszosan szólt a kö­zépiskolás a csupán papíron meglevő, ám a gyakorlat­ban nem érvényesülő di­ákönkormányzatról; az első osztályosok automatikus KISZ-tagfelvételéről. Aggó­dott sorsáért n iövőho fo- kintő borsodi bányászfi­atal. csakúgy, mint a kohá­Hogyhogy mennyibe? 0 — kérdezhetne visz­sza bárki. — Sok­sok tanulásba és persze, a diplomamunka fáradságos, kitartást igénylő elkészíté­sébe. Hiszen ez utóbbi teszi rá a koronát az egészre, diplomamunka nélkül dip­loma sincs. Én egészen véletlenül mégis pontosan tudom, hogy összegszerűen meny­nyibe kerül egy diploma. Kereken tizenháromezer forintba. Akaratlanul fül­tanúja voltam ugyanis a vonaton, utazás közben, amint egy fiatal mérnök az ismerősének elárulta. Be­szélgetésük eleinte a pá­lyakezdés, lakáshoz jutás nehézségei körül forgott. Milyen nehéz kezdő fize­téssel, családi segítség nél­kül, ifjú házasként lakás­hoz jutni. S ha még adná­nak is, ugyan miből fizet­nék ki a beugrót? A tete­mes albérleti díjjal csök­kentett, szerényke fizeté­sükből? Alig hétezret kap­nak ketten. — Miért nem nézel va­lami mellékes után? A mellékes ma már nem mel­lékes! — tréfálkozik a partnere. — Ügyetlen vagyok én az ilyesmiben, meg kezdő is. Még nem vesznek be a csapatba, az élelmesebbek elhappolnak előlem min­dent. De nemrég akadt va­lami, jól is fizet... — Mennyit? — Tizenhárom darab ez­rest. Tudod te, mennyi pénz az? Háromhavi fize­tésem. Persze, meg kell szat területén foglalkozta­tott társa. Sok az ügyelet, magas a helyettesítések szá­ma — mondotta a megye- székhely ifjú orvosküldötte —, s emiatt alig jut idő a pályán jószerével nélkülöz­hetetlen és folyamatos ön­képzésre, a tudományos munkákra. Mi az oka a fiatal műszakiak presz­tízsvesztésének? Hol és hogyan keresse boldogu­lását a diplomás korá­ban még elkötelezett fia­tal értelmiségi, aki úgy érzi, szaktudása, képzettsé­ge és munkája koránt sincs arányban anyagi elismeré­sével? Hogyan is várható aktív KISZ-munka attól a fiatal családostól, aki a nyolc óra letelte után ro­han a gmk-ba, majd az es­ti fejtágítóra? Kérdések, gondok sora, mely valójában egyaránt foglalkoztat fiatalt és idő­set. Ám, elhangzott az em­lített tanácskozásokon, fó­rumokon olyan mondat is. amely a panaszáradat vé­gét sürgeti. Merthogy, úgy tetszik; kissé divatos lett manapság hazánkban az „össznépi siránkozás” ... A nehézségek sorolása helyett tenni kellene már valamit. Jobbat, tartalmasabbat, szebbet, olyat, amire való­ban megérett a helyzet. A vágy minderre él a fiata­lokban. Erre engedtek kö­vetkeztetni a hallottak. Egyszóval, valami mozdul­ni látszik, valaminek a kezdete érződik. S hogy a kiteljesedéshez milyen utat választanak a haladni akarók? Az függ az elhatá­rozás. a szándék szilárdsá­gától, a megfogalmazott cé­lok helyességétől. Erre hi­vatott a közelgő KISZ- kongresszus, amelyre vala­mennyi fiatal várakozással tekint... M. M. dolgoznom érte, meg aztán, most se tudom, megcsinál­jam-e, vagy visszaadjam a megbízatást... — Miféle munka az, hogy ennyi pénzért még aggályaid vannak? — ha­jolt közelebb a társa, és most már én is feszülten figyeltem. — Diplomamunka. Aztán bővebben is kifej­tette: — Egy mérnök diplomá­ját kell megcsinálnom. Ti­zenhármat ad érte, azt mondja, ennyit szokás ... Nem, ne csodálkozz, telje­sen én csinálom, ától cet­tig. Olyan, mintha a má­sodik diplomámat szerez­ném. Vagyis nem teljesen enyém az összeg, háromért besegít egy műszaki rajzo­ló, egyedül nem győzném, rövid a határidő. Meg a gépírónőnek is kell oldalan­ként tíz forint. De kilenc- kilencezerötszáz így is az enyém. — Ez ragyogó öregem! Állj rá erre, ha már a szakmádban nem sikerül pénzt keresni! — Tudod te, mennyit di- lemmáztam? Ez becstelen­ség tőle is, de tőlem is. Erre az illető azt mondta, oké, akkor megcsináltatja mással. A feleségemmel megbeszéltük és elvállal­tam. Az egyetemen nem így képzeltem az egészet. A saját diplomamunkámon hónapokat dolgoztán, jeles lett... Persze, nekem nem is lett volna rá pénzem, hogy diplomát vegyek ma­gamnak. Cs. P. Mennyibe kerül egy diploma? Állok a buszon és gondol­0 ködöm. Oké, ebben való­ban nincs semmi rendkívü­li. Csakhogy én egy bőrönddel állok a buszon és azon gondol­kodom, hogy lehet megélni ennyi pénzből, amennyi az én fizeté­sem. (Vicces, hogy valaki pont akkor lépjen a lábamra, amikor éppen a saját lábamra akarok állni.) Szóval, gondolkodom. Előttem a képzeletbeli lista: mi az, amit be kell szereznem (a kaján kívül), és az, amit szeret­nék megvenni. Csupa luxuscikk: cipő, blúz, stb. Osztok-szorzok, és lassan kijövök a sodromból. (Bezzeg a fizetésemből!) Bár én még egész jól jártam. A többiek: volt osztálytársaim, ba­rátaim többnyire panaszkodnak. Legtöbben csak ideiglenesnek szánják jelenlegi munkahelyüket, és amint lehet, olajra lépnek. Persze, ezzel eleinte én is így voltam. Teljesen véletlenül ke­rültem a nyomdába, álmomban sem gondoltam volna, hogy va­laha nyomdász leszek. Valahol muszáj volt elhelyezkedni, ezt ajánlották. Gondoltam, egy-két évig kibírom. Ha visszagondolok az első munkanapjaimra...! Mindig úgy van előttem, mint valami bur- leszkfilm, vagy egy kafkai rém­történet: lépcsőn le, lépcsőn fel, komor arcú hivatalnokok, vi- gyorgó kedveskedők — vigyázz, csak álarc! —, pecsét, aláírás... és a végén már azt sem tudtam, az első emelet van-e feljebb, vagy a negyedik ... Körülbelül egy hónapja vol­tam a vállalatnál, amikor odajön hozzám a csoportvezetőm és ezt mondja: „Alakíts garamond bor- gisz 18-ra, az aláhúzott kurzív, az első flekket majd kérem vissza, mert ezen a gépen nincs fett magazin.” Befejezte a mondandó­ját és elment. Én meg bámultam, mint valami ufó után. Aztán ki­tört belőlem a nevetés. A legnagyobb bajban a meg­szólításokkal voltam. Sosem tud­tam, kihez hogyan kell szólni. Valami furcsa nyelven kezdtem el beszélni, valahogy így: „Nem le­hetne-e esetleg, ha szépen ké­rem ... ’’ Csak az volt a baj, hogy nem mindent tudtam ilyen „gyönyörűen” megfogalmazni. Ilyenkor csak álltam a gép mel­lett, és vártam, hogy valaki ész- revegyen. Akkor már könnyű volt, csak el kellett magyarázni... Állok a buszon és gondolko­dom. Milyen rég volt mindez! Gyertyafény Esteledik. Odakinn sötét 0 van már és hideg. Idebenn jó meleg és világosság. A gyerekek alagutat építettek szé­kekből és nagy szivacspárnák­ból, abban közlekednek, zakatol­nak fáradhatatlanul ki-be. Hir­telen elalszik a villany. Magam­hoz vonom őket, míg az apjuk gyertyát indul keresni a kamrá­ba. — Most már az egész ház alagút — súgja a lányom. De már nem vonatoznak, si­mulnak hozzám: — Mesélj! Apjuk meggyújt egy vaskos gyertyát és az asztalra teszi. Dá­vidot ettől fogva nem érdekli a mese, leül a kisszékére és nézi a gyönge fényt. Az arcán olyanfé­le csodálat, amellyel az elmúlt szazad embere nézné a televízi­ót. Kezét a láng felé közelíti, aztán elveszi. — Még meleg! — mondja ab­ban reménykedve, hogy majd kihűl, mint az étel, vagy a für­dővíz. Gyertyafény mellett vacsorá­zunk, de a fiunk alig eszik, nem tud betelni a gyertyafénnyel. A villany nemsokára fölgyullad, a gyertyát eloltjuk. Ám Dávid határozottan ragaszkodik hozzá, hogy ismét a gyertya égjen. Vil- takozik a villanyfény ellfen. Évtizedekkel ezelőtt a felgyul­ladó villanykörtét bámulhatták ilyen áhítattal a gyerekek, mint most a mi fiunk nézi az addig sosem látott gyertyafényt. Lám, lám, tűnődöm, a dolgok változ­hatnak — a gyermek rácsodálko- zása a sosem látottra örök ma­rad. Csorba Piroska Rábai Gizella véletlenül kerü^ába Laczó felv. közös céljaink. Ez a lényeg: a kö­zös cél. Ma már a mozgalomnak nincsenek egységes, „kézzelfog­ható” céljai. Olyan célok, ame­lyekért nap mint nap, személye­sen „küzdhetek”. Csak jelszavak maradtak, amik igen szépek és igazak is, de távol állnak a hét­köznapoktól. Az én hétköznap­jaimtól. Aztán bekerültem a vezetőség­be. Szerveztünk közös vetélke­dőket, kirándulásokat, és a vé­ge az lett, hogy melón kívül is össze-összejövünk egy-egy be­szélgetésre, vagy műszak után megiszunk együtt egy sört. És azon veszem észre magam, hogy lelkesen vitatkozom olyan té­mákról, amiket azelőtt halálra untam ... Hoppá, megérkeztem. Jól el­gondolkodtam. Mivel is kezdő­dött? Ja, hogy hogyan lehet meg­élni a fizetésből. Baktatok haza­felé, és arra gondolok, hogy sze­retek itt dolgozni. Szeretem az egész légkört, ami egy nyomdá­ban van. De mégsem akarok még 10—15 év múlva is a szedőgép klaviatúráján zongorázni... Kábái Gizella es szám e hogy miért nem tölt be manap­ság megfelelő szerepet a fiata­lok életében a mozgalmi munka. Erről nekem is megvolt a magam véleménye, egyrészt saját tapasz­talatból, másrészt hallomásból is ismertem néhány más alapszerv „tevékenységét”. Arra gondoltam, persze, hogy nem érdekli a fia­talokat a KISZ, hiszen nincs semmi vonzereje. Mindenkinek megvan a maga családja, baráti társasága, többnyire iskolán, munkahelyen kívül. Erre mond­hatja valaki, hogy miért ne le­hetne ez a baráti kör a KISZ-en belül. És már sorolja is, hogy mert a fiatalok közömbösek, nem érdekli őket a másik em­ber ... Igen ám, csakhogy én a barátaimat úgy válogatom össze, hogy legyenek közös gondolata­ink, legyenek közös vitatémáink. Már nyolcadik hónapja do« a vállalatnál, mint nyomd most már egész termés zcl azt mondják: ezt a flekket! ki petit 10-en fett verzált'. Megkérdezték akarok-e tag lenni. Miért ne? A f? is az voltam. És a KISZ] nem jelentett sokkal töbhj nál, mint hogy néha bej egy-egy vitakörre, és az öO alapon kijelölt előadó vj sékletétől függően ,— vas darva, hogy semmit sem I érteni belőle, de legalább j túl voltunk rajta, vagy lassan, hogy el lehetett j aludni — felolvasta a rm témát. Közben meg lehel] ni másnapra a leckét, kedvesnek egy levelet. Az első KISZ-gyűlésen! részt vettem, arról vitád ck-közérzet '86 Kinek a pop, kinek 0 né — hallhattuk ne ben B. Tóth László páns bemondását a rá< Hát igen. Szavazunk, vagy vázunk, lelkesen csápolunji egy ajakbiggyesztéssel lej1 műfajt a színről. De nézzó egy kicsit a fonákjáról a kát. Mert akár hiszik, aká a zenésznek is van lelke, az igen furfangos és jól dőlt kérdésre, miszerint: vagy? Milyen a közérzet elején?” — elgondolkoí sokféle választ adtak a megkérdezett nagyjai és 1 jei. Íme: KONCZ ZSUZSA: általunk használt instrumentu­mok csak a világ nyugati részé­ről, s kemény valutáért vásárol­hatók meg. Eltérően a többi mű­vészeti ágtól — és ez nem érték­ítélet, hanem egyszerű tény, — ez a szakma igenis népgazda­sági értékeket, milliókat termel azokkal az eszközökkel, amit saját maga szerez be, a külföl­dön megkeresett pénzéért. A Pénzügyminisztérium azonban nem tartja arra érdemesnek, hogy vámkedvezményt adjon rá. Mert bezzeg mi mégsem vagyunk akkora művészek, mint mondjuk az a bizonyos fotós. Igazi magyar ellentmondás: az egyik kezüket kinyújtják felénk, a másikkal fi­tyiszt mutatnak. A rockszakma közérzete mondásos. Voltak, és talá lesznek is a művészeti díJ Erkel-díj és a Liszt-díj), > néhányan megkaptunk. & munkra azt jelenti, hogí ennek a szakmának egf része, amelyet művészete hét és kell elfogadni. Mái pontból viszont nem V* ugyanolyan művészek, mondjuk egy fotós. Ö 11 vámkedvezménnyel bet'1 az országba megvásárol! apparátját. Köztudott, h° SOM LAJOS (Szenátor együttes): Nálunk nem sikerült azt meg­valósítani, amit a rock őshazájá­ban. Nincs annyi zenekar, hogy válogatni lehetne, amitől meg­pezsdülne a rockélet. A régi arcok tartják a frontot. Ez nyilvánvaló, hiszen egziszten­ciális, és egyéb problémák miatt feszt akarnak kapni a piacból. Az újak, — ha csak nem vala­ki valakinek a valakije — nem tudják megoldani, hogy az élvo­A Fáraó, azelőtt Karthago nalba férkőzzenek. Persze, ez is kétoldalú dolog. Sok esetben csak a melldöngetés megy, és a pályá­zók 80—90 százaléka, — legalább­is az én mércém szerint — al­kalmatlan erre. Egyet kellene már végre megértenünk: a szán­dék nem egyenlő a tudással! GIDÓFALVY ATTILA ÉS KISS ZOLTÁN (volt Kar­thago, jelenleg Fáraó együttes): K. Z.: Semmi változást nem ér­zek ahhoz képest, mint amikor ’79-ben elkezdtük a Karthágó­val. Ugyanolyan anyagi áldozat­tal és munkával jár, amíg egy új csapat „beindul”. G. A.: Hiába értünk el nem­zetközi elismerést a Karthágó­val. ’85 augusztusától a Fáraó ér­dekében házalunk, megfelelő aj­tókon próbálunk bejutni, de rá kell jönnünk, hogy a létra leg­alsó fokáról indulunk. Demo-fel- vétel, kislemez, s még ezután sem biztos az önálló album. Nem akarok nagyképű lenni, de még a konkurenciától sem kell tarta­nunk. A kemény rock műfajá­ban nem tudok senkit említeni, akit le kellene sepernünk a színről. PATAKI ATTILA (Edda): Közérzetem jó, hiszen azt csi­nálhatom, amit szeretek, azzal ke­reshetem a kenyerem. S ez a ke­nyér vajas kenyér. Lila hajú punk már nem leszek. Addig csinálom, amíg ezt a stílust el tudom adni. A legnagyobb gond, amit az Edda érez, hogy nincs struktúrája pl. a lemezkészítés­nek. Addig, amíg bemegyek a lemezgyárba, és a hangmérnök, a zenei rendező semmivel nem tud többet, mint mondjuk 1981- ben — hiszen annyira leterhelt, hogy nincs is ideje továbbképez­ni magát, — ráadásul anyagilag sem érdekelt abban, hogy több lemezemet vegyék meg, nem vár­ható, hogy európai színvonalú felvételek készüljenek. Bcély Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents