Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-10 / 109. szám

1986. május 10., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 l

Vitazáró

Lehet, hogy egy kicsit hosszúra nyúlt ez a vita, amely majd’ három hónappal ezelőtt bontakozott ki lapunkban az Alkoholizmus — önpusztítás című cikk nyomán. Megjegyezzük, hogy most sem azért határoztuk el az összegzést, mert eddigre elapadt az Olvasók, a levélírók vitatkozókedve. A figyelemre érdemes véleményeknek ezután is helyet adunk, megköszönve az eddigi hozzászólásokat.

Vitaindítónkban igyekeztünk objektív képet adni a jelenlegi helyzetről; arról, hogy megyénkben hogyan alakult az útóbbi években az alkoholtartalmú italok fogyasztása, milyen jelentősen emelkedett az egészségügyi intézetekben gyógyításra szoruló, lepusztuló szervezetű alkoholisták száma. Arra törekedtünk, hogy objektív maradjon az írás hangvétele is. A hozzánk érkezett levelekből ugyanakkor többnyire

áradt az indulat. írtak idős emberek és fiatalok, munkahelyi vezetők, megkeseredett asszonyok, pedagógusok, orvosok, pszichológusok. Többen is pontokba szedték szigorú szentenciáikat; voltak, akik védelmükbe vették az italozás miatt félrecsúszott életű embereket, mások — és ők voltak többen —, súlyos büntetések bevezetése, foganatosítása mellett törtek lándzsát.

Abban valamennyi levélíró egyetértett, hogy jelenleg a huszonnegyedik órában vagyunk, amikor az intézkedések már tovább nem halogathatok, össztársadalmi igény fogalmazódik meg az alkoholizmus visszaszorítására, arra is, hogy ne kelljen léptcn- nyomon tartani a magukról megfeledkezett részegek kötekedésétől. Sokan hangoztatták: új, szigorú rendeletekre van szükség, hogy mentesek legyenek a munkahelyek az egymást érő névnapozásoktól, eleddig eltűrt dáridózásoktól. Mások némi iróniával arra céloztak: sokat hozna a konyhára az is, ha legalább a jelenleg érvényben levő rendeleteket maradéktalanul betartanánk.

Ebben a hosszúra nyúlt vitában hellyel-közzel már nem is a túlzott mértékben italozók, hanem a vendéglátási szokások és a vendéglátók ellen irányult a harag, a mindenáron való meggazdagodást ostorozandó. Többen is szóvá tették: nincs a talponállók többségében az italon és a poháron kívül semmi más. ami még a vendéglátás fogalomkörébe fogható.

A leginkább elgondolkodtató, tettekre sarkalló sorokat azoktól a feleségektől, anyáktól, gyermekektől kaptuk, akik szétzilált, feldúlt életükről írtak, akik elvesztették a család védelmező, oltalmazó békéjét és nyugalmát az „ alkohol miatt. Az alkoholizmus betegség, idézik az orvosi megállapításokat, ám recept, általános gyógyulást jelentő gyógyír nincs egyetlen levélíró tarsolyában sem. Ügy tűnik, gyakran a segítő szándék, a család és az orvos összefogása sem elegendő. A gyógyulási százalék igen csekély. Ha így van, akkor kézenfekvő; hogy a legnagyobb figyelmet a megelőzésre kell fordítani. Azért, hogy minél kevesebben érjék el a visz- szafordíthatatlanná súlyosodon állapotot. Hódít a fiatalok körében is a „gondűző” ivászat, riasztották a kollektív lelkiismeretet többen is. Házibuli, vizsga, siker, vagy bukás, udvarlás és csalódás, mind- emögött ott találjuk az italt. Hányszor írták le fiatalok: „Az apám kínált

először borral, sörrel, tíz- tizenkét éves koromban.” Szerencsére azonban az alkoholisták gyermekei sem válnak kivétel nélkül az ital rabjaivá, sőt éppen a szülők példája riasztja őket.

A vádló írások, céltáblája nem egy esetben a nagyobb állami bevételekre való törekvés. „Addig ne reméljünk semmiféle érdemleges változást, amíg az ország nem tud lemondani az alkoholos italok árából befolyt súlyos mil- liárdokról. Csakhogy mostanára már milliárdokat kell költeni a következményekre is, a májzsugoro- sokra, az alkoholos elmebajban szenvedőkre, a ki- józanításra szorulókra stb.” — írja egy magát megnevezni nem akaró olvasó.

Az ital eladásából, forgalmi adóiból valóban kiemelkedő összegek folynak be. Arról azonban me gfeledkezik az olvasó, hogy ennek egyáltalán nem törvényszerű következménye a tömeges méretű részegeskedés, hiszen inni lehet kulturáltan is. Aki üvegből, vagy bádogpohárból hörpöli be a pezsgőt, semmi másra nem gondol, csak a gyors lerészegedés- re. Mennyire más ezt ünnepi alkalomból, feldíszített asztalnál, meghitt hangulatban, finoman kortyolgatni, és ami nem mind • egy — mértékkel.

Történetekben és példákban sem szűkölködtek a levélírók. „Az apám egyáltalán nem vetette meg az italt, naponta elfogyasztotta a maga adagját, és nyolcvannégy évet élt. Hozzáteszem, részegen sohasem láttuk, és főként bort ivott” ... — így ír egy önmagát „megátalkodott bor- isszá”-nak nevező negyvenes férfi, aki nem szívesen nyúl a pálinka után, a konyakot, a likőröket pedig utálja.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a világban ugyancsak számon tartott, ám nagyon is kétes értékű helyezésünket a tömény italok nagyarányú fogyasztásával alapoztuk meg. Egyben nem árt tudnunk, hogy ez az italfajta végzi a legkíméletlenebb károsítást szervezetünkben. A sör, a bor kevésbé. Mégis az égetett szeszeket részesítik előnyben a hazai szokások, a lényegesen magasabb élvezeti értékeket nyújtó borral szemben. A bor és a sör mellett órákig elbeszélgethetnek a barátok, az ismerősök. De olyat, hogy a pálinkás bütyköst fél- napszám emelgesse az ember, elgondolni is rossz.

Több olyan súlyos közúti halesetet is számon tart a szakmai irodalom, amelyiknek a főszereplője a jármű kinyitásakor holtrészegen bukott az úttestre. Míg másoknak életveszélyes sérülést okozott, neki kutya baja sem történt. Idén április közepétől már okkal remélhetünk változást a közutakon. Ismert, hogy az ittas vezetőktől a második alkalommal véglegesen, életre szólóan visszavonják a jogosítványt. A hír sokakban olyan gondolatokat indított el, hogy várhatóan egykettőre megoldódnak az utak túlzsúfoltságából adódó gondjaink. Mi azt hisz- szük, elviselhetőbb lesz a zsúfoltság a józan, megfelelően mérlegelő járművezetők közelségében. A túlzott optimizmust ugyanúgy el kell vetnünk, mint a cinizmust, ám ez utóbbi

intézkedés valójában • elegendő visszatartó erővel bír.

Igen gyakran összecsengenek a megye különböző, egymástól távoli településeiről küldött hozzászólások. „Az alkoholisták könnyen találnak okokat arra, hogy miért nyúlnak a pohár után. Nekünk, akik nem, vagy csak mértékkel iszunk, talán nincs elég gondunk, bajunk? Mi pá- tyólgatjuk, vigasztaljuk a részegeskedőket, valami hamis humanizmustól vezéreltetve, holott, ha meggondolom, mi szorulnánk védelemre az alkoholistákkal szemben.”

A másik levélből: „Az ön- pusztítás sem lehet magánügy, mert az alkoholista körül mások is károsodnak a családban, a munkahelyen, a lakóközösségben. Igenis, meg kell követelni mindenkitől, hogy legyen kellő felelősségérzete önmaga és mások iránt, mert ellenkező esetben a mi terheinket növelik, és ehhez semmi joguk sincs.”

Az alkoholizmus elleni társadalmi méretű küzdelemből szerencsére mind többen ki szeretnék venni a részüket, és reméljük, hogy szerepüket, lehetőségeiket jól ítélik meg. Ez ugyanis elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a jelenlegi súlyos helyzetből kimozduljunk. Az egészségesebb életmódra való nevelés alapjait a családnak kell lerakni, és még időben. Ehhez aztán az úttörőmozgalom és a KISZ- szervezet is hozzátehetné a részét. Ha a kellő összhangot sikerül megtalálni, a közvetlen és a közvetett orientációs munka meghozza a gyümölcsét.

Egy édesanya írta: „Féltő gonddal nevelt fiam rá sem nézett az italra, amíg középiskolába, egyetemre járt. Most ritkák azok a napok, amikor munkaidő után nem érzem leheletén az ital szagát. Ott szoktatták rá, biztatják, ugratják, kigúnyolják, ha nem tart a többiekkel. Csakhogy ő nem bírja, félek, hogy rámegy a karrierje. Ö erre azt mondja nekem: az absztinensek olyanok a társaságban, mint az ólban a kappanok, senki sem számol velük. Írják meg, valóban itt tartunk?”

Az aggódó sorokra nem könnyű megnyugtató választ adni, mert a társasági életnek valóban gyakran a nagyivók a népszerű hangadói, ám azt is látni kell, hogy ez a népszerűség a kocsmák, bárok falain kívül csak elvétve kamatozik irigylésre méltó módon. Félő sajnos, hogy ez utóbbit jó néhányan már csak akkor veszik észre, amikor elvesztették minden esélyüket alkoholos életvitelük miatt, vagy amikor már igen nagy árat kell fizetni „megtérésükért”.

Az egészségügyi intézmények sokat tesznek jelenleg is az alkoholisták jobb útra térítéséért, ám itt ritkán adódnak igazi sikerélmények. Pácienseik között akadnak tízszer, hússzor visszatérők. .Jó, hogy a gyógyítók nem adják föl, holott gyakran érezhetik úgy, mintha a tengert akarnák rostával kimerni.

Izsófalvát, Nagyfát is megjártak mondják: az orvos, az ápoló segítsége önmagában kevés, a gyógyszer sem, a környezetből való kiszakítás sem elég. Az akarat a legfontosabb.

és ha az hiányzik, a beteg és az orvos csak ismétel, a várt eredmény elmarad. Tudjuk, hogy ennek ellenére soha, senkinél sem adják föl a küzdelmet, amihez hihetetlen lelki erő, elszántság és elhivatottság kell.

Az alkoholizmus megfékezése érdekében végzett munkában az egészségügyre a jövőben is nagy feladatok várnak, de ebben a sziszifuszi küzdelemben nem szabad magára hagyni. Mint ahogy az előzőek alapján érzékelhető: kevesek útja vezet visszafelé, és ez különösen igaz a már lehetetlenül tönkrement alkoholistákra.

Amennyire a társadalom erejéből telik, ők sem szorulnak kívül a gondoskodás társadalmilag megvonható köréből, és ez jelentős áldozatot követel. Még ennél is sokkal többet érdemes azonban fordítani a megfelelő színvonalú megelőző, nevelő-, propagandamunkára. A televízió, a színház, a mozi művészileg értékes, témájában, mondanivalójánál fogva vonzó produkciókkal köthetné magához a figyelmet. Lehet, hogy mindezek befogadását is sokaknak még tanulni kell, de a fáradságot erre sem szabad sajnálni.

Napjainkra az alkoholizmus olyan méretű társadalmi veszélyességet hordoz, hogy erőn felül is tenni kell a szocializációs folyamatok, a közgondolkodás és a magatartás befolyásolása érdekében. Mégpedig addig, amíg ez hosz- szabb távon reménytkeltő eredményeket ígér.

Ami pedig a közelebbi jövőt illeti, csakis a gyors, hathatós intézkedések mutatkoznak célravezetőnek. Késedelem nélkül meg kell valósítani a teljes munkahelyi absztinenciát, mégpedig minden szinten, szigorral és következetességgel.

Megyénkben halaszthatatlanná vált a sok kocsma, italozóhely felülvizsgálata, a fertőző gócok felszámolása, az ellenőrzések kibővítése. Általában szükség van az alkoholizmust elősegítő folyamatok radikális visszaszorítására minden közösségben, hasonló módon, mint ahogy a hatóság napjainkban felléphet az ittas vezetés ellen. A vitában is egyértelműen megfogalmazódott, hogy a jelenlegi helyzetben csak határozott és következetesen végrehajtott intézkedésekkel lehet, elérni eredményeket. Ezért elvárható, hogy már a közeli jövőben a vendéglátóhelyeken, és a boltokban a déli órákig ne szolgáljanak ki, ne adhassanak el alkoholtartalmú italokat, továbbá, hogy tizennyolc éven aluliak a boltokban se vásárolhassanak szeszes italokat.

Végül, de nem utolsósorban elhatározásra kell jutni abban is, hogy az alkoholforgalmazás gazdasági érdekeit közelebb hozzuk a társadalmi érdekekhez, hogy amíg egyik oldalról paradicsomi az italok kínálata, másfelől meg a józanságra intő propaganda árad. Nem biztos, hogy azt a tetemes alkoholmennyiséget, ami hazánkban rendelkezésre áll, és amit ehhez még külföldről behozunk, mind meg kell inni. A felhasználásnak ugyanis napjainkban egyéb lehetőségei is vannak Olyanok, melyek igazi haszna valóban közös lehet. Ezzel a cikkünkkel a lapunkban folytatott vitát lezártuk.

Nagy József

Szombathelyi muskátlik

Az idén csaknem 300 000 muskátlit értékesít a Szombathelyi Kertész Termelőszövetkezet hazai és külföldi piacokon egyaránt. A virágok 70-80 százaléka a szomszédos Ausztriába kerül, ezenkívül exportálnak Jugoszláviába és Svájcba is.

Finomkodás nélkül

C

sak kevesen vállalják bátran, egyenesen és határozottan, hogy a hasznavehetetlen embereknek megmondják: „hasznavehetetlen vágj'”. Kevesen vállalják — még a notórius fegyelmezetlenkedők esetében is — az egyértelműen kemény minősítésekkel szükségképpen együttjáró konzekvenciákat: az elbocsátási akció kezdeményezését, ennek támadhatatlan indoklását, az eljárás hercehurcáit, a fellebbezést, a döntőbizottságot. a munkaügyi bíróságot és a többit.

Finomkodunk, kertelünk, mellébeszélünk. Nem azt mondjuk a hasznavehetetlennek, ami az igazság, hanem — például — azt, hogy „magasabb döntés értelmében átszervezést kell végrehajtani”. Nem azt mondjuk a javíthatatlan fegyelmezetlenke- dőknek, hogy „elég volt, nincs tovább, mehetnek a munkakönyvükért”, hanem áthelyezési, átcsoportosítási, netán központilag elhatározott és szorgalmazott „létszámleépítési”, vagy munkahelyracionalizálási koncepciókra hivatkozunk. S nem azt mondjuk, hogy „szaktudásod, teljesítőképességed, szorgalmad a többszöri figyelmeztetés után elfogadhatatlan számunkra, hanem körbeírjuk, agyonmagyarázzuk a minősíthetetlen teljesítményeket nyújtók produkcióját.

Meggyőződésünk szerint más munkahely keresésére biztatnánk, vagy éppen elbocsátanánk őket, ám minden ilyen akciót csak nagy óvatosan, akkor sem a lényegi okokra, inkább csak a formális — többnyire hamis — indokokra hivatkozva. Ez belénk rögződött, mert gyakorta tapasztalni, hogy a fegyelmezési akciók kimenetele túlságosan is kétséges: hogy egykönnyen nem szabadulhatunk azoktól, akiket az általunk felügyelt munkahelyen érdemleges munkavég■ zésre alkalmatlannak találunk. Ódzkodásunkat az agyonfinomított munkajogi szabályozásra hivatkozva ideologizáljuk, mondván: az érintett munkavállalók

agyonsértetten, de nem a felmentés esélye nélkül fordulnak a döntőbizottsághoz vagy a munkaügyi bírósághoz. Bizony nem!

Mert finomkodunk. Mert többnyire hamis indoklással próbálunk megszabadulni a semmire sem használhatóktól. A munkajogászok pedig — ha már egyszer jogászok igencsak kényesek az alaki, a formai hibákra. Az a dolguk, hogy alaposabban is megvizsgálják az eléjük kerülő eseteket, a körülményeket, az első fokú, ám nem jogerős határozat indoklását, a fellebbezési okiratban foglalt tényeket, s csakis valamennyi részlet aprólékos tisztázása után hozzák meg egyetértő vagy elutasító döntésüket.

Mi okból és milyen jogi alapon hagyják jóvá az átszervezéssel, az átcsoportosítással, a központilag elrendelt létszám-racionalizálással és a hasonló mellébeszélésekkel indokolt elbocsátási, fegyelmezési határozatokat, ha az adott munkahelyen sem átszervezés, sem pedig létszám-racionalizálás nincsen? Végtére is ez könnyen ellenőrizhető, könnyen bizonyítható.

Gyaníthatóan a jogászok is jól tudják, hogy az ilyen esetek többségében igenis fegyelmezési akcióról van (vagy lenne) szó, ám a jog nem hagyatkozhat személyes megérzésekre, csakis a tényekre.

Nem létező átszervezések és egyéb hazug indokok alapján senkit nem lehet elbocsátani vagy áthelyezni. Viszont sorozatos fegyelmezetlenkedés, hasznavehetetlen munka vagy éppen munkahelyi alkalmatlanság miatt bárkit és bármikor.

Finomkodás nélkül.