Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-15 / 12. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. január 15., szerda Gazdaság és kultúra Shakespeare-komédia a Miskolci Nemzeti Színházban ■ „Totos muntlus ogit histrionem” - o Globe Siínhói jelmondatául választott tátin szállóige (némi költői szabadossággal magyarra (ordítva: „Színház az egész világ!’’} aligha véletlenül szerepel Shakespeare 1599-1Ó00 tóján született komédiája híressé vált monológjában, amit a mélabútól gyötört Jacques, az embert és férfiszabadság filozófusa mond d az élet állandó s ezért közhelyszerűen hiábavaló szerepeiről, s amelyek tán a főrangú $ ekkortájt kegyvesztetté vált, bezárt és perbe fagott pártfogó, lord Essex tragédiáját is felidézik. „Jön a párduc-szakállú katona: cifra szitkok, kényes becsület és robbanó düh: a buborék hírért / ágyúk torkába bú. És jön ° bíró: kappooon hízott, kerek potroh és szigorú szem és jól ápolt szakáll-. / bölcseket mond, lapos közhelyeket, / s így játssza szé* repét..A vérében francia s franciás mű-: veltségű, vonzó, körmyed és elegáns, harminchárom éves Robert Oeveraux gróf, akit az öregedő, ereje fogytát szenvedő, himtőverte rútsága tudatában lévő Erzsébet királynő egy évvef később vérpadra küld. MINDENESETRE a 16—17. szd. fordulóján Shakespeare emberként, színészként s íróként életének csúcspontján áll. Ám hogy mibe került e csúcs elérése, arról többek között éppen a melankóliában szenvedő Jacques kiábrándult, s e vidám játéknak szánt műben idegenül, magányosan ténfergő filozofálásai tudósítanak bennünket. Különös gondolati-dramaturgiai kontrapunkt: Jacques és Próbakő mester, a bohóc. Lehetnek akár egy lelkiérzelmi végletek közt vergődő ember belső küzdelmének sajátságos kivetülései. Egy drámaíró, egy színész eszközeivel megjelenített szócsövei. S mert a színész-dráma* író Shakespeare, mégis élő, hús-vér, szuverén szellemű színpadi alakok. Említettük, hogy a kilencvenes évek végén Shakespeare karrierje csúcsán állt. Túl volt a korai drámák — köztük a Rómeó és Júlia — tehetségpróbáló korszakán, a színpadi mesterség tökéletes ismeretében s lenyűgöző ember- és .életismeret birtokában, fölényes mesterségbeli tudással írt ekkortájt három — jobb műfaji megjelölő* híján — vígjátéknak titulált művet, a Sok hűhó semmiért-et, a Vízkeresz-et és az Ahogy tetszik-et. S mindhárom műre jellemző a vidám, olykor csapodár, csélcsap játékon, a vígság, a nevetés, a csókkal-öleléssel elegyített dévajság fénykoréin túl fel* sejlö komorság, bizonytalanság, belső fáradás, kiábrándultság, csömör, amit akkor melankóliának, később spleenek neveztek. Fölsejlik e ködös, meghatározhatatlan kiábrándultságban, mélabúban a későbbi nagy tragédiák immár kimondott, lávaként kiömlesztett keserűsége, kritikája a kor viszonyairól? Hogy aztán mint Jacques a remetebarlangba, az író Stral- fordba és halálig tartó hallgatásba vonuljon el? A három „vidám játék” győz még a szomorúság felett, jelenlétét azonban már nem tudja, nem akarja eltitkolni. Az Ahogy tetszik mostanáig Shakespeare egyik legtöbbet vitatott, műfaji bizonytalanságában kárhoztatott, olykor eredetiségét is kétségbe vonva bírált műve. A darab sorsára jellemző, hogy megírása után csak száznegyven évvel később, 1,740-ben játsszák el eredeti alakjában a Drury Lane Színházban, és sikerét akkor is a Rosalinda szerepét játszó Mrs. Pritchardnak köszönhette, ahogy azóta is, valójában ez a szerep — ez a sok-sok nagyszerűen megrajzolt nőalak közül is kiemelkedő Rosalinda — tartotta meg a marad andóság- nak Shakespeare komédiáját. A mostani miskolci előadás — alighanem e hagyomány-« hoz igazodva is — egy-fősze- replős előadás. Nemcsak azért, amiért Hevesi Sándor Rosalindát „a legbűbájosabb teremtésnek, a legköltőibb lénynek, akit valaha színpad hordott” — nevezi. Hanem mert ezúttal szerep és színész az adott körülmények között a legoptimálisabb találkozást adja élményünknek. Molnár Zsuzsa alakítása, dráma- és szerepélése megérdemli, hogy róla essék szó mindenekelőtt. Hiszen mint igazgyöngy a .hamis foglalatban, úgy fénylik, úgy süt az ő játéka az együttes meglehetősen vegyes, helyenként bántóan amatőr színvonalú munkájában. Lehet tán, hogy valamiképp őt emelte a középpontba az előadásszervező elképzelés is; az érzelmi sokrétűség, a játékos csapongás és tervező kiszámítottság végletei között a boldogságáért mindenre képes Nő, az annyi bájjal és szellemmel eljátszott, triviális és mégis minden trivialitást kikerülő „nadrágszerep”, ilyen rangú megoldása csak a színésznő érdeme lehet. Rosalinda — együtt Molnár Zsuzsa fiús* kamaszos alkatával, gamin-es fintoraival-gesztusaival, itt helyénvaló szögletességével (jellemző, mennyire visszatartó ttabb, halványabb a leányruhában) — ennek a mostani miskolci bemutatónak is alappillére. Nem először látjuk őt jelentős szerepben, amióta a társulat! tagja. Ám először ennyire, meggyőző, belülről, a tehetség erejével fénylő, s nenjj fluoreszkáló alakításban. AZ ELŐADÁS rendezője Szőke István. Munkájának feltétlen erénye, hogy nerq akart semmi Shakespeare- től idegenül „modernet” kifacsarni a műből. Tiszteli a textust, a belőlq kitetsző történelmi és színpadi atmoszférát. Azt is vállalja, hogy minimális húzással két részbe fogja össze az ötfelvonásos történést. Saj-1 nos, ez a bátorság a máso-1 dik részben, különösen pedig a darab befejezésében alaposan megbosszulja magát. Kissé vontatott, olykor esetlenül döccenő ez az előadás, s ezen a vontatottságon, döcögősen bizony nem segít az sem, ha erőszakosan szalad- gáltatjuk a jobb sorsra érdemes színészeket, ha a figyelem ébrentartása érdekében emelt hangerőre kényszerítjük őket — akár van, erre szükség, akár nincs — s ha kitalálunk valóban festői, látványosan elvont s mégis izgalmas, ám játékidegen kulisszákat, vagy hivalkodóan, értelmetlenül hangos kísérő zajokat és zenét. Az ardennes-i erdő képeit kísérő madárdal (sokkal inkább vízi, mint erdei madarak lármája) oly hangos, hogy nem férhet össze a „pastorale” szellemével, hangulatával. S így inkább elfedi-elhomályo- sítja azt a kettősséget, ami az olasz „pastorale” s az ezt keretül felhasználó, ám az eredetinek elsősorban az atmoszféráját parodizáló Shakes- peare-játék szelleme közt nyilvánvalóan megmutatkozik. Mily hálás és mennyiro igaz — a szerző lényegéből igaz — feladat volna pedig megmutatni, hogy ez a későrómai bukolikus költészetből (az is görög példák utánérzése volt már) táplálkozó itáliai pásztorjáték, grófi, hercegi kastélyok kerti ünnepeinek ceremóniája, amely később, a francia rokokó idején még elviselhetetlenebből, még hamisabban, rizs- porosabban válik rítussá — Shakespeare számára menynyire csak ürügy, s mennyire megvetett, kifigurázott ürügy, formai keret mondandója megjelenítéséhez. A rendezés itt bizonytalan. A bizonytalanság aztán sok más közt legnyilvánvalóbban a befejezésben bosszulja meg magát. Shakespeare kedvenc dramaturgiai fogása a „játék a játékban” akkor, ha a művet valóban a „pastorale” sajátos stílusparódiájaként fogjuk fel, egyenesen kívánná, hogy — miután Rosalin- dától és róla tudjuk, hogy leánnyá változása nem „csoda”, hanem átöltözés következménye — a szerelmespárokat összeadó allegorikus alak Hymeneiosz is, átöltözés eredményeként jelenjen meg a színen, valamely már ismert szereplő (Amiens, vagy épp Corinnus) bújjék; a mitológiai „házasságközvetítő” jelmezébe. Itt azonban fehér lebernyegben, bearanyozott arccal megjelenik! egy valóban „idegen” személyiség, aki elviselhetetlen fejhangon kommentálja „isteni dolgát”, félhangos és helyzetidegen derültséget keltve a nézőtéren. Vagyis: ahelyett, hogy- világossá válna előttünk: a mese ürügy az író számára, mesévé válik az is, aminek ürügye volt, s ebben a felfogásban igen banálisán. AZ EGYÜTTES meglehetősen vegyes színvonalon szolgálja a komédia méltó megjelenítését. Orlandóként Mihályi Győző halványabb, egy- síkúbb a tőle megszokottnál. Feltűnő, hogy a Rosalindával, való jelenetekben mennyire alárendeli magát partnere játékának. Vonzó színpadi jelenség, ám arra törekednie kell, hogy megjelenése kiegészüljön megfelelő légzés- technikával, hibátlan artikulációval s beszéde, dikciója nemesebbé válásával. Kettejük jelenetei így is az előadás emlékezetes percei közé tartoznak. Bregyán Péter Jacques szerepében ugyancsak értéke az előadásnak. Sikerül a búskomorság mögött forrongó indulatokat, epekeserű rezignácjót is éreztetnie, a majdnem-láza- dás attitűdjét, ami különösen fontos az ellenpólust betöltő Próbakő bohócot játszó Szirtes Gábor játékával szemben. Kettejük ki nerq mondott vitája valójában a történet intellektuális íve, s a megoldás — a száműzött herceggel együttérző Jacques keserű kívülállása képtelen azonosulni a diadalmasan visszatérő herceg hangulat- változásával, s új száműzöt- tet keres magának, átengedve helyét a profi szórakoztatónak, a bohócnak, a mégoly szellemes, de mindenkor szolgának — mint mondandó, a keserű szájízzel élő sikeres Shakespeare rezigná- ciója így világos. Szirtes Gábor vállalja a „mindenkorbohóc” szerepét, ezt a történetből a Jacques-hoz hasonlóan kicsit mindig „kibeszélő”, majdnem brechti figurát. Játéka ezúttal fegyelmezettebb, eszközeiben is öko- nomikusabb, mint máskor. Értékes színészmunka, karakteres színpadi játék. Corinnus, az öreg pásztor szerepében Somló Ferenc alakításának tapsoltunk jó szívvel; átgondolt, fegyelmezett, a színészi tapasztalat birtokában fogant alakítás. A „gonoszból megtérő” idősebb fivér, Olivér alakját Körtvé- lyessy Zsolt keltette életre; talán robusztusabban, harsányabban, mint ezt a játék, s ez a színpad kívánta volna. Száműzött hercegként' Matus György figyelemre és emlékezésre méltóbb, mint a hisztérikus bitorló szerepében Dóczy Péter görcsös, külsőségekből építkező játéka. Fájdalmas hiányérzetet hagy bennünk Célia nagyon fontos szerepében Oláh Bódi Éva. Ideges rohangálása, toporgá- sa, beszédének rossz, „felkiabáló” hangsúlyai, hadarásai nem egyszerűen alakításbeli hiányosságok. S ez különösen fájdalmas, mivel Rosa-< linda után legtöbbet ő van a színen, így játéka fogyatékosságai az előadás egészére kihatnak. Meghaladta képességei, színészi felkészültsége jelenlegi fokát ez a szerep. Amiensként Somló Istvánt láttuk-hallottuk gitározni, énekelni. A többiek közül Silvius szerepében Gáspár Tibort s kicsiny epizódjában, a Vilit játszó Lakatos Istvánt emelnénk ki. Ábrahám István is illúziót keltő volt Le Beau udvarmester röpke jelenéseiben. Illő volna tán az együttesben szereplő valamennyi név felsorolása. Egy olykor bántó-kirívó „amatőrizmus" felemlítésével, ami aggasztóan jellemzi az utóbbi időben a színház népesebb sze- replőgárdájű előadásait. A nevek tehát: Szegedi Dezső (Charles, birkózóbajnok), Szeműn Béla (Jakab de Bois), Palóczi Frigyes (Ádám), Paszternák Viktor (Denis), M. Szilágyi Lajos (Csűrcsavar lelkész), Vass László (Hymen), Karancs Katalin (Phoebe), Bárdos Margit (Juci), továbbá Balogh Katalin, Hajducsek Györgyi (apró- dok). Csabai János, Bar any i Péter (urak). IMPOZÁNS, ám szituációidegen, alig bejátszható, ön-* magáért valóan hatásos ezúttal Kerényi Imre díszlete. Talán „shakespeare”-ibb lett volna, ha például egyáltalán nincs díszlet, ha csak rekvi- zitek vannak, vagy épp élő alakok mozgatják vagy jelképezik — mint az olasz „pas- torale”-okban — a kulisz- szákat. „Korhűtlenségükben” elfogadhatóak Fekete Mária jelmezei, hatásos, ám túl hangos a kísérőzene — Darvas Ferenc .munkája —, nem szólva a már említett konkrét hangkulisszáról. Mutatós „betét” a Pintér Tamás ko- reografálta „birkózás” az első részből, csak valahogy hival- kodóbb a kelleténél; eltakar, háttérbe szorít a történet: szempontjából lényegesebb epizódokat. Szabó Lőrinc fordításában tolmácsolta az együttes a művet. Nemes, méltóbb színészi dikcióra érdemes magyar szöveget hallunk, s még ha el is tűnődünk rajt’, emlegetheti-e oly magától-értetődően Celia a „csodák csimborasszóját”, mint teszi, egészében korhű és értékes drámai alapanyag szolgálja a sikert. A megvalósítás pedig ... Nos, kinek- kinek: ahogy tetszik. Papp Lajos Ezt a szót: válság, évtizedeken át csak a polgári kultúrával és a tőkés gazdasággal kapcsolatban írtuk le. Varga Jenőt, minden idők legnagyobb magyar közgazdászainak egyikét a sztálini időkben keményen megbírálták, mert túlságosan kedvezően (vagy realisztikusan?) ítélte meg a kapitalizmus közeljövőjét. így aztán a tőkés világ permanens válságáról kötetek jelentek meg, közben a kapitalizmus halálos ítéletét a valóság mintha életfogytig- lanra változtatta volna. Mikor az olajárrobbanás bekövetkezett, föllélegeztünk: itt a tőkés gazdaság rég várt válsága. Csakugyan volt válság, de hallani sem akartunk arról, hogy az hozzánk is „begyűrűzhetik”. A mi gazdaságunk „válságáról” most sem szívesen szólunk, de a nehézségeket senki sem tagadja. S érdekes jelenséget figyelhetünk meg: gazdaságunk mai korlátozottsága mintha a nemzeti, sőt kulturális kisebbrendűség új hullámát zúdítaná ránk, mintha a cserearányok romlása olyan csapás lenne, amely minden tekintetben megbénít, és csak a közvetlen gazdasági érdekek érvényesülését engedélyezi. A gazdasági problémák hullámai már-már elmossák a kultúra értékvédő gátjait. Az árak emelkedésének szökőárja lehetetlen helyzetbe hozza a kultúra hordozóinak előállítását: ami — csekélyke — dotációt például a könyvkiadás kap, azzal a művelődésügy a más tárcához tartozó nyomdaipart dotálja. Drágul a lap, drágul a könyv, s hogy eladható legyen, netán még hasznot is hozzon, ahhoz nemcsak színesebbé, hanem felszínesebbé, tarkábbá és alanta- sabbá is kell lennie. Alantas alatt értve az öncélú szenzációhajhászást, izgalmassá- got, erotikát, így képeslapban, filmen, színpadon, szórakozóhelyeken a női test olyan mutogatását, amely a nőt. s a nézőt egyaránt lealacsonyítja. De nem ez a legsúlyosabb, hanem hogy a sajtóban rég lejártnak hitt idealisztikus, sőt misztikus ostobaságok és filozófiai-politikai téveszmék kapnak nyilvánosságot, azon az alapon, hogy „ez kell a népnek”: az asztrológiától a kuruzsláson, magnetizmuson át a világteremtési vagy világvége koncepciókig, sőt a zsarnokságok (hol fasisztoid, hol „balos”) kultuszáig —, hogy csak ábécé rendben említsek egy-két jellemző címszót. Csillagjóslás? „Azért csak lehet benne valami” — mondhatja a megzavart kisember, akire hivatkozva megjelentetik a szemetet. Kétségtelen, hogy a problémák kiútja: a gazdasági hatékonyság, s a demokratizmus összekapcsolása. És a demokratizmusnak éppúgy érvényesülnie kell a kultúra területén is, mint a gazdaságosságnak. Csakhogy az a jelszó, miszerint „azt kel] adni. ami eladható, amit a tömeg (az olvasó, az ifjúság a nép stb.) kíván” — végzetes lehet, ha a szükségképpen még mindig elmaradott és évezredek maradi hagyományát, babonáit, tévhiteit is hordozó tudati szférára meggondolás nélkül alkalmazzuk. Nem is szólva arról, hogy ki mondja meg: mit kívánnak a „tömegek”? Azok. akik ebben gazdaságilag is érdekelve vannak, elsősorban a szórakoztatás kis- és nagypolgári „nagymenői”. haszonélvezői, üzletelő főnökei, akik olykor szemtelenül lebecsülik a munkásosztályt, és egy nyugatimádó sznob réteg meg a csak krimit, kalandregényt, pornót, bestsellert óhajtó „átlagember” (azaz a kispolgár) igényeihez igazítanák a tömegkommunikációt, a mulattatást, a folyóirat-kultúrát, a könyvkiadást, és nem utolsósorban a könyvtárak és művelődési otthonok minden szolgáltatását. A demokratizmus nem jelentheti a hangoskodó félműveltek kulturális rémuralmát, de a kultúra gazdaságnak való szolgai alávetettségét sem. Az értékek védelméről. sőt terjesztéséről .nem mondhatunk le. Egyetlen példa: ha az állami kiadók kénytelenek is kisebb értékű (de nem ártalmas) műveket megjelentetni, hogy szóhoz juttassák az olvasót, sőt eltartsák a kortársi magyar irodalom javát (amely a jelenben mindig ráfizetéses) — ne súlyosbítsák helyzetüket az igénytelenség kiszolgálásában való fölösleges versennyel, olyan magán-, gmk-, testületi, sport- vagy akár tömegszervezeti kiadások, amelyek nem vállalják az érték közvetítését is, hanem csak nyereségre törnek. De nemcsak erről van szó. Arról is, hogy a hatékonyság és demokratizmus mellett a kultúra létkérdés is: az előbbi kettő sincs meg nélküle. És nemcsak a szakmai műveltségre gondolok, hanem arra az általános műveltségre. humánumra, szocialista erkölcsre is, amely nélkül egyszerűen nincs korszerű magatartás, munkamorál és/ termelés. Vagy hogy valami egészen más példával éljek: kellő vizuális iskolázottság nélkül egy műszaki rajzot sem lehet leolvasni, termékeink eladhatóságának pedig mind fontosabb feltétele a korszerű, ízléses és célszerű ipari formatervezés, amely már nemcsak szakmai biztonságot, hanem művészi készséget is kíván. Vizuális műveltség nélkül azonban még a tévéműsort sem lehet meg) üelően szelektálni és élv .zni. És így tovább életünk minden területén. A kulturális értékek védelme és közvetítése éppoly létkérdés, mint a gazdaság. A gazdaságosság viszont megkívánja a kulturális értékek szükségszerű állami és tanácsi támogatásának felülvizsgálatát, átrendezését. beleértve a szakmai bürokrácia leépítését is. K. N. I. Ma este a képernyőn Nem mindennapi művészeti élményt kínál az első műsor 21.45-kor: Babits Mihály drámai költeményének - a Nemzeti Színház Várszínházának előadása alapján készült — tévéváltozata kerül képernyőre. Ebben a görög sorstragédiákat és a század- fordulós szecessziót egyesítő drámában Laodameia fiatal királynő férje elesik a harcmezőn, ám az asszony nem tud belenyugodni a halálába, felkeresi a halál birodalmában, és rövid időre visszahozza a földre, majd maga is a halálba menekül. Ruszt József rendezte az előadást, a címszereplő Hámori Ildikó. Öt látjuk a kép előterében, hátul középen pedig Gáti Józsefet, a dráma karvezetőjét. Laodameia
