Észak-Magyarország, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-02 / 77. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. április 2., szerda Újságírók kitüntetése Tolmács nélkül is értették Miskolci Tóték Vologdóban Hazánk felszabadulásának újságírókat tüntettek ki ked- 41. évfordulója alkalmából den a Parlamentben. Rózsa Ferenc-díjasok Ügy adódott, hogy valamivel hamarabb számolhatott be Gyarmati Béla, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója a színház vologdai vendégszerepléséről, mint hazaérkezett volna Miskolcra. Ugyanis, amikor az együttes hazaérkezett a Szovjetunióból, március 28-án délután, véletlenül együtt utaztunk Budapestről Miskolcra a Borsod expresszel. A kétórás úton sok érdekességet elmesélhetett. Amikor a színház elutazott a testvérvárosi, illetve -megyéi együttműködési megállapodás alapján Vologdába. hírt adtunk a vendégszereplésről. Most ott folytattuk a beszélgetést, ahol egy bő hete abbahagytuk: — Miskolcról március 21- én indultunk el, az éjszakát Budapesten töltöttük, s másnap repülőn utaztunk tovább Moszkváig. Itt a vologdai megyei tanácsi szervek képviselői, és természetesen a vologdai színház vezetői vártak. Ott várt minket rövid moszkvai tartózkodásunk szíves kísérője, Tóth Lőrinci, moszkvai nagykövetségünk kultúrattaséja. Rövid autós városnézés keretében ismerkedtünk Moszkva legfontosabb látnivalóival, majd vonattal, hálókocsikkal utaztunk tovább Vologdába, ahol már érkezésünk napján, március 23-án előadást tartottunk, bemutattuk Örkény István remekművét, a Tó- tékaít. Érkezésünket, illetve vendégszereplésünket soksok nagyméretű transzparens hirdette, büszkélkedés nélkül mondhatom, eseménynek számított jelenlétünk, színházi vonatkozásban meg a legjelentősebbnek. Ezt a járókelőkkel való találkozásaink is érzékeltették. — Tudok róla, hogy elutazás előtt a tolmácskészülékek beszerzésével volt némi Azt már egész pontosan nem tudom, hogy a két háborít között, vagy még korábban élt ebben a bizonyos borsodi faluban a napjainkban sokat emlegetett tanító. Tulajdonképpen nem is az időpont a lényeges: sokkal inkább a tanító emlékének maradandó jele — ami miatt napjainkban, mint mondottam, gyakran szóba kerül —, szóval a szobor. A tanító úr ugyanis pedagógiai hivatása mellett egy másik szenvedélynek, a szobrászkodásnak is hódolt. Nem rendelkezett ugyan istenadta tehetséggel, tanulni sem tanulta jeles mesterektől a kőfaragás fortélyait, ám a kezébe vett vésővel mégis képes volt egészen tűrhető esztétikai értéket adni az útjába került köveknek. Nos, ez a tanító úr — talán hazafiúi lelkesedésből, talán magának a falunak a felkérésére — megfaragta egyik jeles szabadsághősünk mellszobrát. E szobor művészi értékeit nem vagyok hivatott értékelni, az tény, hogy másfél évtizeddel ezelőtt, amikor a szobrot először láttam, a terméskőből kibontva a hősnek az a képe köszönt vissza, amelyet fényképről, korabeli rajzokról jól ismerek. És ezt így látta mindenki, aki csak megfordult a faluban függetlenül attól, hogy profesz- szor volt-e az illető, vagy analfabéta. A falu a szobrot méltó helyre állította fel: kőből épült talapzatra, a község középpontjában. Mondom, mindez történt még a felszabadulás előtt. Felállítása óta ez a szobor, a körötte kialakított térség, park szolgált —, sőt szolgál napjainkban is — színhelyéül a nemzeti ünnepeink községi rendezvényeinek. Itt szavaltak, szavalnak ünneplőbe öltözött iskolás gyerekek, itt hangzik gond. Hogyan értette és fogadta a vologdai közönség ezt a játékot? — Tolmácsra nem volt végül szükség. Se készülékre, se élőre. Ugyanis Örkény István darabját a vologdaiak igen jól ismerik. A helyi színház, amely egyébként most éli a 137. évadját, és elsősorban drámai színházként működik, korábban három évig tartotta repertoárján ezt a művet, és bátran mondható, minden színházrajongó jól ismerte a darabot, isjnerték szituációit, fordulatait, magyar szöveggel is úgy élvezték, mint ahogyan az ismert operákat szokás. Talán nem érdektelen egy apróság, igaz, ez már közönség nélkül zajlott le. Az előadást követően bejöttek a színpadra az ottani Tóték előadásának szereplői, s a miskolciakkal kölcsönösen elkezdtek egy-egy szituációt játszani a darabból. Az egyik kezdte, a másik folytatta, s apránként a kosztümök is átkerültek a miskolciakról a megfelelő vologdai szereplőre. Végül csaknem a teljes darabot eljátszotta, így, közösen a két társulat. S természetesen a darabbeli dobozolásból verseny is alakult, ki csinálja jobban. Ezt mi, miskolciak nyertük. — Nagyon érdekes lehetett. Kár, hogy nem nézők előtt folyt ez a játék, bizonyára örömmel fogadták volna. — Bizonyára. De így is sok beszélgetésre, tapasztalatok cserélésére adott alkalmat. Egyébként mi is láttunk vologdai színházi előadást, egy olyan szatirikus játékot, amely a harmincas évekről szólt. Külön érdekessége volt ennek, hogy a játék szerint óriási üvegből itták benne a vodkát, ami napjaink szovjet nézői körében bizony nosztalgiától sem mentes visszhangot keltett. el az ünnepi beszéd, s itt helyezik el a talapzatra a megemlékezés virágait a falu lakói. A szóban forgó szobor — mely a szabadsághősnek az országban, világban fellelhető emlékhelyeit tartalmazó könyvbe is bekerült — hozzánőtt a faluhoz, természetes tartozéka lett, akár a domboldalakban megbúvó borospincék, vagy műemlék kúriák. Summa summárum, az egykori tanító 'maradandót alkotott. Illetve . .. éppen itt van a bökkenő! Ne kerteljünk, valljuk be: a tanító úr szobra készítése közben elkövetett egy nagy hibát. Szabadsághősünk markáns arcvonásait sajnos a vésőjének jobban engedelmeskedő puha kőből faragta. Nem volt ezzel baj csaknem egy fél évszázadig! Ám napjainkra a sok hideg tél, s meleg nyár, eső, fagy hatása jelentkezik, s bizony a kő lassan- lassan elkezdett mállani. Mindennek következményeit, gondolom, el tudják képzelni. Mára a mellszobor egyre inkább egy tekegolyóhoz hasonlít, s az egykori arcvonások csak nagy-nagy jóindulattal ismerhetők fel. A község tanácsi, gazdasági vezetői idéjében észrevették: a helyzet sürgős változtatást követel. Ez a málladozó szobor a helyén sokáig nem maradhat (hisz’ már- már kegyeletsértésnek számít ilyen állapotban közterületen hagyni), viszont szobor nélkül sem maradhat a falu. Megszületett tehát a helyi döntés: faragtatni kell egy másik mellszobrot. Csakhogy... A község vezetői sok mindenhez értenek, az iskolaépítéshez éppúgy, mint a szőlő-, vagy gabona— Térjünk vissza a miskolciakra. Hány előadást tartottak? — Kétszer mutattuk be a vologdai színházban a Tóté- kat, egyszer Cserepovecen, ahol egy nagy művelődési központ a színház állandó tájhelye. Nagy sikerünk volt már az előadás után lemér- hetően is, de a sajtóvisszhang is ezt tükrözte. Hosszú beszámoló jelent meg érkezésünkről, méltatás az együttműködésről, s természetesen magáról az előadásról és a színházi világnap köszöntéseként is a miskolci Tóték képeit közölte a sajtó. Vendégjátékunk mindvégig a színházi világnaphoz kapcsolódott, ennek jegyében is búcsúztattak hazautazásunk előtt, március 27-én, amikor is Vologda Megye Tanácsának képviselője és a színház igazgatója emléklappal köszönte meg vendégszereplésünket. Persze ismerkedtünk is a környékkel, megismertük Vologda és körzete igen sok kultúrtörténeti emlékhelyét, jártunk a híres Kirilov- ban is. S természetesen ismerkedtünk a színházzal, amely évente nyolc új művet mutat be, további nyolcat tart repertoáron, s ezekből évi ötszáz előadást tart. — Gondolom, ez a kapcsolat a két színház között nem ért véget e látogatással. — Szó sincs róla. Az elmúlt év januárjában folytatott megállapodás alapján megbeszéléseket folytattunk, amelyeknek keretében fogadott minket a megyei párt- bizottság ideológiai titkára is. A további együttműködés jegyében 1986—1987 fordulóján kis létszámú küldöttség jön hazánkba a hazai színházi élet tanulmányozására és a további cserekapcsolatok megbeszélésére. (benedek) termesztéshez, ám az élet rádöbbentette őket arra, hogy a „szoborbeszerzés” módját illetően halvány fogalmuk sincs. Ök ugyanis úgy gondolkodtak, a szerény anyagi lehetőségeik — ez azt jelenti, néhány tízezer forintot tudnak a célra szánni. — függvényében felkérnek egy fiatal főiskolást, vagy pályakezdő szobrászt, hogy — akár egykoron a tanító úr — faragja meg jeles hazafink portréját. Csakhogy minálunk napjainkban így nem lehet szobrot faragtatni! Köztéren elhelyezni pedig még kevésbé lehet! Megvan ennek ugyanis a nagyon is hivatalos útja. Elvi és gyakorlati engedélyek, képzőművészeti lektorátus, hivatásos művész kijelölése, miegyéb . . . Summa summárum, szabadsághős mellszobor — bármilyen kisméretű is — néhány tízezerből nem lehetséges. Egy-két százezerből viszont szabály- szerű, járható az út — adták a helyi vezetők tudtára. A baj mindössze az, hogy a községnek a szoborra nincs néhány százezer forintja. EzA Lenin Kohászati Művek és a Diósgyőri Gépgyár munkásainak adnak ünnepi műsort ma, április 2-án, délután fél háromkor a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban a házban működő amatőr művészeti csoportok. Hazánk felszabadulásának 41. évfordulója alkalmából amolyan gála-bemutatóra kerül sor, amelyen fellép a Vasas Fúvószenekar, a Vasas Vegyeskar, a Szinvavölgyi VaBaracs Dénes, a Magyar Távirati Iroda Külpolitikai Főszerkesztőségének helyettes vezetője, Benedek Miklós, az Észak-Magyarország főmunkatársa, Bokor László, a Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió vezetője, Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Gyulai István, a Világ- gazdaság főszerkesztője, Hárt Sándor, a Zalai Hírlap főszerkesztő-helyettese, Keserű Ernő, a Magyar NemAz olvasók segítségét kérik Meiliip Dezsö- kiállítás lesz A Herman Ottó Múzeum ez év július—augusztusában emlékkiállítást rendez Mei- linger Dezső festményeiből. A mind teljesebb kiállítás megrendezéséhez a múzeum olvasóink segítségét is kéri. Szeretnék, ha telefonon, levélben, vagy személyesen jelentkeznének a múzeumnál azok, akiknek tulajdonában a művész festményei, vagy a művészre vonatkozó dokumentumok találhatóak, s a kiállítás megrendezéséhez kölcsön tudnák adni azokat. Az emlékkiállítással kapcsolatban a Herman Oltó Múzeum képzőművészeti osztálya (Miskolc, Felszabadítók útja 28. Telefon: 61-411) várja az olvasók segítségét a lap hasábjain keresztül is. zel a tömör és szomorú ténymegállapítással tulajdonképpen pontot is tehetnénk az ügy végére, magyarán: nevezett falunak nem lesz új szobra, anyagi erők híján. Ám a kialakult helyzet ismeretében nekem — a gazdasági élet területéről szerzett tapasztalataimra gondolva — az jut eszembe, hogy újra igazolódik a szabály: a túlzott szabályozás, a jogi és itt esztétikai keretekkel is törvényesített bürokratizmus természetszerűen szüli a „szabálytalan” tettet. Mert... „ ... nem mondunk le az új szoborról — hallottam minap az egyik helyi gazdasági vezetőtől. — Ma már bánjuk, hogy egyáltalán kerestük a hivatalos utat, számunkra a hivatalos feltételek — az anyagiak miatt — ugyahis teljesíthetetlenek.” Aztán sejtelmes mosollyal hozzátte: „— nem kizárt, hogy fű alatt egy fiatal főiskolással csak megfaragtatjuk azt a szobrot. A rászánt ösz- szeget más vonalon hivatalosan le tudjuk rendezni. S ha elkészül a szobor, egy éjszaka kicseréljük a régivel. Csak a falu lakói fogják észrevenni, de ők nekünk drukkolnak.” Őszinte legyek? Én is. Hajdú Imre sas Néptáncegyüttes, a Borókás Népzenei Együttes, a Csipogó Táncegyüttes. De a műsor nézői megismerkedhetnek a versmondó kör tagjaival, a Kelet irodalmi alkotó közösséggel és a néptánciskola kis növendékeivel is. A két diósgyőri nagyüzem felszabadulási ünnepségén Gerzsényi Miklós, az LKM pb-titkára mond köszöntőt. zet főszerkesztő-helyettese, Pintér Dezső, a Magyar Hírlap rovatvezetője, Sándor István, a Magyar Televízió Híradó Főosztályának főszerkesztő-helyettese, Szél Júlia, a Magyar Rádió Politikai Adások Főszerkesztőségének főmunkatársa. * Ugyancsak a sajtóban végzett eredményes tevékenységéért Csala László, a Déli Nagy dolognak kell történnie, ha egy újságíróról saját lapjában írnak. Veled megtörtént, Miklós! Történt ugyan egy s más már korábban is, ami följegyzésre méltó. Ezek az események leginkább történelemkönyvekben olvashatók, de én jobban szeretem Tőled hallani. Mert az emlékezeted nemigen szelektál, nem is szépít. S főleg: nem oldja anekdotává a megrázó eseményeket. Pedig szeretsz anekdotázni is. Nemcsak szeretsz — tudsz is. A régi Miskolcot — melynek karakteréből, szellemiségéből sajnos nem őriztünk meg minden megőrzésre méltót — általad ismertem meg. S nemcsak én! Hiszen az olvasót éppen úgy magad mellé, asztalodhoz ülteted, mint kollégáidat, barátaidat. Hogy hol van ez az asztal? Mindenütt, ahol személyesen feltűnsz, vagy megjelennek soraid. Nem tudom, hogy csinálod, de jelen vagy mindenütt. S ez a jelenlét régóta izgat engem. Rossz nyelvek szerint egyazon időben láttak már itthon, Pesa- róban, Veszprémben meg Budapesten. És persze a képernyőn. Nézem a televízió népszerű műsorát, a Jogi eseteket. Nézem, mert sokakkal együtt szeretem. Általában érdekes jogeseteket választanak ki, érdekes adalékokkal gazdagítanak; dr. Erőss Pál ízes magyarázatai már külön is televíziós csemegének számítanak, dr. Szabó Sándor jogászi nyelvű, de mindig közérthető kiselőadásai szintúgy értékek. Most egy pénzügyminisztériumi osztályvezető volt az egyik szakmagyarázó. Bizonyára nagyszerű szakembere az adott témának. Hihetetlenül hosszú körmondatait nem bírtam követni. Azóta másoktól hallottam, hogy ök sem. A műsorvezető — maga is jogász — meg is kérte, foglalja össze röviden, mire az összefoglaló még hosszabb lett, mint az összefoglalandó, mire megköszönték. Ettől nem lettem okosabb. És sokan mások sem. E műsor lényege, célja a nagy tömegeknek szóló felvilágosítás. Hasonló szakemberek jövőbeni meghívásakor hívjanak egy tolmácsot is, aki jogásziról magyarra fordítja majd a közlendőt. * Ismerősöm elpanaszolt valamit. Olyan miskolci városrészben lakik, ahol csupa kertes családi ház van. E kis település az első világháború után született, a házak állapota jó, lakói csendes emberek. A város- fejlesztés már a szomszédjukba ért, már két. oldalról épül a betonkörnyezet. Ez elkerülhetetlen (?) velejárója a városi életnek. Félnek is a betonárnyéktól. Attól is, amely a napfényt zárja el házaik elöl, meg attól is, ami a környezetei egészében fenyegeti. Iskola- bővítésről is szó van a közvetlen közelben, már évekHírlap nyugdíjas főszerkesztője a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetést vehette át, ketten kapták meg az Április Negyediké Érdemrendet. A Munka Érdemrend arany fokozatát hárman, az ezüstöt kilencen, a bronz fokozatot öten vették át. Ötvenötén a Kiváló Munkáért kitüntetésben részesültek. A kitüntetéseket Bányász Rezső államtitkár, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke adta át. Az ünnepségen jelen volt Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának titkára és Csehák Judit, a Minisztertanács elnökhelyettese. Ahol befűznek egy új filmet, onnan nem hiányozhatsz, s miközben a neves külföldi szakembert faggatod, azt is tudod, hány kötettel gyarapodott a rásony- sápberencsi könyvtár. És az is természetes, hogy az ősbemutatók szövegkönyvét előbb ismered, mint a színészek. A zsurnaliszták fene nagy lelkesedése azonban hiányzik belőled. Időbe telt, míg rájöttem, hogy látszólagos szkepticizmusod tulajdonképpen bölcsesség: mai véleményünkért holnap is felelősek vagyunk. Mert a hírlap ugyan csak egy napig él, de a hírlapíró korszakok krónikása, s ha minden és mindenki változik is körülötte — mint ahogyan Benedek Miklós körül is annyi minden megváltozott —, az ő hite, jelenléte állandó és változatlan. Bizonyára ezért kap az ember Rózsa Ferenc-díjat. S talán ezért veszik meg naponta az újságot annyian... S amíg megveszik a lapot — amíg kíváncsiak ránk — addig nem tehetjük le a tollat. Jó barátsággal köszönt: Gyarmati Béla kel korábban le is bontottak emiatt néhány házat. Ezt is tudomásul veszik ... De! Egyik lakóházat most megvásárolta a csendes utcában egy termelőszövetkezet, amely — a hírek szerint — az idetelepülő építkezés, illetve nagyszámú építömunkás jöttére italmérést kíván nyitni. Bizonyára nem lenne rossz üzlet. De a lakók félnek a nagy italos átvonulásoktól. Egyébként a tervezett kocsmától ötven méterre iskolai kapu van, szabadtéri tornateleppel. Azt mondják, ha a kerítésüket átépítik, előbb ki kell kérni a szomszédok véleményét. Vajon, ha egy békés, csendes utcába kocsmát akarnak telepíteni, nem kellene-e az ott lakókat is megkérdezni? Ezt kérdem én is ... * Átadták a forgalomnak a miskolci Széchenyi utca átépített nyúlfarknyi szakaszát, az Ady Endre és a Beloiannisz utcák között. Vajon még mindig sétálóutca? Járda, illetve közút nincsen, ami arra utal, hogy sétálóutca. Ám a járműforgalom ezt cáfolni látszik. Ellenőrzés nincs, legalábbis e jegyzet írásáig nem volt. A korábbi tilalmi táblák is eltűntek. Pedig ideje lenne újra szabályozni az itteni járműközlekedést, mert részben járda hiányában veszélyesebb a gyalogosok és a járművek együttes közlekedése, részben, mert az apródarabos díszkőburkolat kevéssé teherbíró, mint az előző. Legyen kevesebb az engedélyezett kivétel, mint korábban, és jöjjön a rendelkezés mihamarabb, mert ha késik, az baleseteket okozhat, meg az új úttest sérüléseinek javítását is siettetheti. (b) A szobor Több gondolat bánt... A hír margójára
