Észak-Magyarország, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. március 8., szombat Németh László: Vannak vélemények — s ezek sajnos nem alaptalanok —, amelyek szerint az évfordulók (kampányok) ártanak a költőknek, íróinknak, történelmünk nagy alakjainak. Mások szerint viszont igenis minden kampány értéke attól függ, ahogyan csináljuk. Aktuális példával élve: mindennap beszélünk, használjuk, rontjuk, koptatjuk a nyelvet, de hogy milyen mértékben, azt éppen ilyenkor: a magyar nyelv hetén tudatosíthat)juk. Sha már a magyar nyelv ügyét említettem példaként, aligha kell különösebben bizonygatni a költészet, s azon belül is Berzsenyi Dániel életművének fontosságát. Igaz, a nyelvújítással, nyelv- műveléssel kapcsolatban csak Kazinczy nevét szoktuk emlegetni, de a másfél évszázados távlat (150 éve halt meg Berzsenyi Dániel), a kései utókor tárgyilagosabb értékítélete minden nemes törekvést és teljesítményt meg kíván becsülni. Ilyen értékként kell becsülnünk Németh Lászlót is, akinek Berzsenyi Dánielről szóló cikkeit, tanulmányait most egy kötetben jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. Méltóbban aligha tiszteleghetnénk a nagy költő emléke előtt, mint éppen ezzel; az első megjelenésekor (1937) oly nagy vitát kavaró tanulmánnyal. Ma már nem teljesen értjük, hogy fél évszázada miért volt oly rendhagyó Németh László gondolatmenete, amellyel a kicsit elfeledett, klasszikussá merevített költőnk érdemi megbecsüléséért perelt. Igaz, büszkék se lehetünk, mert a jelenlegi tankönyveink is eléggé mostohán bánnak Berzsenyivel, 1—2 versével szerepel csupán, s az értékelésük (verselemzések) sem szakítanak a nevezetes Köl- csey-bírálat óta kialakított közhelyekkel. Németh László szemléletével sem kell teljességgel azonosulnunk, de a mai írástudóknak is példamutató az az írói-emberi érzékenység — hogy a hallatlan felkészültségéről, műveltségéről ne is szóljunk itt —, ahogyan elemzi magát a kort, Berzsenyi pályáját és helyét irodalmi glóbuszunkon, sőt a világirodalomban. Még mielőtt egyetlen sort is írna a költőről, elutazik a szülőföldjére; Kemenesaljára, Niklára, hogy — gyalogszerrel! — megismerkedjen a tájjal, amely fölnevelte, a házzal, ahol született, amelyben született, lakott, élt, szenvedett. Olyan körültekintően — s beleélőképességgel! — teszi ezt Németh László, hogy a korabeli (1936-ban járt ott) Keszthely, Sümeg, Egyházashetye, Nikla képe alapján rekonstruálni tudja képzeletben a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulóját, azt az emberi, társadalmi, történelmi környezetet, amelyben költőnk élt és alkotott. Természetesen ezek a leírások író tollán születtek, tehát legalább annyira jellemzőek, árulkodnak a szerzőről magáról, mint tanulmánya tárgyáról. Oldalakat idézhetne a recenzens Németh László frappáns megállapításaiból, amelyek alig is titkoltan elfogultak Berzsenyi javára. Kedvelt kifejezésével a költő „növéstervét” adja, arról a küzdelemről tudósít, amellyel ez a félárva, alkatában romantikus — szertelen fiatalember, majd férfi világtól elzárt magányában elsajátítja, s magára ölti a klasszikusok fegyelmét, ahogyan költővé és felelős gondolkodóvá érik. Németh László finom érzékenysége (és orvosi szeme, tapasztalata is) kellett ahhoz, hogy ezt a kettősséget észrevegye és elemezni tudja. Kevés költőnk van ugyanis, aki ennyire szemérmesen tartózkodó lett volna, akiről ilyen kevés életrajzi adat maradt volna fenn. Jószerével még a versek keletkezésének pontos idejét sem tudta 50 éve a filológia. Érthető ez, ha ismerjük Berzsenyi felfogását a költő és a vers feladatáról. Azért választja a görög és latin klasz- szikusok versformáit, azért Ha eddig nem is annyira, de ezután még jobban vigyázhat a napi sajtó kiadványaira. Mert ha nem tudná, mostantól árgus szemek százai, ezrei kísérik figyelemmel minden sorát. Valószínűleg a magyar nyelv hete adtá az ötletet, hogy az iskolában (nem tudom hányban) azt a házi feladatot kapták a felső tagozatosok, hogy az újságokban vadásszanak a sajtóhibákra. Mindegy, hogy milyen a hiba jellege: fogalmazási, helyesírási, betűhiba, sor- vagy betűcsere. A lényeg a hiba felfedezése. Gondolom, megindult a harc a piros pontokért. Ezután nem mondhatjuk, hogy: „Na, átfutom az újságot!” Mert a gyerek elvár egy kis segítséget a felnőttől is. Ehhez pedig az kell, hogy a lapokat az első oldal első sorától az utolsó oldal utolsó soráig mikroszkóp alá vegyük. Még az apróhirdetéseket is át kell zsúfolja tele verseit az antik mitológia alakjaival, utalásaival, mert egy, már elért magaslatot céloz meg, egy olyan ember- és életeszményt, amelyben a „virtus”, a közösség erkölcse az érték. A múlt felé fordul egy olyan korban, amikor a Martino- vics-összeesküvést követő abszolutizmusban a szellem dermedten hallgat. Aggódik nemzetéért, tehát korholja. Szenvedélye, indulata romantikus, ám lenyűgöző önfegyelemmel zabolázza a klasszikus formákba érzéseit. Sokan és sokáig ezért hitték „hidegnek”, sőt a klasszikusok szolgai utánzójának Berzsenyit — mondja Németh László —, - holott éppen ezzel lett oly magányos, szinte követhetetlen a költő. Furcsa tudni, hogy századunkban éppen a szabad vers, a formabontás két nagy egyénisége: Kassák Lajos és Füst Milán hivatkozik rá, tartja szellemi elődjének. Befejezésül két szép Németh László-gondolatot idézek, amelyek nemcsak Berzsenyire vonatkoznak: „Maradiak az írók csak azzal lehetnek, ami mint irodalom is rossz bennük. Ami jó, az mindig előremutat”. „Az igazi írót, s az igazi haladást nem kell félteni egymástól. Hogy is kellene? Hisz’ az igazi író épp ott kezdődik, ahol az embernek már semmi nem olyan fontos, mint, hogy végül is igaza legyen”. Ezek a gondolatok egyaránt érvényesek Berzsenyi Dánielre és Németh Lászlóra is, akik más-más korban ugyan, de ugyanazért a népért és ügyért emelték fel szavukat: a minőségért, hogy felnőjünk az európai színvonalhoz, erényeinkkel vívjunk ki megbecsülést a nemzetek közt. Horpácsi Sándor böngészni, mert ismerve a sajtó ördögét, néha úgy eldugja a sajtóhibát, hogy a szakemberek is elsiklanak fölötte. A kisiskolások — ha szó szerint veszik a feladatot, és lelkiismeretességük is határtalan — rövid időn belül tájékozottabbak lesznek a legmenőbb tv- kommentá toroknál is. De nem lehet őket eladni a népgazdaság semmilyen területén sem, legyen az az ipar, a mezőgazdaság, bányászat. Mindenütt otthonosan fognak mozogni. A feladat szép, ötletes és hasznos. Tulajdonképpen egy verseny, amelynek az az érdekessége, hogy nem egy közös célért versengenek, hanem éppen ellenkezőleg: a sajtó a kevesebb hibáért, a gyerekek pedig azért, hogy minél többet fedezzenek fel a lapok hasábjain. Vajon ki lesz a győztes? Majd elválik! (P. i.) Reszkess, sajtó! Szovjet filmplákátokból nyílt kiállítás Budapesten, a Pa-< taky Művelődési Központ díszgalériájában. A Lenin Párizsban cimű film plakátja A férfinevelés cimü film plakátja A Mi vádolunk cimű film plakátja 1985 ismét a felpezsdülő viták éve volt. Vita folyt1 az iskola működésének és belső életének továbbfejlesztéséről, a gimnáziumi irodalomtankönyvekről, a művelődési otthonok (lehetséges) funkcióiról és funkciózavarairól, a népfőiskola újjáélesztésének szükségességéről, a színházi struktúráról, az irodalom szereptudatának átalakulásáról, hogy csak néhányat említsünk. Mire véljük ezt a nem is mindig udvarias pengecsattogást? Az érvek és ellenérvek szikrázó parádéját? Azt hiszem, hem tévedünk, amikor mindezt a reform „begyűrűzésének” tekintjük a kultúra — mindmáig merev szerkezetű „egyenirányított” — szférájában. Az oktatás és közművelődés szintjén is évtizedes beidegződések kérdőjeleződtek meg, váltak tarthatatlanná: a régóta feLmerült új kérdésekre ma kénytelenek vagyunk megadni ■ráz új választ. Kénytelenek vagyunk — mert a régi elképzelések alapján továbbfejlődni lehetetlen. Kénytelenek vagyunk — mert olyan gazdasági kényszerek léptek föl, amelyekre korábban nem kellett odafigyelni. És nemi érdeklődtünk az iránt — milyen hatásfokkal. Ma már — a pénzügyi források apadása Idején — világossá vált, rossz hatásfokkal. Elpazarlódott pénz és energia, személyes ambíciók fulladtak ki, mert egy képzeletbeli kultúrát akartunk elosztani (jobb esetben: eladni) egy képzeletbeli társadalomnak. Nem vettük kellően figyelembe a differenciált rétegigényeket, a helyi közösségek spontán érdeklődését, nem támaszkodtunk rájuk, sőt igyekeztünk „semlegesíteni” az efféle törekvéseket. Egy képzeletbeli és áldemokratikus köz-művelődés „terjesztése” jegyében. Amely mindenkinek szól... Nos; egy olyan művelődési kínálat, kulturális termék, műalkotás, amelyik mindenkinek szól — az nem szól senkinek. Az csak egy fikciónak szól, egy fantomnak, egy kipipálható kulturális statisztikai bűvészmutatványnak. Az csak a felszínt borzolja meg, sohasem válik a konkrét és meghatározott egyén legbelsőbb ügyévé, személyes meggyőződésévé. A kultúra bürokratáinak tetszését: lesz csak képes elnyerni. Másét aligha. Igen, a jövőben nem lehetünk a kultúra „kegyosztói”. Másra, többre van szükség. Érdekeltté tenni az embereket a közös felelősségű kulturálódás folyamatában. Építeni arra a mindenkiben szunnyadó belső igényre, amelynek kibontása, fölerősítése nélkül minden célzott hatás csak külsődleges marad. És létrejön az elitkultúra sznobizmusa, s ennek ellentétpárja: a tömegkultúra „gyorsfogyasztói” mentalitása. Napirendre kell tűzni — ha ugyan tetszik: újból! — a kultúra demokratizálását és társadalmasítását. Föltárva és fölkarolva a meglevő helyi közösségek hagyományait, az azonosságtudatot erősítő kötődéseket, mindazt a lappangó értéket és aktivitást, amely a korábbi művelődési hálózat „hálójából” — mert túl nagyszemű volt — kisiklott. elveszett. Mert, a „végtermék” egyre nyomasztóbb, kiábrándítóbb: az érdektelenség és közöny. A fásultság és kifáradás ezernyi tünete. A visszahúzódás a privát1 élet csak a tévéhíradótól háborgatott zugaiba. A viták élénkülése mutatja: elérkezett az idő az átrendeződésre. Mert szocialista kultúránk értékei kerülnek veszélybe. Egy olyan közösségi jellegű kulturális modellé, amely még csakl nyomaiban van jelen mindennapjainkban. Amely még a kellő kibontakozás előtt a „süllyesztőbe” kerülhet, Ha nincsenek tisztázó viták, megújulást serkentő új nézetek, ha a kezdeményezés szelleme nem hatja át társadalmi közgondolkodásunkat. „ ... fent már régen fölismerték: ebben az országban a kezdeményezés nemcsak egyetlen centrumból indulhat ki” — mondta Pozsgay Imre az 1984-es országos közművelődési tanácskozáson elhangzott felszólalásában. S adott esetben — az alkotmány keretei közt és a társadalmi közmegegyezés alapján — a fent és a lent eltérő álláspontjai, vitái is az új megoldások, meggondolások előtt egyengethetik az utat. Tudomásul kell vennünk: vitázó kultúra a miénk. S helyünket — akár szűkebb értelemben is — ebben kell megtalálnunk. Föl kell készülnünk arra, hogy a reformfolyamat mind mélyebben hatol be a rosszul funkcionáló művelődési szerkezetbe, apparátusba: az idejétmúlt részek sürgős cseréjére figyelmeztetve. Vita folyhat arról, milyen mértékben szükséges az átalakítás. Vitázhatunk1 a támogatás mértékéről, az önfinanszírozás lehetőségeiről, tankönyveink szemléletéről vagy színházaink struktúrájáról. Egyet nem tehetünk: hogy nem foglalunk állást, félreállunk vagy kivonulunk valamilyen barátságosabb terepre. Netán elhallgattatjuk a nekünk nem tetsző véleményeket. Erre egyszerűen nincs mód. Ebben a vitázó kultúrában kell helyet és szerepet találnunk. Társadalmi fejlődésünk új szakaszának előkészítése és elérése végett. P. I. Á berecki ,,hatoztatók" Nagy múltú, ősi települési tája megyénknek a Bodrogköz. Érzékletesen tanúsítja ezlt az a sok kőiből pattintott, rézből, bronzból készített szerszám, használati eszköz, amelyet szántás köziben az ekevas, feltáráskor a régész ásója fordított ki a földből. Évszázadok óta víz- járta, lápos, ingoványos vidék, s még a múlt szárad első felében is három folyó szelte át: a Tisza, a Bodrog és a Karcsa. S ha ezék kiöntötték, akkora tenger hömpölygőit végig a Bodrogközön, hogy — amint Jókai irta róla — a sok víz között keresni kellett a Tiszát. Ennek megfelelően alakult az itteni lakosság élete is. Fő eledelük a hal, csík, ví- zimadarak tojása volt, a kenyeret pedig a gyékény torzsája pótolta. A szórakozásukról is természetesen magúknak kellett gondoskodniuk ebben a zárt világban. Fonóház, tollfosztó, ku- konicafosztás, lakodalom kínált alkalmat egy kis vigasságra. Dalok, mesék, mondák születtek a téli ösz- szejöveteleken, s olykor nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is láncra perdültek. Az értékes, szép népi hagyományokat korunkra is átmentették. Főképp Cigán- don, Alsóbereekiben, Karosán ápolják és mutatják be a maguk és mások gyönyörködtetésére. Néptánc- együttes Cigándon és Be- reekiben tevékenykedik hosszú évtizedek óta. Az eredeti bodrogközi dalok, táncok, népszokások fennmaradása igencsak köszönhető azoknak az idős asszonyoknak, férfiaknak, akik valamikor a cigándi és az alsóberecki Gyöngyösbokréta tagjai voltak. — Először Cigándon alakult meg 1934-ben a Magyar Bokréta Szövetség helyi Gyöngyösbokrétája — ismerteti a kezdet történetét Szekeres András tanácselnök, aki egyébként maga is lelkes tagja a berecki „hatoztató” együttesnek. — A következő év őszén aztán Mágyar László községi tanító Alsóbeneckiiben is létrehozta a Gyöngyösbokrétát. A Magyar Bokréta Szövetség elnöke, Pauliini Béla sokszor járt a Bodrogközben, s főképp Cigándon és Alsóbe- reckiben gyűjtött össze színes, gazdag lölklóranyagot. Ennek éppen fél évszázada már, s egyszerű parasztemberek, uradalmi béresek voltak Bereckiiben az alapítók, az első gyöngyösbokré- tások. És amíg a háborús állapotok lehetetlenné nem tették, minden évben három napig szerepeltek Budapesten a bökrétaszövetség vendégeiként. AZ alapítók közül ketten: a 82 éves Barna Pista bácsi és a 68 éves Gyúr kész Lajos bácsi ma is frissen járja az együttesben a híres berecki „hatoztatót”. — A hajdani „pántlikás, árva'lányhájas” Gyöngyös- bokrétáról korunkban nem éppen hízelgő a szakemberek véleménye, de azt el kell ismernünk, hogy része volt a kihalófélben levő népi hagyományok, elsősorban a népdalok, néptáncok átmentésében. Természetesen a fél évszázaddal ezelőtti műsorukhoz képest — más tájegységekhez hasonlóan — nálunk, Alsóbereekiben is a mai műsoron szereplő dales táncszámok tisztábbak, eredetibbek, iigazabbak. Ezt az együttes tagjai is érzik, ezért előadásmódjukban igényesebbek. A felszabadulás utáni években hosszú Ideig — mint hazánkban mindenkinek — a bereokiieknek is nagyobb, fontosabb munkájuk volt — a táncnál, da- iolásniál. Csak 1968-ban kínálkozott kedvező lehetőség a nép tánc- és népdalhagyo- mányok újraélesztéséire. Ebben niagy érdemei voltak U-reczky Csaba koreográfusnak és Nagy Miklósnak. Az ő szervezésűikben, Irányításukkal alakult meg a Be- reakii Hatoztató Néptánc - együttes. A „hatoztató” az egyik -műsorszáimufcnak, egy eredeti bereoki néptáncnak a neve. Ezenkívül lakodalmas, koszorú-köszöntő és a kemény csárdás nevű be- -reeki táncaikkal szdktak különösen emlékezetes sikert aratni. A mai együttest á községi tanács tartja fenn a Sátoraljaújhelyi Művelődési Központtal közösen, Rónay Ferenc művészeti vezető kiváló irányításával. A benec- kiiekkel együtt ciigándi és puKZ'fcajálusi „hatoztatók” is táncolnak az együttesben, A -helyi, bodrogközi és hegyközi szerepléseiken kívül többször is gyönyörködtették a sátoraljaújhelyi, miskolci, mezőkövesdi, nagykállói, kalocsai közönséget, de felléptek Budapesten a Pataky István Művelődési Házban, a Park és a Bartók Béla Színpadon, továbbá Lengyelországban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában 2—2 alkalom-mai, Bulgáriában egyszer. Lengyelországban elnyerték a Hegyi Népek Fesztiválján a „leghagyo- ményőrzőbb együttes” címet, a Baján rendezett Nemzetközi Fesztiválon pedig nagydíjjal tüntették ki őket. Hegyi József 4
