Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1986. május 17., szombat Mezey István: Halászfalu Az elmúlt napok valamelyikén új szomszédokat kaptunk. A mellettünk lévő ház ötödik és hatodik emeletén, a panelek közötti résbe beköltözött egy veréb házaspár. Már tavaly ilyenkor is kivették néhány hétre az odút. az építők hanyagsága, a szigetelés hiányossága pompás helyet kínálhatott a fészeképítésre. Emlékszem, napokig lógott az ablakban az egész család, néztük hogyan eteti a három verébfiókát felváltva a két szülő, fáradhatatlanul, napjában legalább ötször, egy-egy órán át. A szomszéd ház karnyújtásnyira van tőlünk, s a fészek sincs három méternél messzebb. Láttam én már filmen ilyen etetést, de ez most élőben, sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt. Pedig mennyit mérgelődtünk minden nyáron, hogy már kora hajnalban, alighogy pirkadt. megkezdődött a zenebona. A verébnép mintha csupa nőnemű személyből állna, roppant bőbeszédű, csiripelésükre ébredni fél öt körül nem túl nagy boldogság. A nyitott ablakok mellett úgy tűnt, mintha bent a szobában szájalnának, s két-három veréb egész kofaseregnek hallatszott. Hanem a látvány kárpótolt a bosszúságért. Fáradhatatlan rendszerességgel hozták a reggelit a három csupaszáj fiókának, s úgy tűnt, hogy azoknak feneketlen a ben- dőjük, azaz a begyük. Sorban kapták az ennivalót, s az emberre a frász jött az ijedségtől, hogy mikor zuhannak le a mélybe az öt emelet magasságból, hiszen repülni még nem tudtak. Kint állt mind a panelkocka szélén, s ahogy egymást taposva igyekeztek soron kívül is ételt kapni, meg-megbillentek, de végül megúszták mindig baj nélkül. Aztán egy reggei üres volt a fészek, elmulasztottuk a kireptetés izgalmas pillanatait, s ahogy repülni tudtak, többé már nem jött vissza egyik sem. De hát ez tavaly volt, most meg még csak a fészeképítésnél tartanak, pontosabban most bútorozzák be a lakást. Az elmúlt napokban száraz ágacskákat, fűszálakat hoztak, újrarakták az „épületet”, most meg már csak tollat, pihét hordanak, azaz a bútort, megvetik a gyermekágyat. Érdekes, hogy míg tavaly nem zavarta őket, hogy nézzük, hogyan etetik a „gyerekeket”, a fészekrakás nagy titkolózással jár. Ha észreveszik, hogy figyeljük őket, nem várják türelmesen, míg szabad az út. Próbálgattam érdeklődni tőlük, hogy mi újság a verébvilágban, mi történt egy esztendő alatt, hiszen biztos vagyok benne, hogy ezek a mi tavalyi verebeink, de nem állnak velem szóba. Először is maximálisan kihasználják a munkaidejüket. Épp tegnap figyeltem meg, hogy a nőstény hozott egy tollat a csőrében, de mert ott látott az ablakban, hát csak a vízvetőre szállt, s biztos gorombaságokat vágott volna a fejemhez, hogy feltartom, de nem nyithatta ki a csőrét a toll miatt. Közben megjött a férj is, azonnal párja mellé ült, s kétszer csúnyán fejbe vágta: — Hányszor mondjam, hogy ne lustálkodj, majd ülhetsz a tojásaidon eleget! — Az ember, nem látod? — rebbentette meg szárnyait méltatlankodva az asszony. Félrehúzódtam a függöny mögé, de így is percek kellettek, míg rászánták magukat, hogy berepüljenek a fészekbe az új tollal, s azonnyomban össze is vesztek, gondolom nem tudtak megegyezni, hogy melyik sarokban mutat jobban. Aztán kirepült az egyik, a másik meg kiült a vízvetőre, talán ő is társalogni vágyott, egy kicsit panaszkodni, hogy milyen nehéz is a verébsors. — Ugyan — mondtam neki —, te csak ne panaszkodj. Van lakásod, élelmed, nemsokára jönnek a gyerekek, itt bent a városban nem kell félned a ragadozóktól, a macska sem tud a sima falon fölmászni öt emeletet. Téged nem zavar, ha elromlik a lift, ha nem jön a busz, nem kell izgulnod majd a gyerekek miatt sem, mind jó tanuló lesz, megtanul repülni, vigyázni magára, nem lesz munkakerülő egyik sem, nem kell attól tartanod, hogy rossz társaságba keveredik, s biztos jól is nősül majd, verebet fog elvenni és nem egeret, vagy cserebogarat. Nem kell tartanod a munkahelyi kellemetlenségektől sem, nem kell lesned, hogy a másik több prémiumot lyen szemmel néznek a többiek, mert szeret a főnök, vagy milyen szemmel néz a főnök, ha nem tetszik neki a csőröd. Aztán érdeklődtem volna sok minden másról, hogy milyen náluk a lakáshelyzet, nem félnek-e attól, hogy más költözik a helyükre, vagy hogy menynyire nehéz manapság a fészeképítés, milyen az építőanyag-ellátás? A jelekből ítélve nagy baj nem lehet, kapható minden, amire szükség van. Álltam az ablakban, s azon tűnődtem, illik-e megkérdezni, hogy az idén vajon hány fiókát vállalnak? Lesz-e ismét három, mint tavaly, vagy úgy gondolják, hogy a mai bizonytalan helyzet óvatosságra inti őket is, s elég lesz kettő, netán egy is? Hiszen jó-jó, nem panaszkodhatnak, a finomabb magvaknak, amit a kertes házakban a baromfinak szór ki a háziasszony, az idén nem ment fel az áruk, s ők igazán szerény, igénytelen népség, megelégszenek az emberek konyhahulladékával is. Az embereknek meg veréb-szemmelláthatólag is nagyon jól megy a soruk, annyi a szemétbe kidobott kenyér- és ételmaradék, hogy jut belőle bőven a fiókáknak is. — Belátom — szóltam megint —, verébszemmel nézve a világot, azért meg lehetnek neked is a gondjaid. Három fiókát felnevelni nem gyerekjáték, tudom jól. Nagy a felelősség. Es azt persze te sem tudod, hogy mit hoz a holnap, milyen világra születnek az utódok. De látom, benned több a bátorság, az optimizmus. Biztosan tudod pedig, hogy vannak komisz kölykök és gonosz felnőttek. De bármilyen összkomfortos is a fészked, nem hallgatsz rádiót, nem olvasol újságot. Nem aggasztanak a nagyvilág hírei, nem hallottál a cserearányromlásról, az olajválságról, a sztrájkokról és tüntetésekről, a terrorizmusról és az ellenterrorról, az atomról és az éhínségről... Mondtam volna neki talán még tovább, mást is, de csak most láttam, hogy már nincs is ott, észre sem vettem, mikor repült el. Dolga volt, nem ért rá hiábavaló fecsegést hallgatni. — Igazad is van — gondoltam. — Csak végezze mindenki a maga dolgát. Én azért csak drukkolok nektek, hogy neveljétek fel nyugodtan a fiókáitokat. Most is, jövőre is, azután is, békességben. repülnek be a résbe, meg- kap-e, mint te. hogy miSzatmári Lajos CSEH KÁROLY: Nagypéntektelen Húsvéti bárányok szorongnak a platón mint összezsúfolt szőke kiskatonák Ártatlanság és erőszak megfér egy helyen Bennem is feszeng mindkettő mintha parancsra várna — végül is mit tegyék: sorsom bégessem-e vagy rohamozva üvöltsék ha e nagpéntektelen világ ketrece 'kinyílik Aforizmák — A vidámság lázadás az élet tragédiája ellen. Ez az egyetlen lázadás, amelynek győzelem látszata van. (F. Chvoalibóg) * — A hazugság nem ott uralkodik, ahol hazudnak, hanem ott, ahol a hazugságot elfogadják. (Capek) KALÁSZ LÁSZLÓ: Rügyeket vet az orgona gallyakban már sűrűi az illat mezők mélységeiben nyílnak a pipacsok: piros napernyők halk sárgulás vonja az erdőt pillanatok oxidja zöldül délen az ég lagymatag zördül s fényes zászlót lobbant a Nap * — A fiatalok első kapcsolatai az élet elején jönnek létre, és akkor alakulnak ki az első szerelmek is. Az igazi élet csak altkor kezdődik, amikor ezek elmúlnak —, ezt tudnunk kell. (S. Ango) világ odvábái szél lohol melengető cirógató fehér-fekete surranó felhők közelegnek: a gólyák csak az marad le valahol mindig elhull minden megoldás s folyvást csak ez a foldás-toldás csak a kétség a végtelen SERFÖZÖ SIMON: Ki vigyázná? A láthatárral nagyot kerülnék, folyóparttal akár, bojtorján-brummogású árokszéllel messze mennék, nem tudván magam se már, hol, merre csámborognék. Csak az örömre ki ügyelne, s hogy szét ne züliljenek az álmok? Csak a virágot ki vigyázná, addig ki őrizné a< világot? Sörényke Mióta a betűket megismertem, mániákus olvasó vagyok. Az okos dolgot ugyanazzal a figyelemmel olvasom, mint a bárgyú- ságokat. Mindegy nekem, csak írott betű legyen. Olvasok buszon, vonaton, a reggelinél és a fürdőkádban, s még máshol is ... Várok valakit, valamire! A papírkosárban — merő véletlen — egy kártyalapocska. Szöveg, s színes rajzok. Kicsiny bárány- kák, meg egy macskaféle. Beszélgetnek! A dialógot mindig is nagy érdeklődéssel olvastam, mint ahogyan szívesen áthallgatózom a vendéglői szomszédokra. Ha az emberek sokat akarnak elmondani egymásnak, akkor tömör párbeszédet hallok. Ha zuhog a szó, akkor csupán fecsegnek, s az már nem is érdekes. A macskaféle kérdez: — Kik vagytok ti? — Báránykák! Nem hazudnak, mert a rajzból én is így következtettem. — Mit esztek? — Füvecskét! — felelték. A kártya következő oldalán megismerem a macskafélét. A neve Sörényke, s nyomban megkóstolja a füvet, mert hát nagyon éhes. A harmadik oldalról viszont azt is megtudom Sörénykéről, hogy oroszlán, s hát csoda, ha nem ízlik neki a fű? De mert nagyon éhes, hát megeszi. Este — nem véletlen, hogy a báránylelkű emberek egyúttal jó emberek — együtt alszik el a kicsiny barikkal a báránymama gyapjas bundája védelmében. Az eltévedt kisoroszlán, lám, otthonra lelt, s növekszik is szépen, míg a kicsiny mese szerint szép nagy oroszlán kerekedik belőle. A négy oldalkának vége, s ón hiába turkálok a papírkosárban, folytatás nincs. Mindössze a 7., 8., 9., 10. részt tudom, s engem már nem azért esz a frász, mert az, akire várok, még mindig késik, hanem, mert nem tudom, hogy mit csinál majd Sörényke, a jól fejlett oroszlán — a bá- ránykákkal. Ugyanis a ba- rikák, még ha bárányokká is cseperedtek, eltörpülnek az oroszlán mellett. A rajz még idilli. A barik körbe- legelik az állatok királyát, aki immár egyáltalán nem macska-nagyságú, említettem is, meg a meseszöveg is utal rá, hogy megnőtt. S nemcsak megnőtt, de szörnyű pofáját igencsak magasan tartja, talán rájött, ő itt egy még fel nem ismert király, állatok nagyfőnöke, s körülötte — akikkel a hidegben összebújt — hódolói. S én állattanból tudom, ezek a barik nem csupán alattvalói, de alkalmasint — hűm! — élelmiszerkészletei is. Hál’istennek, az ismerősöm még nem jön, így hát a fene még jobban rághatja a képzeletemet: mit tesz ezután Sörény felsége? Megeszi a testvéreit? Akkor ez egy realista kisregény, mert minek tagadjam, így van ez az életben, s mert jómagam realista író vagyok, így is fejezném be a kisregényt. Ám ez a naivka kártyafüzér nyilván nem a realista írók tollából való. s nem is a realizmussal nap mint nap találkozó felnőtteknek íródott, hanem még báránylelkületű gyermekeknek, így hát félre a valósággal. Sörény felségnek ezek szerint vissza kell változnia Sörénykévé, még ha a jól fejlettsége marad is, s cselekvő hőssé előlépni. A dolog pofonegyszerű ez esetben is. Új szereplőt kell kitalálni. Egy farkast! Vad, neveletlen, morgó-acsarkodó farkast, olyanfélét, mint a szomszédék kiskamasz fia. Jön Ordas. (A névvel, remélem, elégedett a kedves olvasó.) Jön, s már nyalja is a szája szélét, csurog a nyála, hegyesíti-élesíti szem-, metsző- és rágófogait, „Micsoda báránypecsenye van kilátásban a mai napra” — monologizál; tudatom az olvasóval, hogy ugyanolyan éhes, mint an- nakelőtte Sörényke volt, de már nem kölyökfarkas, s
