Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG • 1985. december 7., szombat Akác István versei Miattad hullatja Ékeskedjél a tél csipkéiben: hó-nyoszolyán jég-gyertyák virrasszanak érted. Miattad hullatja vérét a szívem - szomorúságom ajtaja a térded. Téli ég alatt Papír zizeg vagy kutya fut utánam A téli ég alatt sírva szedem a lábam . .. Virágok! Virágok! Mennyek rózsája, égi fény, szelíd szemedre ránevet.- Milyen szerelmes tünemény imádja kedves lényedet? Tested törékeny dália ; (oly szomorú, oly megható)- Vigyázz, ha édes-szép arcodat pitiével lepi be a hó ... Gyerekkoromban csak W eidlich -palo takén t emlegette mindenki, noha homlokzatán, fent a ma- 'gasban, az azóta lebontott, illetve lebontatott két tor- nyocska között olvasható volt a felirat: Weidlich-ud- var. Nevét tulajdonosáról, és annak nagy hírű, A fekete kutyához címzett csemegeboltjáról kapta. A bolt ajtaja felett a járda fölé kiugró konzolon ült a fekete kutyaszobor, alatta azonban a cégtáblán Weidlich Pál neve volt olvasható. Boltjának a cégére- zése tisztelgés volt egykori mestere, a bécsi Maria- hilferstrassén működő boltos, Joseph Voigt és annak boltja előtt. Az egykori Weidlich-bolt, mint ismeretes, 1983. január 20- án szűnt meg, helyén most húsbalt működik. Mostanában többször is benéztem az egykor híres Weidlich-udvarba. Látom, nagyobb szabású tatarozás folyik. Rá is fér, mert ez az udvar, ez az épület már igencsák betegeskedőnek látszott. Régi fénye a múlté, falai kopottak, függőfolyosói, az udvar fölötti passzázsai itt-ott csupasz betonvázukat mutogatták. (Vajon összeszámolta-e valaki, hogy \az épület fennállásának hosszú évtizedei alatt az épületszárnyaikat összekötő passzázsokról hányán ugrottak le, hányán fejezték be életüket az udvar kövén ?) Ennek taz épületnek születését már feldolgozták a várostörténészek, pontosan megtudható, milyen telkeket egyesítettek, milyen házak álltak a helyén, mielőtt Weidlich Pál megvette és a század elején felépítette a ma is ismert házát. Én — természetesen — már csak ezt a házat és udvart ismerhettem ; mostani beállványozott udvarán az általam ismert múltat keresem és lidézem. Valamikor miskolci látvány osságn alk számított a Weidlich-palota kapuzárása. Hosszú évtizedekig használhatatlan volt, de néhány éve helyreállították a süllyeszthető vasrács-rendszert, amelyet esténként a házmester „kiemelt” az aszfaltból és iaz több méter magasságban elzárta a bejáratot, csak egy kisebb kapu volt nyitható rajta, azt is csák ő nyithatta ki. Az udvar Miskolc gyöngyszemének számított. Tizennyolc bolt volt az udvar két 'oldalán a földszinten, a bal hátsó sarokban a Schweitzer tejivó, amelynek nyári teraszán nagyon jó fagylaltot, meg jegeskávét mértek, s ahol hétéves koromban, miután az első emeleti gégész — Blasz- berger doktor bácsi — kivette a igaratmandulámat — magam is kaptam egy jegeskávét. Ez alatt volt az a pince, amelyben az Apolló mozi működött, míg 1930. íjanuár elsejével ideiglenesen át nem költözött a Korona-száLló tánctermébe, ahol most, ötvenöt év múltán is megtalálható Kossuth mozi néven. Volt a boltok között sokféle, de mind csendes, elegáns. A fővárosi híres passzázsud- varokra emlékeztettek e boltocskák látványos kirakataikkal. De volt .közöttük egy időiben még autószalon is, meg volt két mosodai felvevőihely. Itt volt a Minnich .Miklós gőzmosoda, a későbbi Patyolat egyik felvevőhelye, meg vele szemben a Hattyú mosodáé, a két Róna-testvéré, de maga laz „üzem” sem esett messzire, mert az épület félemeleti utcai frontján, a mai Tünde bolt, az egykori Wéitzen- feld testvérek ruhaboltja fölött működött. De sokszor is hoztam apám ke- ménygallérjalit, meg kézelőit tisztíttatni ezekbe a felvevőhelyiségekbe! Ilyenkor mindig végignézegettem a szomszédos boltok kirakatait, de egyébként is olcsó és kellemes időtöltés volt egy rövid séta ebben az udvariban, a kirakatok előtt. Meg lehetett csodálni a városban akkoriban még igencsak ritka lifteket, s ha valakinek éppen szüksége volt egy olyan helyiségre, amilyenből manapság Miskolcon igen kevés van, nem kellett az udvarból kilépnie, a jobb oldali melléklépcső mellett azt is megtalálta. Az udvar földszintjén egyetlen ilakás volt csak: a házmesteré, ugyanazon a helyen, ahol, gondolom, ma is a házfelügyelő lakhat. Később volt ebben az udvarban sok minden, a boltokat egybevágták, még építőanyag-raktárnak is használták. Most sem rendeltetésszerű a helyiségek használata. A cipésznek, meg a fodrásznak valóban helye van itt, de a különböző irodák, meg egyéb, ismeretlen rendeltetésű, többnyire zárt, sötét helyiségek szebbé tehetnék a városképet egy-egy látványos boltnak, vagy zajmentes szolgáltatásnak helyet adva. Nem szóltam eddig magáról a Weidlich -boltról, amely a kapu jobb oldalán volt a ház felépítése óta és faragott cseresznyefa polcrendszerével, árukínálatával, precíz, udvarias kiszolgálásával méltán volt messze földöm híres. Maga Weidlich Pál is legtöbib- nyire ott volt a már-már áruházi méretű boltban és a távozó vendégtől — még a tízdekás teavajat vásárló kisdiáktól is — megkérdezte, miközben kinyitotta az ajtót, hogy megkapott-e mindent, elégedett-e, s hozzátette, hogy legyen máskor is szerencséje. A felszabadulás után — Weidlich már nem élt ekkor — elhamarkodott intézkedés tette tönkre abölt berendezését, de szerencsére a szellemét nem tudta megsemmisíteni. Fennállásáig a legjobb kereskedői hagyományokat folytató bolt volt és utóda, a Pátria nagyrészt átörökölte ezt a gondolkodást és gyakorlatot. Mégis kár volt megszüntetni, a húsbolt nem folytathatja a nemes h agy omány okát. A Weidlich-udvar lassan nyolc évtizede alatt sokat megélt. Voltak számára mostoha idők is. De most az épület megújulóban van. Hátha megújulhat még a földszint, az udvar is, s megszületik újra a kisboltok értékes és látványos udvara ... (bcncdek) Baráth Lajos örül az ember, ha helyet kap a parkírozóban. A főváros legforgalmasabb pontja, s minden tenyérnyi helyért verekednék az emberek. Fizetem a helypénzt, mikor hozzánk lép egy paraszt bácsi. — Valami bankot keresnék — mondja, miután szép, istenes köszöntést ereszt meg. Vakartuk a fejünk búbját. Sem a barátom, sem én, nem dolgozunk pénzszakmában, s annyi eltenni valónk sincs, hogy ahhoz a nemzet valamelyik bankját kéne igénybe venni. A legszégyenteljesebb benne az, hogy szép fővárosunkat is csak felületesen ismerem. A Megyeri úti, meg a Fáy futballpá- lyát ismerem, mert oda elkíséri az ember a csapatát — de bankot? — Vidékiek vagyunk — mentegetőzöm. — A bácsi is? Buta kérdés! Rá van írva. Nadrágját ds úgy viseli. Jó szövetből van, jó a szabása is, de nem pasz- szol a derekán. S hogy le ne essen, jóféle nadrágszíj a biztosíték. Olyan, amelyiken a borotvát is meg lehet fenni. S á kalapja! Szárnyait lóbózó kabátja. No, és a szatmári tájszólása. Olyan ízes, ropogós minden szava, hogy rekru- tának nézné az ember, ha nem dalolna minden szava, betűje. Hiába, tán nincs is ízesebb magyar akcentus, mint a szatmári... — Vidékről jöttem, bizony! — s együttérzőn bizalmas lesz. — Torontóból... ! De már erre megáll a kulcs a kezemben. Aki torontói létére ilyen zamattal ejti ki azt a szót, hogy bizony, valahogyan így: bíízonny, arra oda kel'l figyelni. — Látogatóban járt kinn? — Itt járóik látogatóban, itthon. Értjük a szót. Idegenbe szakadt hazánkfia a mi újdonsült ismerősünk. Mosolyogjunk hát, van rá időnk és kedvünk is. S főleg érdeklődjünk. Mikor ment ki? Milyen sűrűn látogatja az óhazát? S kikhez'látogat vissza? Az emberben tán még egy olyan titkos szándék is lappang, hogy egy milliomos barátságát nyeri el... No, ez tőlünk távol áll. Szándékban is, meg ebben a szatmári emberben is. De kérdezni sem kell, maga meséli. Az egyik pesti presszóban, egy-egy jéghideg Cola társaságában megismerkedünk: Kaczur Jóska bácsi a kádárszakmában jeleskedett hatvanöt éves koráig, s immár tizenkét éve nyugdíjas. Torontóban él, magányosan, „Míg másnak felesége van ...” úgy tartotta, s pajkos hunyor- gással értésünkre adja a házasságról a véleményét. — Mondom magamnak, haza megyek már megnézni az óhazát... Mikor én elmentem, a falumban nem volt egy kőház. Most meg, megyek haza. Azt hittem, Kisvárdán járok. Vagy Nyíregyházán! Csupa kastély a falu ... Egyik cimborájával, akivel a kádárszakmát is tanulta, elhatározták, hogy Pestre szöknek, munkát keresni. Virradatra beszélték meg a találkozót, s ő éjszaka többször is kiment az udvarra. „Honnan tudtam volna, hogy virrad? Trágyával raktuk fel az ablakot... Télen mindig így csinálta apánk.” Elindultak, fel is keveredték a fővárosba, ahol még nagyobb szegénység várta a két szatmári segédet'. — Mondom Vendelnek, meg egy szolnoki fiúnak, aki hozzánk csapódott: menjünk fiúk, Kanadába. Akkor az amolyan szólás- mondásnak számított Magyarországon. A falumbéli jött, a szolnoki maradt. Ö vitte haza az üzenetünket, hogy 'kimegyünk Kanadába. S hozta el Vendel húgát feleségnek T.-ből Szolnokra. „Bizonny, fiaim! Kanadában annyi munka volt, hogy csak győztük volna.” Igaz, napi tizenkét órát is dolgoztak. Éltünk, mint Marci hevesen. Bementünk egy vendéglőbe, két dollárért belaktunk, beittunk belőle. Arany világ volt, bizony... És a magyart megbecsülték. A szomszédomban lakik egy angol, annak a felesége mindig mondja: Te Dzsón, mire te megfordulsz, Jóska már kétszer körbe futja a portáját. Mert a magyarról azt mondja a kanadai: „Olyan emberek, akik utániad mennek be a forgóajtón és előtted jönnek ki... — s nevetett. Néztem szép paraszti arcát. A faimunkások egészsége rajta. A szemében valami örökös vidámság és szomorúság. Méghozzá egyszerre. Így indulhatott útnak azon a dermesztő januári hajnalon Vendel cimborájával, előbb Pestre, onnan meg mint, aki hazátlan, át a tengereken, Kanadába. S végül most velünk együtt ül egy zajos pesti presszóban. — Miikor leszálltam a gépről, megálltam a csarnok előtt. Hát most hova? (Akkor még nem tudtam, hogy rokonaim Iáknak Pesten.) A taxikat elkapkodták. Megszólítottam egy fiatalembert. Mondom neki, hogy mit akarok. Beültetett a kocsijába, behozott a Keleti pályaudvarra. „Mit fizetek?” — kérdem. Még majdnem megsértettem. Mert Kanadában a munkáért pénz jár. Engem befuvarozott ide, ezt a munkát nekem meg kell fizetni! Tiszta sor... — mint egy gyerek, ki valami ravaszra gondolt, elneveti magát, s hirtelen másról beszél. — Hanem, a maguk városában van nekem egy ismerősöm. Egy orvosnő! Bíízonny! Kanadában járt a rokonoknál, arra jártak, magyarok vagyunk, mondom, kempin- gezzenek az én udvaromon. így barátkoztunk össze... — veszi elő a tárcáját. — Itt iá címe! Elvin- nének? Megfize... — de elharapja 'a szót. — No, besegítek a motalkóba! S van nagy öröm! Hogy ő most viszonozza a látogatást. Még meg is lej majd az ő orvosnőjét! lesz nagy öröm, tudja. — Szolnokra is lemer tem. Kese Samut megkK resni. Tudtam, hogy £iák< rés volt. S hát Szolnoko most is vannak fiákeré Megyek és nézem sorba kocsikat. Ott ül a bakói A teremtésedet, Kese Sí mu, de megváltoztál! - gondolom magamban. — Kese úrhoz van sze rencsém? — kérdeztem. - Mintha utas lennék, csa foghegyről beszélek vei Azt mondja: „Kese ví gyök!” .Én meg: Szervuí fidibusz! Hogy vagy Se mulkám?! Mire ő: „Samu bátyám, de nem én. Elr gém Jánosnak hivnsik .. De mint két tojás. Vaké rom a homlokom, rnikc hallom, hogy Samu két év halt meg. „S hát magak; csoda?” „Azt maga ner érti... Én Kanadából jöl tem.” „Én ne érteném Maga Kaczur, a milliomo; Kanadából.” No, millióim nem vagyok. Van, amir van, annyi, hogy megélel Hazatérés Majercsik János linómetszete
