Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1986. január 25., szombat

Ez mind igaz, amit eddig elmeséltél? — kérdezte napokkal később Zoli.

— Igen — válaszoltam.

— És még sok mindent el se mondtam: mi mindent kellett még csinálnom egész nap. Hogyan kezdtem a pásztorkodást. Milyen volt az. Három-négy éves lehettem, mikor anyám a libákkal együtt engem is kicsapott az árokpartra, hátha lehetne már valami hasznomat venni.

— És miért nem szöktél el?

— Nem lehetett, mert anyám időnként ki-kinézett a tanyából, hogy a jószágokkal vagyok-e még, ügyelek-e rájuk, hogy el ne kószáljanak. Meg azután hova is szökhettem volna el?

Eleinte még ki-kijött, ha elvégzett otthon, s leült mellém a zizegő kukoricák szélébe, ahová a libáknak nem volt szabad közel menni: egyből lecsipkedték volna a leveleket.

Anyám aztán egyre hosz- szabb időre hagyott magamra. S mire a tarlókra lehetett hajtani, a libalegeltetés az én feladatom lett.

Olyan tarlókat próbáltam keresni, amelyek jó kalászosak voltak. Hiszen nem mindenütt fogott egyformán a gereblye, az egyik helyen kevesebb, a másikon több kalászt hagyott el: ki mennyire, milyen gondosan gereblyézte ösz- sze.

Egy-egy fél-egyholdnyi tarló három-négy napnál nem tartott tovább: akkorra az elmaradt-hullott kalászokat a libák fölették. Kereshettem másik tarlót nekik.

Így vándoroltam, kóboroltam velük egyik dűlőből a másikba, egyik határrészből a következőbe. Végül már kilométerekre elmentem a háztól, aminek csak a füstjét láttam a zsibongó kukoricások fölött.

— És meddig, sokáig kellett odakint lenni? — kérdezett közbe Zoli.

— Ha reggel kihajtottam hat-hét órakor, majd csak tíz-tizenegy óra felé mehettem haza. Ez idő alatt állandóan legeltetni kellett volna őket, mindig noszogatni, hogy ballagjanak szépen, szedegessék a kalászokat.

Ugyanis a liba, mikor már evett valamennyit, azon van, hogy leülhessen. Én meg legtöbbször rájuk hagytam, s kerestem magamnak valami elfoglaltságot. Mondjuk, töklevél szárából dudát csináltam, elmentem nézelődni valamerre, vonatosat játszottam: én voltam a mozdony, s szaladtam, mozgatva a karomat, mint a hajtókart. Sihuhu, sihuhu — mondtam közben. A libák meg csak ültek, s a begyükbe nem került semmi. Márpedig addig nem lehetett hazahajtani, amíg nyakig tele nem ették magukat.

Megtettem, ha már nagyon mehetnékem volt haza, hogy kukoricaleveleket tépdestem nekik, hogy gyorsabban megteljen a begyük, látszódjék, hogy jól tartottam őket.

Csakhogy ha nem kalász- szal laktak jól, a „zöldet” hamarosan megemésztették, s akkor délben már kiabáltak a kóterjukban, hogy éhesek. Szüleim elküldték kalászt szedni a tarlókról, hogy kibírják addig, amíg délután nem hajtok ki megint.

A következő évben is libákat legeltettem még, de már azon a nyáron tehén is került a házhoz. A jász- karajenői vásárban vették szüleim, Zsuzsinak hívták.

A szalmatetős kutyaól mögött játszhattam valamit, mert onnan szaladtam elő, mikor hazaértek vele, s elbőgte magát a kapuban.

— Hát ezt vettük! — mutatott rá anyám. — Mit szólsz hozzá?

Serfőző Simon

Mit szóltam volna? Csak néztem, hogy iszik a mohás cementvályúból, s a farkával meg közben csapkodta a legyeket a hátáról.

Ez volt az első tehenünk, s ez, amelyik a legtovább élt nálunk. Anyámmal mind a ketten megsirattuk, mikor évek múlva apám elvitte a vágóhídra.

Eszembe jutott, ha esett az eső, hányszor áztunk együtt a vasút mellett, vagy a messze elkanyar- gó kanálisokban. Hiszen akármilyen idő volt is, meg kellett legeltetni. S menynyi dűlőt, tarlót megjártunk! A Fügével, amelyik a másik tehenünk volt, s őutána vettük nemsokára, hányszor elmentünk a szekérrel a faluba, a falun túli. s a Fűzfa, Széles-dűlői földünkre. Ővelük hordtuk haza a búzát, kukoricát. herét, szárat. A malomba, darálóba ők húzták a kocsit.

Tavasszal, mikor először hajtottam ki legeltetni a vasúthoz, olyan jó volt nézni, ahogy habzsolva, jóízűen legelték a friss füvet. Mindennap egy-egy telefonoszlop-közzel eresztettem tovább őket, ne tapossák le a legelőt, mert a legázolt füvet már nem ették volna meg. Másfélkét óra múlva jól is laktak, mehettem befelé velük.

Akkorra anyám hazajött a városból, s szaladtam a kisajtós nyári konyhához, megnézni, mit hozott a kosárban. Kiflit, gyümölcsöt, valamit mindig találtam benne.

Legjobban a gyümölcsnek örültem, még ha a legolcsóbbat vette is mindig. Magam elé vettem a kosárral, s addig tartott. Magostól megettem a cseresznyét, a körtének még a szárát is leszopogattam. Jóízűnek találtam azt az almát is, ami már félig rothadt volt, de azt a részt kivágták belőle, s féláron lehetett megvenni.

Anyám nemsoká hozzálátott a főzéshez, s rám- rám szólt, hogy tegyek a tűzre, vödör vizet hozzak a kútról, krumplit hámozzak, megint a tűzre tegyek, mert a fazékban még mindig nem forr a víz. Ha a kosárból kifogyott a csutka, szárizik, amivel tüzeltünk, mennem kellett, hozni bele a kazaltól. Aztán apám a ház elejét söpör- tette velem: eltakarítsam a faleveleket, tyúkpiszkot. Máskor a teheneket kellett vakarni, mert belefeküdtek a ganajba, ami rászáradt vastagon a lábukra, hasukra. Meg kellett mosnom vödörben a farkukat, hogy tiszta legyen. A tyúkitatóba vitettek velem vizet. Kukoricát daráltattak a kiscsirkéknek, „hadd nőjenek!” Kimosatták a vályút, mert belefürödtek a galambok. Délben mehettem a zsákba füvet szedni a malacoknak. Ha a földeken kapáltak, ritkították a kukoricát a falusiak, s nem szedték össze a kivágott szárakat, összeszedtem én.

S ha közel volt a tanyához, hazahordtam háton, ölben, vagy a kotyogó kerekű taligával, beledobáltam a jászolba, s akkor nem kellett kimennem legeltetni. Ha messzebb volt a ritkítás, a dűlőre hordtam ki, vagy a vasútárokba, kanálisba, s ott etettem meg. Jóllaktak vele hamar a tehenek, s hajthattam hazafelé. Nem kellett megvárni, amíg a kis- rózsási tanyák mögött lemegy a nap, vagy hogy délelőtt elmenjen a kilenc- órás jaszi (jászsági) vonat.

A tanyabejárón egytrapp- ban zavartam befelé őket, kétoldalt ne érkezzenek a kukoricaszárakról csövet letörni, vagy beleharapni a búzába. A két első lábukat verte a kölönc (lánccal a nyakukba kötött darab fa, amit a földön húztak).

— Az mért kellett rájuk? — csodálkozott el Zoli.

— Hogy el ne szaladjanak tőlem, különben loholhattam volna utánuk.

Még így is, mikor a hosz- szú tél után először engedtük ki őket a párolgó istállóból, ugráltak, táncoltak, hányták-vetették magukat, kétszer-három- szor is körülszaladtak a házon, s vágtattak kifelé az úton, mikor kinyitottuk előttük a kaput. Nyáron meg, mikor alkonyat felé teli volt mindig a levegő szúnyogokkal, csípésük elől, kölönc nélkül, ki tudja hova elszaladtak,volna! Mód lett volna utolérni őket.

Ha a vasútárokban, amit a bakteroktól béreltünk, elfogyott a legelő, a tehenekkel bemerészkedtem a kanálisokba, amit nem nagyon szerettek a csőszök, mondván, letapostatom a partoldalt. Összekötve őket, megpróbáltam a dűlőn legeltetni, amit viszont én nem szerettem, mert állandóan fogni kellett a láncukat, nehogy a más vetésében kárt tegyenek. S ha jött egy szekér, a szűk helyen nem tudtam kitérni.

— Menjél valahová, öcs- kös! — kiáltottak rám.

Olyan helyre tudtam csak beállni, ahol a föld végén trágyadomb volt, vagy egy kis tisztás, ahol a földnek a gazdája szokott állni a kocsival, lóval.

Kitapasztaltam aztán, hogy a dűlőn csak vasárnap alkalmas a legeltetés, akkor nemigen mozog senki a határban. S mikor elfogyott az egyik úton a fű, mentem a másikra, a harmadikra. S ha valahol megláttam, hogy a kukoricában ott hagyták a ritkítást, szedtem gyorsan egy öllel, s adtam a teheneknek, s mentem másik, harmadik öllel szedni.

Mezey litván rajza

Egyszer azonban, mikor az egyik újszászi földön kapkodtam ölembe nagyban a ritkítást, hirtelen elkiáltotta valaki magát mögöttem, hogy az anyád erre meg amarra! összeszeded a más ritkítását? Azt hiszitek, tiétek az egész határ? Bodor, rohadt tanyasiak! S utánam hajította a nagy kapát, csak úgy zúgott a levegőben. Biztosan bentebb kapálhatott valahol, s a magas kukoricákban nem vettem észre. Lélekszakadva futottam, hogy utol ne érjen. Sikerült is egérutat nyernem, csak aztán vissza kellett fordulnom, hogy a teheneket elhajtsam, nehogy azokat fogja meg, s bevigye a községházára. Megbüntették volna a szüléimét, ők meg engem: jól elvertek volna, ilyesmit többé ne csináljak, máskor jobban nézzek széjjel.

Aratás, behordás után aztán végre enyém volt a világ!

Mehettem a tarlókra, kedvemre vándorolhattam Rékas—Űjszász—Szolnok felé. Volt, amikor délig se mentem haza. Főleg ha a környező tanyák pásztoraival összeeresztettük a teheneket, észre se vettük múlni az időt. Amikor megéheztünk, sütöttünk kukoricát, szedtünk szedret, szalonnát nyársaltunk, loptunk dinnyét, amit földhöz vágtunk, hogy széttörjön, s úgy ettük.

Az ilyen bandázás azonban nem sokáig tartott, mert egymástól se tudtak rendesen legelni a tehenek, s mi se engedtük nagyon, mert minduntalan összetereltük őket a tarló közepére, hogy ne kelljen rájuk ügyelni, tudjunk játszani, rendetlenkedni. S meglátszott az, amikor hazahajtottunk, hogy jóllaktak-e, vagy alig legeltek valamit, a kikerekedett, vagy lapos hasuk „megmondta” azt.

— Hát össze vannak szakadva ezek a tehenek! — kezdte rá apám, mikor meglátta a jószágokat, ahogy álltak a gémeskút- nál, ő meg ment vizet húzni nekik. — Ezek így nem adnak tejet, elapadnak teljesen! Hol az istenbe voltál velük? Merre?

Hiába hazudtam, hogy erre, vagy amarra, ha máskor is éhen hajtottam haza a jószágokat, kifigyelt, igazat mondok-e, vagy pedig kihajtatott velem megint.

— Majd ha jóllaktak, hazajöhetsz! — kiáltott utánam.

Előbb-utóbb így járt a többi gyerek is. S utána kiki magányosan kóborolta a tisztesfüves, paréjos, mu- haros tarlókat, s csak néha, elvétve találkoztunk össze.

Én leginkább az abonyi— újszászi határ felé vettem az irányt. Legeltetés közben a madarakat hajigál- tam rögökkel, fészkükért fölmásztam a fákra, egy- egy fölriadt nyulat próbáltam utolérni, utána dobva a botomat, s dongókra vadásztam, lepkékre, békákat ástam ki a repedésekből, pockok után kutattam á járatokban.

Behajtáskor, hazafelé fordítva a jószágokat, felültem a Füge nyakára, megmarkolva a szarvát, s úgy mentünk!

Csaknem minden évben tartottunk egy-két birkát is. S amikor a tehenekkel nem kellett borjút legeltetnem, a birkákat utánuk csaptam. Nyár derekára megerősödtek, már föl lehetett ülni rájuk, a tehenek után az ő hátukon vitettem magam.

Amelyik kos volt, azzal játszani lehetett. Megfogtam a szarvát, s igyekeztem hátranyomni, melyikünk az erősebb.

— Brukk neki! — bíztattam.

Utána elszaladtam, s kergetett a tarlón, a kukoricák közt. Szerencsére nem ért utol, de utána már, ha nem tartottam rajta mindig a szemem, könnyen fellökhetett, mint egyszer otthon az udvaron. Ügy nekitaszított a házfalnak, hogy nyekkentem. Amire a galambok, tyúkok, gallyakon a verebek is felütötték a fejüket, hogy mi volt az.

Amikor nem jártam még iskolába, szeptemberben, s októberben is délelőtt-dél- után a jószágokkal jártam a határt. Azután, csak amikor a vonattal hazaértem Szolnokról, vagy pedig délelőtt, amíg nem kellett indulnom délutánra az iskolába.

Ekkorra nagyon sok tarlót fölszántottak már, de mire legelő híján visszaszorultunk volna a vasútárokba, már kezdték törni a kukoricákat, s annak a tarlójára lehetett ráhajtani.

Később már rá lehetett hajtani a hereföldekre is, ahol meg arra kellett vigyázni, hogy föl ne fúvód- janak. Ha már látszott, hogy kezd kerekedni a gyomruk, el kellett onnan hajtani, mert ha a herétől túlságosan megtelnek gáz- zal-széllel, megfulladnak. Mint ahogy egyszer majdnem meg is történt a baj.

Későn vettem észre, hogy az egyik borjúnak már olyan nagy volt a hasa, mint a duda, majd szétdurrant. Szerencsére a tanya közelében legeltettem, s hazaértem vele hamar. Ha messze vagyok, már nem lehetett volna segíteni rajta, mert zavarni olyankor nem szabad. Így azonban apám gyorsan egy darab fát (pipát) tett a szájába, amit dróttal felkötött a nyakához, hogy ne tudja kiköpni. S figyeltük aztán, hogy jobban lesz-e, vagy kést kell szúrni a gyomrába, ami vagy használ neki, vagy se. Lelap- padt aztán, amitől talán én könnyebbültem a legjobban, mert ha megdöglik, a szidást napokig hallgathattam volna, s az esetet még évek múlva is fölemlegetik.

Nem is tudom, hogy nem történt soha semmi baj annyi éven keresztül. Hogy nem vágott el a vonat egyetlen jószágot se, amíg én őriztem őket. Pedig volt, amikor naponta négyszer is áthajtottam a síneken, s három-négy hónapig is ott legeltettem a vágányok mellett, s jöttek- mentek a vonatok. Nem aludtam el soha, s egy jószág se szökött meg tőlem, mint mástól, hogy csak napok múlva a második-harmadik falu határából került elő. S ha egyszer föl is fúvódott egy borjú, végül annak se lett semmi baja, másnap már vígan volt. És égdörgéskor, villámláskor se ért baj, pedig hányszor utolért egy- egy sebes vihar. S utána nem is egyszer hallani lehetett, hogy túláton vagy a Dögérben valaki mellé levágott a villám, a másikat érte is a szekér alatt, ahová bebújt a zápor elől, a harmadik meg meg is halt, a kalapja mellett találták meg a barázdában.

A tétlenekkel november elején-közepén szorultam ki az áthidegedett földekről. A kukoricatarlókat is sorra fölszántották. De ami parlagon volt még, azon se találtak már a jószágok csak száraz, öreg füvet, ízetlen kórót. Csak mentek a hideg szélben, s hiába kiabáltam rájuk meg álltam elébük, nem legeltek. Állandóan csak mentek, mentek volna. Egyszer aztán megeredt az eső, verte a még kint maradt szár- kúpokat, a dűlő végi, kanálisparti nyiszlett fákat.

— Nem ér ez már semmit, az ilyen legeltetés — mondta apám otthon, mikor elázva, átfázva, sárosán, lucskosan hazahajtottam. A vizes, didergő jószágokat bekötötte az istállóba, s adott nekik enni: szárat, szénát, mert tán óhesebbek voltak, mint mikor kihajtottam. Bőgésük a vasútra kihallatszott.

Én meg a pöttöm nyári konyhába mentem, s felültem melegedni a befűtött kemence mellé, a padkára. S ha odakint olyan szomorú, lehangoló volt is minden, vígasztalt, hogy ezután már nem kell az árkokat, bukdácsoltatós tarlókat gyalogolnom, ostorral a kezemben. S nagyon-nagyon soká lesz még, hogy újra por szalad az úton, s a tanya melletti vályogvetőgödör megtelik meleggel, aminek a partjára azért olyan jó lesz jövő tavasz- szal megint kiülni, s odatartani arcom a r ipnak, amint a nyikorgós aútgém, s a kazlak fölött süt újra hétágra.

Így teltek az én napjaim, mikor annyi éves voltam, mint te — fordultam kis idő múlva újra Zolihoz. — S így azután is még sokáig. De ha hazamegyünk, már csak vizes vasútárkot, a nádbuzogányait nyújtó kanálisokat tudom megmutatni. A dűlőket leszántot- ták a traktorok. A kisró- zsási, havasi tanyákat azóta lebontották sorra. S lebontják majd azt a tanyát is, ha nem előbb, akkor utóbb, ahol én felnőttem, s ahol anyám és apám élnek még. Majd beköltöznek a faluba ők is, mint a többi tanyasi. Nem azért, mintha bárkinek is útjában lenne a tanya, az a világ elmúlt. Hanem, mert nem akarnak többé odakint a falu határában lakni. Az akácfás ház magára marad, sorsára várva, egyedül, túl a csapzott dombokon, vasúton.

Amerre a lábnyomaim sokáig megőriznek még.