Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. december 7., szombat A közösség megtartó, A pedagógusjelöltek értelmiségi nevelése A közelmúltban Encsen tartott tudományos tanácskozást a Magyai' Pedagógiai Társaság borsod—miskolci tagozata és a MAB nevelés- tudományi bizottsága. Az elképzelések szerint a jövőben rendszeresen — talán országos méretűvé is bővítve — ez a fórum biztosítana párbeszéd, közös gondolkodás lehetőséget a kistelepülések jövőjéről, a településpolitikai feladatokról. A tanácskozáson elsősorban az infrastruktúra fejlesztési lehetőségeiről volt szó, mint olyan tényezőről, amely alapvetően befolyásolhatja e települések megtartó képességének növelését. És szó volt az oktatás, az iskola dolgairól. Mert a kistelepülések megtartó erejének fokozása, a -helyben, az ott lakók komfortérzetének javítása nemcsak munka- és bevásárlási lehetőség (elsősorban az persze!), hanem közösségi hovatartozás is. Az egykori néptanítók értelmiségi küldetést is teljesítettek, mert felkészültségük révén alkalmasak voltak — felsőfokú diploma nélkül is —, hogy egy közösség szellemi arculatát formálják, erkölcsét pallérozzák, szokásait csiszolják. Nemcsak azért, mert ők voltak azok, akik a papon kívül tudtak írni és olvasni, hanem mert valóban abban a közösségben éltek, s mert legjobbjaik nemcsak a gyerekeket akarták a betűvetésre megtanítani, hanem felvállalták a felnőttek nevelésének ügyét is. A körzetesítés a legtöbb aprófaluból „elvitte az iskolát és elvitte a pedagógust is.” Az elnéptelenedés folyamatát felerősítette az oktatáspolitikai lépés, mondhatni visszafordíthatatlanul, hiszen irreális cél lenne egy „vi-sz- sza az iskolát!” jelszót magunk elé tűzni. De azt igen, hogy megtorpanásra késztessük a folyamatot, annak to- vábbgyűrűzését megakadályozzuk, hogy ahol lehet, s a feltételek is adottak, ott újra megnyíljanak az iskolák, letelepedjenek a tanítók. A társadalmi átrétegződés és a felszabadulás utáni művelődéspolitika eredménye, hogy a falu kulturális arculata, s benne a pedagógusok, a tanítók szerepe, helye megváltozott. Ami azt jelenti, hogy a régi néptanítói feladatok egy részét már levehetik vállukról (manapság aligha kell mondjuk levelet írniuk valamelyik lakos helyett), s hogy megoszlik a küldetés súlya is, nem egyedül ők képviselik a faluban az értelmiséget. De az azért igaz, hogy a történeti hagyományokból is adódóan elsősorban rájuk számítanak, amikor egy község szellemi arculatának formálásáról, a kultúra terjesztéséről van szó, legyen bármilyen jellegű az, nemcsak humán. A tanítók értelmiségi szerepvállalása ma éppen olyan fontos — mint a történelem folyamán, az elmúlt évszázadban. Ezen az említett tudományos tanácskozáson pedig erről, a pedagógus-, a tanítójelöltek értelmiségivé neveléséről szólt Földy Ferenc, a sárospataki Comeni- us Tanítóképző Főiskola főigazgatója. A főiskola hagyományaiból, történeti múltjából is adódik — néptanítókat bocsátott ki falai közül —, hogy érzékenyebbek e feladatra, de helyzetükből is, hiszen ma is elsősorban a falunak képeznek, a hallgatók nagy többsége nem városi, hanem kis, községi iskolákban kezdi a pályát. A falun pedig máig jobban él (sokkal erőteljesebben, mint a városban), hogy a tanító valamilyen módon szellemi vezetője a közösségnek. Erre ás készíteni kell a fiatal pedagógusjelölteket, nemcsak, a szűkén vett szakmára. Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy a diploma önmagában még nem biztosíték arra, hogy a diplomás értelmiségi életet is él, értelmiségi feladatra vállalkozik. Arra, hogy a közéletben és a kulturális életben is segítője legyen lakó-, illetve munkahelye közösségének. Ehhez szükség van a pedagógusjelölt — és a pedagógus — nyitottságára is, arra, hogy ne nyűgnek, tehernek, kipipálandó feladatnak tekintse, hanem (ha nem koptattuk még frázissá a szót) küldetésnek. (Más kérdés, hogy a falu mai vezetőinek is így kell tekintenie rájuk, azaz, nem a majd megcsinálják magatartással kell közeledni hozzájuk, hanem segítőpartnerként, „harcostársként” kell együtt dolgozniuk.) Hogyan tölti be ma a tanítóképző főiskola ezt a feladatát? Az önmagának feltett kérdésre így válaszolt az intézmény vezetője: ellentmondásosan és nem maradéktalanul. Ennek több oka is van persze. Például a képzés mai rendszere (a levelező képzés szinte elviselhetetlen terheket ró ma egy- egy pedagógusképző intézményre, s felemészti az erőket), de nyilvánvalóan ott van az okok között az is, hogy hallgatóik döntő többsége elsőgenerációs értelmiség, akik minta, családi indíttatás, háttér nélkül, az otthon megtapasztalt életminta hiányában, a pályakezdés, a családalapítás gondjaitól gyötörten próbálkozik a kapcsolatteremtéssel és a közösség formálásával. A mai felsőfokú képzésben korlátozottak a lehetőségek, az idő szorításában a pedagógusképzésben — így érthetően a tanítóképzésben is — a szigorúan vett szakmai felkészítés tolul előtérbe. Ami persze nem jelenti, nem jelentheti, hogy az értelmiségivé fejlődés esélyeit ne lehetne növelni, tágítani. A különböző, de aktív közösségek életre hívásával, az önművelés igényének felkeltésével, a fiatalokat tanító főiskolai oktatók személyes példájával, vagy olyan kezdeményezésekkel, törekvésekkel, amelyek segítik — segíthetik — ezt a későbbi, tanórán és iskolán kívüli tevékenységüket. Az, hogy például közművelődési alapismereteket kapnak a tanítók, nemcsak formalitás — a falvakban többnyire a pedagógusok látják el a tisztelet- díjas népművelő, könyvtáros feladatokat. De ezt a segítséget adhatja az a kezdeményezés is, hogy a főiskolai évek alatt valamilyen szak- körvezetői tanfolyamot végezzenek, s később ilyen közösségeket irányíthassanak. Ami fontos: a tanítóképzésben is arra kell törekedni, hogy a valóságos életre, a valóságos helyzetekre és feladatokra készítsék fel a jelölteket. Azt kell elhinteni közöttük, hogy a pedagógus nem formálisan, hanem munkájából adódóan kell, hogy vállalkozzon értelmiségi feladataira. Mert ez visz- sza'hat a szakmai, az iskolai munkára is. A képző iskola azonban csak elindíthat egy folyamatot. Sínre állíthatja, fogékonnyá teheti a fiatalokat. Értelmiségivé nem lesz; válik a diplomás, a tanító is. A munkahelyén, a lakóhelyén. Azon a közösségen múlik döntően, amelybe kerül, hogy begubózik-e a tanításba, a gyerekek közé, vagy a falu felé is nyit. A pedagógusok megtépázott presztízse azonban nem elválaszthatatlan attól, hogy ezt a küldetést nem várták tőlük, vagy nem vállalták fel teljes erővel. Pedig tudomásul kell vennünk; a kistelepülések, a falvak megtartó ereje attól is függ, hogy meg tudják-e őrizni — s ez a pedagógusok nélkül nem megy! — a közösség saját arcát, hagyományait, szokásrendjét. Csutorás Annamária A szombathelyi Smidt Múzeum- Felújítás után november 29-töl ismét várja látogatóit o siombathelyi Smidt Múzeum, amelyet dr. Smidt Lajos, a Vas megyei Marku- sovszky Kórház egykori igazgató-főorvosa alapított 1968- ban. Az európai hírű múzeum 40 ezer darabból álló gyűjteménye több felbecsülhetetlen értékű műtárgyat, kultúrtörténeti emléket őriz. A képen: a múzeum fegyvergyűjteménye. Hogyan látták a közkatonák az első világháborút? Környeyné Gaál Edit kötete A címben feltett kérdésre keresi a választ Környeyné Gaál Edit, a Borsod Megyei II. Rákóczi Ferenc Könyvtár igazgatója most megjelent kötete. Ennek teljes és pontos címe: Az első világháború emlékei a népi kéziratos forrásokban és a szájhagyományokban. E hosszú cím már arról is informálta az olvasót, hol keresi a szerző a választ e cikk címében feltett kérdésre. A kötetet egyébként a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke adta közre Studia folk- loristica et etnographica sorozatában, annak 15. köteteként. (Az Űjváry Zoltán professzor szerkesztette sorozatban egyébként már korábban. négy, miskolci szerzőktől származó néprajzi tudományos mű jelent meg.) Az első világháborúról — természetszerűen — kevesebb szó esik mostanában, nemcsak az idő múlása miatt, s már az. idősebb generációnak is csak történelem az 1914 és 1918 közötti . évek története, hanem mert volt azóta egy második világháború, amelynek szenvedései, rettenetes emlékei még az elsőt megéltek, a ma már aggastyán emlékezőknél is háttérbe szorítják Doberdó, Galícia, az Isonzó és más csataterek, a szibériai garnizonok lassan tudati ködbe vesző történéseit. Ám az első világháború nem merülhet feledésbe. Nemcsak a személyes emlékek miatt, hanem mert szerves előzménye a második világháborút ránk zúdító Horthy-korszaknak, s mert az a négy és fél esztendő, amit a magyar katonák a már említett harctereken és más háborús helyeken töltöttek-szenvedtek, tudatilag, gondolatilag is átformálta a részvevő egyszerű embereket, rányitotta szemüket egy sor társadalmi igazságtalanságra, az ellenségnek ismert, a másik lövészárokban félve álló katona hasonlóan szegény ember voltára, aki szintúgy urai parancsára fogott fegyvert, s mert ennek a háborúnak a végén bomlott fel az öröknek hitt, király uralta Osztrák—Magyar Monarchia, s iött el az a forradalmi időszak, amelynek néhány gondolatát a frontot járt magyar katonák már ismerték. Környevné Gaál Edit ennek a folyamatnak bemutatására vállalkozott. Azt kutatta részben személyes beszélgetések, részben pedig háborús naplók, emlékezések soraiban, hogy a katonaruhába öltöztetett egyszerű magyar emberek, köztük egy hivatásos tiszt, meg egy-két tartalékos tiszt és tisztjelölt (önkéntesként emlegeti őket a kötet; a fiatalabb olvasók kedvéért jó elmondani, hogy ez nem azt jelentette, hogy az illető önként ment katonának, hanem érettségije volt, s ezt az „einjährige freiwilliger”, az „egyéves önkéntes”, régi, békebeli elnevezés nyomán hívták önkéntesnek; később karpaszományos volt a nevük) miként látta környezetét, a háborús életet, hogyan látta a frontról az itthoni, miként élt gondolatban itthon a legszörnyűbb frontállapotok között is. Kilenc írásos emlékezésből közöl részleteket és elemzi azokat, hasonlóan dolgoz fel személyesen elmondott emlékezéseket, majd az e forrásokból megismert tényanyagot több gondolatkörbe csoportosítva vonja le következtetéseit. Érdemes feliegyezni e gondolatcsoportokat: a bevonulás, a front élet a fronton (szállás, élelmezés, egészség-betegség ünnep a fronton, katonaba- rátkozás), a hadszínterek lakosságáról, kapcsolatok aj otthonnal, katonaérzelem békevágy, fogság, hazatérés Az első világháborúról sokat tudhattunk eddig is, áir ezek az emberi megnyilatkozások és a szerzőnek mindezekből levont következtetései olyan emberközeli részleteket tárnak elénk, amit s történész nem tehet, a szerzői következtetések pedig úgy összegezik ezeket a — talán nem mindig pontos — adalékokat, hogy plasztikusan rajzolódjék fel a válasz ez írás címében feltett kérdésre, markánsan kitűnjön, hogy miként látták, élték meg az első világháborúi egyszerű emberek, hogyajq változtatták meg őket az élmények. Nem hősök, nem forradalmárok nyilatkoznak meg Környeyné Gaál Edit könyvének lapjain, hanem a háborúba belekényszerített (jeli lemző: az egyetlen hivatásos katona egyben az egyetlen, aki betegség miatt haza is iött a frontról) kisemberek, főleg parasztok, akiknek nem voltak történelmi, politikai ismereteik, egyszerű józan ésszel és nyitott szemmel látták és jegyezték meg és fel mindazt, ami körülöttük zailott, aminek szenvedő ala- nvai kényszerültek lenni. A korszakot kutató szakember, a helytörténeti kutató és az érdeklődő olvasó ember is haszonnal forgathatja ezt az adalékokban gazdag, jól rendszerezett kötetet, amelyet Feledy Gyula tusrajzai is gazdagítanak. Benedek Miklós Mondhatná szebben... Sólya van a szónak? Ahogy a népi mondás tartja, van olyan ember, akinek a szava sokat nyom a latban. Tehát hallgatnak a véleményére, tanácsára. Súlya van a szónak, hitele a mondanivalónak, ha megfontoltan, bölcsen nyilatkozik valaki. A megnyilatkozás felelősségére figyelmeztet az a tanács, amely azt ajánlja: rágd meg a szót, mielőtt kimondod. A meggondolatlanul bőbeszédű embert úgy jellemezték: sok benne a szó, de kevés a só; a fellengzősen beszélőt, nagy szavakat használót pedig ezzel a véleménnyel illették: ha szóból lehetne, tornyot építene. A szólások híven tükrözik a kettősséget, szavaink súlyát és súlytalanságát; nem mondhatjuk tehát, hogy a jelenkor problémája az a jelenség, amelyről ezúttal szólni kívánok. Azt olvastam valahol, hogy régen az emberek kevesebbet beszéltek, s ezért a kimondott szónak nagsmbb nyomatéka volt. Valóban, mindenki tud irodalmi emlékeiből igazolásul példát mondani. Történelmi személyiségeket említhetünk, akiknek szűkszavú megnyilatkozásai szállóigeként maradtak ránk. Költőkre hivatkozhatunk, akik vitathatatlan igazságokat tudtak epigrammái tömörséggel megfogalmazni. Felidézhetjük kedvelt ifjúsági regényeink indián hőseit, akik egy-két szóval ítélkeztek nehéz helyzetekben. A szó kultikus, tehát a vallásgyakorlathoz tartozó varázserejéről is hallhattunk talán, s a bűvölő szavak is bizonyíthatják a rendkívüli erőbe vetett hitet. E példákhoz viszonyítva valóban úgy tűnhet, hogy vesztett a szó hajdani jelentőségéből. Modern korunkban a szinte befogadhatatlan mértékű információáradatban leértékelődik a sokféle szöveg. Áradnak a közlemények a rádióból, a televízióból, az újságok és magazinok lapjairól; szinte kívánjuk már a zenét, illetve a képet, amely megszakítja kis időre a szóáradatot. Érdemes volna megfontoltabban adagolni a mondandót, talán akkor több figyelmet s hitelt adnánk neki. Megjegyzendő, hogy tulajdonképpen két egymásnak egészen ellentmondó jelenség jellemzi korunk emberi kommunikációját, egyfelől a bezárkózó szótlanság magatartása, másfelől a bőbeszédű semmit- mondásé. A követendő minta az lehetne, ha a szó megtarthatná igazi becsét, nem fukarkodnánk vele, de nem is pazarolnánk. Hogy súlya van a szónak, azt más vonatkozásban is felismerték. A nyelv filozófusai újabban hívták fel a figyelmet arra, hogy a nyelv- használat mindig valamilyen személyközi cselekvést jelent. Beszédünk ígéretet közvetíthet, megnyugtathat vagy idegesíthet másokat, felmentést vagy éppen elítélést sugalmazhat, felvilágosítást adhat és félre is vezethet. A szónak, a beszédnek ezt a cselekvési erejét nem gondolja át sokszor az embér, s meggondolatlansága által kárt okozhat. A beszélő felelősségérzete megnő, hs tisztában van szavainak súlyával, a várható hatással. Lehet megszólalásunk olyan sodrású, mint a Toldi által eldobott súlyos malomkő, amelyről Arany János azt írta: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” Vajon gondolunk-e arra, amikor valamiről vagy valakiről ítéletei mondunk, hogy nem sértünk-e jogos érzékenységet, nem fakasztunk-e sebeket? Bizony, van súlya a szónak a mai sokhangú világban is, mert a megnyilatkozásoknak nemcsak nyelvi formájuk van, hanem általuk valamilyen cselekvés is megvalósul. S mindig számítanunk kell arra a beszéd- cselekvésre, amely nekünk szól majd súlyos vagy súlytalan szavunkra válaszul. Kováts Dániel
