Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

1986. május 17., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9

Gulay István:

Operabérlet

Balogh Károly harminchét évesen egyszer csak kopaszodni és őszülni kezdett. Meg inni. Pedig ilyen gondtalanul talán még sosem éltek. Feleségével, két gyermekűikkel már letudták az első tizenöt évet, lakást szereztek-vettek, volt egy kiskocsijuk. Tulajdonképpen a gyarapodásba bele is öregedtek.

Báloghné harminckét éves korára elfáradt. Any- nyira elfáradt, hogy éveli óta szeretett volna egy operabérletét, de évek óta annyira fáradtnak érezte magát, hogy nem volt ereje elmenni és sorba állni érte. Balogh nem vette meg helyette, mert őt már régóta csupán egyetlen dolog érdekelte: a munka, amivel pénzt kereshetett. Újabban meg a sör is, amit a géemkásokkal elfogyaszthatott.

A férfi fűtésszerelő volt. Mondhatnánk: egyszerű fűtésszerelőként élt mindaddig, amíg megalakították a géemkát. Persze, azelőtt is fusizott, de ap más volt. Most sokkal kényelmesebben folyt a munika, s nem kellett félnie sem, mert nem egyedül állt szemben a megrendelővel. Védte a géemká, még szerződtetett jogásszal is. Azelőtt, ha a maszekolás után hazatért, morgott, káromkodott, idegeskedett, elmesélte a nehézségeket. Már nem sietett haza. Ledolgozván a nyolc, majd a további négy-öt órát, összeült a többiekkel, terveztek, vitatkoztak, magabiztosan, vidáman.

Mégis kopaszodni, őszülni kezdett.

— Mondjátok meg, miért? Miért éppen most? — kérdezgette szelíden a sörözőben.

Sosem érezte magát ilyen szerencsésnek.

— Az anyád hasában sem volt jobb dolgod! — támadt a feleségére, mikor annak fáradt arcát látta.

Aztán Balogh észrevette, hogy a füle, orrlika erősen szőrösödik, mint az öregembereknek. A homloka,

hát nem bolond füvet enni, mint a macskányi gyütt- ment.

Az elkerülhetetlen dialóg köszönés nélkül kezdődik. (A szomszéd kiskamasz fiú sem fogadja a köszönésemet, csak ha az apjával együtt jön.)

— Marhára éhes vagyok! — mondja Ordas. — És a barihúst mindennél jobban szeretem. Melyiket vihe- tem el, te óriásra nőtt macska? — bök a barik felé.

Sörényke felhorkan. Ettől a morgástól egy pillanatra megtorpan Ordas, de a gyomra szörnyen korog, hát nem tágít.

— Adod, nem adod, viszem a legpotykábbat!

Sörénykében felébred a hála. Nem tudom, miként került Bárányékhoz. Talán durva vadászok lelőtték szüleit, avagy merő kíváncsiságból elcsavargott? Tény, hogy otthonra lelt náluk. A hála ott dobol oroszlán-keblében. Felbődül és kioktatja Ordast.

— Ha nem lennék báránytermészetű, s nem tudnám, hogy ki vagyok, már rég pofonváglak, de úgy ám, hogy kiköpted volna a metsző-, a rágó- és a szemfogaid. Tudod, miért? Mert macskának mertél nevezni! Ezek ugyan, lehetséges, rokonaim, de

ahol elhagyta a haja, kifényesedett.

Nem dolgozott kevesebbet, mint azelőtt, deköny- nyebben. És nagyobb élvezettel. Miért kezdett akkor ilyen váratlanul és gyorsan öregedni ?

S mikor nőttek fel a gyerekek? Egyszerre csak itt termettek, rögtön kamaszokként. Mintha szürke homályból kerültek volna elő. Hogy történt, nem tudja. És jó ez neki?

Balogh végighallgatta, s természetesen idegesítette ez a női beszéd.

— A családdal foglalkozz, annak örülj!

— De hát család ez?

Megdöbbent.

— Mi a fene lenne?

— Ez nem család — jelentette ki szomorúan a felesége.

Balogh ingerült lett.

— Mindenesetre — mondta —, minden család olyan, amilyen az asszony ...

Ettől kezdve még ritkábban járt haza sötétedés előtt, mint addig. Dolgozott, aztán megint dolgozott, késő délután meg együtt ült a géemkásokkal a sörözőben. Számoltak, kalkuláltak, elégedettek voltak magukkal. Tulajdoniképpen mindegyikük egy-egy kis hadvezérnek érezte magát — belevágtak ebbe az új dologba, és lám, győztek!

Csakhogy az asszony nem győzött. Reggelit készített, takarított, bevásárolt, főzött, mosott, hazavárta a kamaszait, a férjét ... várt, várt, tizenöl esztendeje. Fáradt volt és várt.

Bármily furcsa: győzelemre várt. Bármilyen kicsire, de győzelemre. Csakhogy ő a férjével szemben akart győzni. Legalább egyszer. Az átkozott géem- káján akart győzni, ami miatt végképp magára maradt, ami miatt valószínűleg sosem lesz operabérlete. A géemkán, ami a férjének minden gondolatát lefoglalta, amire olyan büszke vollt, hogy az élet hősének érezte magát.

Szólt hát neki egyik.nap, küldené el hozzájuk Béha tisztában vagy egy oroszlán és egy — akár vadmacska közti különbséggel is, ilyen sértést nem vágsz a fejedelmi fejemhez . . .

A dialóg, belátom, nem valami gördülékeny, sőt itt-ott túlontúl didaktikus is. Ám az ilyent a gyermekirodalom még úgy- ahogy elbírja, sőt megköveteli.

A befejezésből valamit ráhagyok az olvasóra is. Mármint a második lehetőség befejezéséből. Sörényke, például jól eltángálja Ordast, aki aztán az erdő legsűrűbb sűrűjébe bújik, s nyalogatja a sebeit, és bár elmélkedik, de a farkas az a fajta náció, mint volt a magyarok történelmében a Habsburg- ház.

És most jön a gyanúm, mely több immár a realizmusnál. Majdnem krimi! Sőt egészen az!

Tehát megjelenik Ordas, a vásott, éhes farkas.

— Te oktondi felség! Itt legelészel, amikor a világ legfinomabb pecsenyéi szinte tálcán kínálják magukat!?

— Miféle pecsenyéről beszélsz? A fű egészséges eledel. Bárány mama a vegetáriánusok hosszú életéről mesél nekünk minden este, lefekvés előtt.

lát, a géemká vezetőjét, akire a fűtésszabályozók tartoztak.

— összevissza fűt ez a nyavalya, a gyerekszobában meg lehet dögleni a hőségtől, a konyhában meg fázom.

Jött is Béla, napközben, két helyszínelés között. Az asszony konyakkal, almával, rózsaszín pongyolában várta. Másnap is. A következő héten is.

Aztán írt egy levelet a férjének. Lebuktatta saját magát.

Balogh összeroppant. Csalódott... csalódott a feleségében, de ha lehet, még jobban Bélában, aki mégiscsak a géemká vezetője volt, akivel közösen vágtak bele a nagy kalandba ... s akkor van pofája az ő f eleségével...

Most már hazajárt munka után. Nem sörözött, mert nem volt kivel. Kivált a géemkából. Odalett az a nagyszerű érzés, amit alapító géemkásként érzett.

Kutyául érezte magát. Mit tehetett volpa egyebet, egyik nap rászánta magát, sorba állt, és vett a feleségének, s magának operabérletet.

De nem vígoperákra ám! Hanem a Wagner-sorozat- ra. Tudta ugyanis, hogy a Wagner-operákat a felesége nem érti, nem is kedveli. Ahogy ő sem.

Mindenesetre, ha az idei évadban Wagner-mű hangzik fel az Operaházban, a második sorban, középen, Balogh ül a feleségével. Amíg szól a muzsika, képzeletben a nürnbergi mesterdalnok padlófűtését szereli, de nem főmunkaidőben, hanem utána, géemkásként. Az ilyen igényes, keserves, ámbár próbára tevő munkához illik is a wagneri zene; élvezi. S nem gondol arra, hogy közben, ha nem látszik is, hullik a haja, szőrcsomók nőnek a fülében, és a feleségé úgy érzi, a világ leghosszabb zeneművét kény télen vég igha Ugatni.

Kénytelen, hiszen ő akart mindenáron operabérletet.

— Mesél... ! Jól mondtad. A mese kitaláció! Azért kábít vele esténként a vén csoroszlya, nehogy megkóstold a legfinomabb finomat. Te húsevő állat vagy!

Az oroszlán, Sörényke, még ingadozik. Dúl a belsejében a jó meg a rossz. Viaskodnak, ha így jobban tetszik. Később már verekednek. Persze, az eredendő természet az erősebb, hiszen az ragadozó, míg a jobbik énje, a könyörületes, csupán birka, s mint ilyen, butácska is. Amíg butácska úgy-ahogy tartja magát a másik ellenében, Sörényke maga is butácska, s nem veszi észre, hogy a rusnya farkas felfalja egyik barika-testvéikéjét.

S akkor a vérszagra felülkerekedik a született ösztön Sörényben, s ott nyomban megosztoznak a farkassal a három barikán.

— Te már ettél egy bárányt, Ordas koma. Most én következem — s ő is eszik egyet. De most lesz ám igazán éhes!

Ezek után bízzam rá az olvasó fantáziájára, hogy ki ette meg a harmadik bari- kát? A legszebb iket, a leg- jámborabbat, aki — miután látta testvérei sorsát — ösztönösen a fogadott testvérkéje védelmét kereste... ? Ugyan ki ehette meg? De fontos ez, kérdem?

Szörnyű dolog, ha az ember félművet kezd el olvasni, s akire vár, csak nagy késéssel érkezik!

Baráth Lajos

A szabadságharc megkezdő sének emlékérme (1705)

A szécsényi országgyűlés emlékérme (1705).

II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemségének emlékérme (1707)

II. Rákóczi Ferenc, amikor 1694-ben hazatért magyarországi birtokaira, sokoldalúan képzett, császárhű főúr volt, akinek képzőművészeti műveltsége mélyebb volt, mint hazai kortársaié.

Az 1703 júniusában elkezdődő szabadságharc élére állva csak két év múlva került sor arra, hogy a szabadságharc célkitűzéseinek támogatásában a képzőművészet eszközei is szerepet kapjanak. Ennek feltétele volt, hogy Rákóczi olyan művészt találjon, aki elképzeléseit korszerű módon, magas szintű mesterségbeli tudással fogalmazza meg.

Egyetlen művész élt a szabadságharc első esztendeiben Magyarországon: a svéd származású, pénz- és éremvésnök Daniel Warou, akit a bécsi udvar nevezett ki körmöcbányai fővésnöknek. 1703-ban éppen ott tartózkodott, amikor a kurucok elfoglalták a bányavárosokat.

Daniel Warou kitűnően képzett, sokoldalú művész volt, aki Rákóczi elképzeléseit korszerű formai megoldásokkal tudta megjeleníteni. Ezért lett ő a szabadság- harc legtermékenyebb művésze, akit Rákóczi elhalmozott megbízásaival.

Warou metszett pénzformákat. Ö készítette a fejedelem legtöbb pecsétjét, de tevékenységének csúcsát kétségkívül a szabadságharc célkitűzéseit reprezentáló emlékérmei jelentették. Ezek a műalkotások azért születtek, hogy a képzőművészet mással nem helyettesíthető nyelvén, a művészi alkotás megjelenítő erejével mondjon el valami olyat, ami máshogy nem mondható el.

Daniel Waroutól a szabadságharc idejéből három emlékérmet ismerünk. Mindhárom megrendelője II. Rákóczi Ferenc volt, s mindegyik érem előlapján ott találjuk a fejedelem képmásét. Mivel az érmeket egyéni karakterű, jól jellemzett Rákóczi-portré díszíti, biztosra kell vennünk, hogy ezek elkészítéséhez a fejedelem modellt ült a művésznek.

Két érem 1705-ben, egy időben készülhetett. Az első a szabadságharc megkezdésének emlékére. Ennek előlapján csupán az arcra koncentráló, elsősorban az embert bemutató ábrázolást láthatunk. Hátlapján levő három nőalak egyike a karddal és mérleggel ábrázolt Justitia. Mellette a galambot, a szabadság jelképét tartó Libertás. A térdeplő figura a „Leges patr(iae)” feliratú könyvvel a hazai törvények megszemélyesítője. A két széles figura a középen álló nőalak bilincseit oldja meg, azaz a béklyóba vert Szabadságot az Igazság és a Hazai törvények megszabadítják bilincseitől.

Az emlékérem latin feliratainak fordításai: „A felszabadítás megkezdett munkájának 1703 június 14." „Felét megtette, ki ügyét jól kezdte.” „ ... A háló elszakadt és mi megszabadultunk. 123. zsoltár 7. vers” (Ennek előző, fel nem vésett sora: Lelkünk megszabadult, mint madár a madarász hálójából...)

A második érem a szécsényi országgyűlés emlékére készült. Előlapján már páncélt és méltóságot jelző palástot visel a szabadságharc vezére, de arcképén megmarad a személyiség ereje, közvetlensége. Az érem hátlapján három Vesta papnő, egyetlen oltár tüzét éleszti. A szabadság- harc sikeréhez oly lényeges vallási béke létrejöttét ábrázolja a három női alak. A katolikusok, az evangélikusok és a reformátusok cselekvő egységét. Feliratok: ,,ösz- szetalálkoznak, hogy táplálják.” „A vallások eleven egyetértése a szabadság által 1705, a szécsényi országgyűlésen.” Az oltárkövön D W monogram látható.

Daniel Warou harmadik emlékérmén Rákóczi arcképét birodalmi hercegi és erdélyi fejedelmi címét említő felirat keretezi.

Nem biztos, de lehetséges, hogy ez a harmadik érem az 1707 áprilisában megtartott erdélyi fejedelmi beiktatás emlékére készült. Hátlapján olvasható latin felirat fordítása: „Nehézségeken keresztül győz az erény”. A szörnyeteggel küzdő Herkules ábrázolása Warou munkásságának egyik legszebben komponált darabja.

Alacsony, izmos testű hőse a belé maró hidrára tapos, s nekifeszülő lendülettel készül lecsapni az ágaskodó, hétfejű nyakához. Mindez világosan utal a felkelők Habsburg-uralom elleni harcára.

Daniel Warou 1707 novemberéig állt a fejedelem szolgálatában, ekkor megszökött. Szökésének feltevéses okai lehettek: Rákóczi állandó sürgetése a rábízott munkában; feleségével való nézeteltérése; vagy a szabadságharc hanyatlásának észrevétele.

Amíg azonban a fejedelem szolgálatában állt, kiemelkedő kvalitású érmeket alkotott, de ezeken kívül pénzeket és pecséteket is.

Emlékérmeinek jelentőségét az adja, hogy sokszorosított formában, tehát szélesebb közönség előtt hirdették a megrendelő II. Rákóczi Ferenc és a szabadság- harc célkitűzéseit. Kurucok és labancok között is elterjedt, nem kis hatás nélkül! Rákóczi jutalomként is osztogatta.

Politikai és művészi hatása egyaránt nagy volt, s ha nem is érte el a szokszo- rosított grafika által nyújtott lehetőségeket, a szabadságharc történetében így is egyetlen eszköze maradt az ellenfélhez és kuruc oldalon állókhoz egyaránt szólni tudó képzőművészeti propagandának.

Az eredeti emlékérmek a Magyar Nemzeti Múzeumban találhatók, de elő- és hátlapjaik másolatához a mai múzeum- látogatók is hozzájuthatnak.

Közli: Pécsi Judit

és a bankák