Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
1985. december 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Egy irodalmi Nobel-díj A Greenpeace után Claude Simon Nobel-dí ja a második súlyos csapás, ami ebben az évben Franciaországot érte — írja Angelo Rinaldi, az Express bálványrombolásban szomszédi segítségre nem nagyon szoruló író-kritikusa. Mintha a világ egymástól jókora távolságra fekvő két országának szociáldemokrata kormánya összeesküdött volna, 'hogy az egyik a francia hadseregre, a másik pedig a francia irodalomra mérjen egy övön aluli ütést. Pedig a franciák a diadal reményében szinte össznépi izgalommal várták az lidei díjkiosztást. A világ talán egyetlen, határtalanul népszerű és már az ötszázadilk adásán túllépő irodalmi tv-műsorát, az Apostrophes-t szerkesztő Bemard Pivot lapja, a Eire az októberi szám nagy részét ennék a várakozásnak szentelte, és a bizonyosság erejével sejtetni engedte, hogy az 1964-es, megbocsáthatatlannak látszó sartre-i visszautasítás után végre újból francia író kapja iaz erkölcsileg és anyagilag egyaránt legmagasabb irodalmi kitüntetést. A várható díjazottak arcképcsarnokában ott díszelgett a 72 éves Claude Simon szőlőművelésben és 16 regény megírásában edzett képe is. A Lire novemberi számában büszke elégtétellel nyugtatják a jóslat beteljesedését. de azért némi éllel idézik Claude Simon egyik nyilatkozatát arról, hogy a regényeivel sokszor egy munkanélküli segély összegét sem kereste meg. Angelo Rinaldi azonban minden nemzeti büszkeséget félretéve kíméletlen, Claude Simont egyértelműen az időszak legunalmasabb és legmesterkél- tebb írójának nevezi és nem riiad vissza annak fel- tételezésétől sem, hogy a Svéd Akadémia ezzel az ítéletével valójában a „regényt” kívánta holttá nyilvánítani, és ehhez a művelethez az emberileg nagyon rokonszenves és tisztességes díjazott csak ártatlan eszközül szolgált. kétértelmű fogadtatása Angelo Rinaldinak egyébként sommásan elítélő a véleménye a francia új regényről. Szerinte Proust és Céline akaratlanul váltak formabontóvá és modernné. az új regény bajnokai azonban szinte, izzadva erőltették a modernséget és műveikben a látványos forrna mögött zeng a sötét üresség. A díjkiosztással a francia regény most ott fekszik a stockholmi sötét- zárkában, és ugyanolyan nehéz lesz onnan kihúzni, mint. az ál Turenge házaspárt az aueklandi börtönből. Ismeretlen, vagy félreismert írót díjazott a Svéd Akadémia ebben a félénk dragonyosban? — teszi fel a kérdést a Paris Match, amit a tavalyi díjazott, a cseh Jaroslav Seifert állítólag még azzal a további kérdéssel toldott meg, hogy egyáltalán férfi, vagy nő ez a Claude Simon. A Paris Match különösnek és beskatulyázhatat- lannak minősíti a Faúlk- nert és Proustot csodáló Claude Simon regényeit, majd a kétségeket támasztó bevezetőt Alain Robbe- Grillet egyértelmű, értékelő írása követi. A „vezér” természetesen a tőle érthetően elvárható hévvel és ókesszólással védi az „új regény” íróit, akiket szerinte csak a befeketítő és érdemtelenül elítélő jelzőket osztogató konzervatív kritika osztott egy táborba, és akik éppen jól kivehető különbözőségük eredményeként váltak a kor francia irodalmának megújítóivá. A. Robbe-Grillet szerint Claude Simon különben éppen ellentéte annak a kritika által megteremtett, mítosszá merevített új regényírónak, akivel egy negyedszázadon keresztül ijesztgették az irodalmi közvéleményt, ugyanakkor tökéletesen egyesíti magában az irányzat összes pozitív, kiváló tulajdonságait: a világra nyíló, felfokozott és személyes érzékenységet, az emberi lényékre és az apró dolgokra kiterjedő érdeklődést, amit nem lehetett betörni az elbeszélés megszokott keretei és korlátái közé, mert a szavak és mondatok jelentősége miatt túlcsordult a meghaladott formákon. Éljen tehát a Svéd Akadémia, mert végre Nobel- díjjal jutalmazta a valóságos világ, az élő, hús-vér ember, és a kifejezés szabadsága iránti szenvedélyt és hosszú, majdnem 30 éves várakozás után eltüntette az új regény meghamisított, eltorzított képét. A magyar fordítók elég mostohán bántak eddig a Robbe-Grillet szerint a Minuit kiadóhoz való át- pártolása után világszerte ismertté vált íróval, mert mindössze egy részlet jelent meg a Flandriái útból, ,,A francia új regény” válogatásban. A Claude Simon, valószínűleg két kézen megszámolható magyar olvasói közé tartozó Bajomi Lázár Endre azzal köszönti a friss Nóbel-dí- jast a Magyar Nemzetben, hogy „a Nobel-díj soha nem koronázott még ilyen kevéssé olvasmányos szerzőt...” A Nobel-díj hatására könyvtáram egyetlen Claude Simon kötete, a Histoi- re, minden eshetőségre felkészülve a második sorból előrerukkolt az elsőbe, (mégsem bújhat meg Robert Merle háta mögött), de még egy kicsit várnom kell a megfelelő hangulatra, és tökéletesebb francia tudásra, hogy az eddigi egy-tkét kísérlet kudarca után csábítóvá váljanak a Robbe-Grillet által feldicsért egyedi ízek és különleges zamatok. Isépy Tamils Tengerparti házak Aforizmák A kijárat legtöbbször ott van, ahol a bejárat volt. (Lee) A nagy rend követelése ott a legindokoltabb, ahol a legnagyobb rendetlenség uralkodik. (Brecht) A gondolkodás fő eredetisége a kérdezés. (Irzykowski) A világot nem egyszerre teremtették, a teremtés szükségszerűen nap mint nap folytatódik. (Troust) Ha nem akartok takarékoskodni, nem tudtok jólétet teremteni. Ha gyengítitek az erősebbet, nem tudtok erőt adni a gyengének. (Lincoln) Amit csinálunk, nagyrészt azért tesszük, mert valami megakadályoz bennünket abban, hogy más utóikat válasszunk. (Lévi-Strauss) s való igaz, van egy nagyon szép autótaxim. De arra vigyázok, s mindig az angollal reperáltatgatom, mert a szomszéd ért hozzá, én meg a virágosker.t- jét gondozom cserében. S van szép házam. Tán jó is lenne bele egy asszony. Különösen akikor hiányzik, amikor vacsorát kell főzni. Kapok ugyan mindent, amit akarok. De az drága. Mert most két dollárért egy becsületes levest se adnák ... Mondtam is az unokámnak, amikor meséli, hogy ő pár forintért vehet ebédet a gyárban, és- hogy ez egész Magyarországon divat, mondom neki: hát itt ingyen etetik a népet? No, nem csodálom, mert tudom, milyen volt T., amikor elindultam belőle, és láttam, milyen ma — s mint, oiki elveszítette beszéde fonalát, hallgat, keresi az összefüggéseket. Annyi benne a fel-féltódu- ló élmény, mint a gyerekben, aki először látja meg a tengert. Szolnok. Kese Samu öccse, a régi cimborák, az autós, aki nem kér pénzt a fuvarért, a kastélyokból felépített falu, a pár forintos ebéd az üzemekben, téeszcsékben, és hogy ezek a bolondos magyar bankok nemhogy hirdetnék magukat, bezzeg Kanadában berángatják az embert, hogyhát ide hozza a pénzét, jó kamatot kap rá, s akkor veheti vissza, mikor akarja ... Keres, kutat élményei és emlékei közt. — S hát itthon letelepedni? Elgondolkodik a szavaimon. — Gondoltam rá. De nekem Torontó mellett van a házam . . . Házat itt is vehetnék, tudom. Szépet is, mert van azért egy kis pénzem. Takarékoskodtam ... De az már nem ugyanaz. Meg a cimboráim, akikkel eljárok vasárnaponként kuglizni, kinn élnék. Magyarok azok is. Csak az az egy angol van, a szomszédom. De nagyon jól .megvagyunk. Vigyázunk egymás portájára, néha, ha kedvem van, főzök jó erős paprikás krumplit... S hát Kese Samu is meghalt... Csak útban az ismerős orvosnő felé, vidult fel újra. — No, tudom, lesz nagy meglepetés! — Lesz! — fnondom. S bennem valami szörnyű gyanú ébred. A cím után ítélve — hiszen ismerem a városom — ott orvosnőt aligha találunk. S hát ismerem a fajtámat — a magyart. Még Kaczur Jóska bácsi se lepett meg. Talán azzal, hogy olyan tisztán és szépen beszéli a magyar nyelvet, méghozzá a szatmárit. De ő erre azt mondta: „Én. ha száz évig élnék is, nem felejteném el azt a beszédet, amire anyám tanított... Én magyar vágyók Kanadában is, és úgy is gondolkodtam mindig. Meg hát a kugli- partikat mért rendezzük minden vasárnap? Olyankor még ki is káromkod- halta magát az ember fia. Persze, magyarul. Nézzük a címet, nézzük a házat. Gimnázium áll a helyén. A gyerekek kinn az udvaron. Érdeklődünk, név szerint. — Ott lakik, ni! Szuterénbe megyünk le. A konyha tágas, tele jó ételszaggal. Fiatalasszony, karon ülő gyerekkel. Bemutatkozunk, mondjuk, kik vagyunk, kit keresünk. — Mindjárt szólok neki. Az anyósom... — teszi még hozzá. Míg oda van, játszunk a gyerekkel. Pufók kis csöppség, nevet, s kapkod utánunk. — Ez hiányzott... Magamnak se mertem bevallani, de mindig hiányzott... Most már unokám lenne, mint Juliskának ... S jön Juliska, a „doktornő”. Munkáját hagyta félbe, látszik rajta. Szürkére fakult 'köpeny, söprű ... A gyanúm! A gyanúm! — villan belém. Juliska ' néni kényszeredetten mosolyog. Leültet bennünket, de ő maga állva marad. S ez a hetven valahány éves gyerek le is ül, de nem örül. Elszállt belőle az izgalom, az öröm. S feszeng pár perc után. — Nekünk sietni kell — pislant rám. — Bizony, sietni! Nem is tartóztatnak, ki se kísérnék. — Hát... — mondanám. Jóska bácsi legyint. — Nem tesz semmit! Én is mondtam egyszer egy lánynak, iegy franciának, hogy mérnök vagyok, ű meg egy fűrésztelep-tulajdonos lánya, mondta. S egyszer összeakadtunk, ö az irodát takarította, én meg a rönkök javát válogattam, kádárkéz alá ... Nevettünk, mikor összetalálkoztunk. — Hány éves volt akkor Jósika bácsi? — Huszonöt. — Akkor még szabad. — Mindig szabad mást mondani... Csak az a baj, hogy úgy is utolérik a sánta ... nem is, a hazug embert — s fáradtnak látszott a kisöreg. — Pedig, ha akkor megmondja az igazat... Még tán marasztalom is. Mert özvegy, az biztos! — S maradt volna? — Hát, ha nem marad, akkor én jövök vele ... Igaz, én már túl vagyok a hetvenen. De más lett volna itthon, valakivel... Mezey István rajza FECSKE CSABA: \ fnrníí^pn JL L VJ L . , m ann tem >mra A völgy torkán akadt falatnyi domb afféle púp a görnyedő falun, bal oldalán a régi temető, fölötte négy elaggott, méla hárs, kereszt-alakban: titkot rejtenek, s fejebúbján a dombnak, tömzsi kis templom gubbaszkodik mint kő-galamb; hétszáz esztendő tengernyi idő, hullámaiban tárgyak, emberek, szétfoszlott ének, bűzlő hulladék, forró városok, s ki tudja mi még, rejtve a fák kéreg-csuhái alatt szaporodnak az évgyűrűk, madár tölt holt madár dalába életet, míg évre év múlik, jön, s elszalad; ím, délnyugatnak ott, a Cserehát mosakszik sűrű, déli fényben, lábujja közt el porladt faluk, kihalt, kopár sivataga a semminek, s zömök falaiva'l e templom áll, tornyára tűzik ázott ingüket az esték és a hajnalok, mohos csönd benn, gyertyától kormos levegő, korallszigetlcént tündöklő falak, egy ismeretlen festő álmai színekből bontva 'ki: apostolök, István és László szentjeink; tudod már el porladt e kéz, a mesteré, árnyként kísértenek a szentek is, az ablakok lőrés-nyílása'in át csontja-törve érkezik a fény: Isten szép szemsugara? A szentély patkóson görbülő iker-ívén homály dereng és denevárszárnyként feszül a múlt; hunyd be szemed hogy lásd, füledet csukd be hogy halld az időt, és megelevenednek a holtaik, ükök ükéi, őseink, akik még lúdbőrző félékkel álltak itt, múlt és jövő között, hitetlenül Amatőr művészeti mozgalom A Gorkij Autógyár GAZ teherautóit sokfelé ismerik külföldön is. De a Vólga- parti város nagyüzeme nemcsak nagy teljesítőképességű járműveiről híres. A gyár öntevékeny színjátszói nevet szereztetk maguknak városukon kívül is. Legutóbbi premierjükön Eduardo de Filippo világhírű színdarabját, a Filu- mena házasságát mutatták be szép sikerrel. Repertoárjukon állandóan szerepelnek Gorkij, Shakespeare, Ibsen művei, s szívesen játszanak modern szovjet és külföldi szerzőket is. Színházuk az autógyár kultúrpalotájában kapott otthont. A Szovjetunióban jelenleg 140 ezer művelődési ház működik, s ezek közül csaknem 23 ezer fenntartásáról a szakszervezetek gondoskodnak. Országos méretekben mintegy 26 millió ember — gyakorlatilag a Szovjetunió minden tizedik lakosa — tagja valamelyik művelődési otthon műkedvelő együttesének.
