Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-06 / 286. szám

tSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. december 6., péntek Itt még munkában a felszolgálótanulók az asztal díszítésén Tényleg, milyen? Visszafo­gottan elegáns, díszítésül-jel- zésül zászlókkal. Mint a ké­pünkön, amelyet egy jelké­pes szovjet—magyar baráti vacsorára készítették a mis­kolci Kereskedelmi és Ven­déglátóipari Szakmunkáskép­ző Iskola harmadévesei. Igaz viszönt, hogy a szakács-, cukrásztanulók remekeit már nem ehhez az asztalhoz szol­gálták fel a gyerekek, s a drága étkészlet, a metszett poharak is hamar visszake­rültek a szekrénybe, panasz­ra semmi okunk sem lehe­tett. A saláták, a levesek, a húsok, a koktélok és a süte­mények íze-zamata nem ta­Az egyszerű is lehet szép sze jó példa is, ahol mester szakoktatók mellett tanulnak, gyakorolnak. De a kettősség — a képzésben tanultak és a munkahelyen tapasztaltak — többnyire megmutatkozik. S nemcsak abban, hogy az is­kolában tanultakkal ellentét­ben nem cserélnek mindig abroszt. Ha a „Budapest módra” készült sültből az ét­teremben kispórolják a gom­bát, s nem mondják meg miért, a tanuló összezavaro­dik. Nem tudja, az iskolá­ban tanítják-e rosszul vagy kint becsapják a vendéget. A tanulók szívvel készül­nek a szakmára. És fantá­ziával, mint az a kislány, aki népművész édesanyjától ellesett motívumokkal díszí­tette a marcipántortát, a fiú, aki csodálatos karamell-vi- rágesokrot ültetett a süte­ményre, vagy az a másik, aki a nemzeti betétes erőle­vesbe olyan buzgalommal szeletelte a tojásfelfújtat, mintha ezen múlna a világ sora. Hogy milyen a vendég­látás ma — az más kérdés. És nemcsak azért, mert a nulókról „beszélt”, s a fel­szolgálást sem érhette kifo­gás a legkényesebb ízlésű vendég részéről sem. A szakma kiváló tanulója versenyig már nincs sok idő hátra, lényegében erre ké­szültek ezen a keddi délutá­non is a diósgyőri Diófa tanüzemben az iskola har­madéves vendéglátóipari szakmunkástanulói. Nem mindannyian persze (a tel­jes végzős gárda akkor buz- gólkodik, amikor a szülőket látják vendégül), de a száz­ötvenből vagy ötvenen. A gyerekek a. versenyre „gyakoroltak”, mi viszont sokkal prózaibb dolgokról beszélgettünk velük is, meg Csollák Gábornéval, a ven­déglátós szakmák gyakor­lati oktatásvezetőjével és Hodobay György igazgatóval. Ami a címben is említett diplomataasztal kapcsán va­lahogy úgy fogalmazható meg: a képzés (a maga buk­tatóival) nem egy-egy konk­rét vendéglátó helynek az igényei szerint folyik, hanem a szakma számára. Hogy pontosak maradjunk, egy-egy falusi kisvendéglőben nem biztos, hogy terítenek ilyen asztalt, de az sem biztos, hogy a tolcsvai kislány egy­szer nem dolgozik majd az Intercontinentalban. Más­képpen: cukrász és szakács- mester majd ott lesz belőlük a munkahelyükön (ha lesz!), de az alapokat az iskolában kell kialakítani. Ehhez pedig sok-sok gya­korlás kell. És jó tanterv. Mert ez a mostani nemigen igazodik sem a korszerű táp­lálkozáshoz, sem a vendéglá­tós szakma jelen kívánal­maihoz. Anyagigényes, költsé­ges, „módos” ételek szere­pelnek többnyire a tanterv­ben, s ha a kutya kovászt eszik, akkor is le kell főzet­ni a három év alatt vagy négyszázfélét a csoportos fog­lalkozásokon. A gyakorlati oktatásvezetőnő azt mondja, nem minden gyerekkel kü- lön-külön, de legalább egy­szer a csoporttal. Hogy lás­sa, ízlelje... A begyakorlás­ra azonban már csak a kin­ti gyakorlaton van lehe­tőség, ha van. No nemcsak azért, mert sok helyen elő­fordul, hogy mosogatásra használják a tanulót, hanem azért is, mert meglehetősen szűkös egy-egy konyha, étte­rem étlapja. Akkor is, ha egy-egy tájjellegű étel visz- sza-visszaköszön. Az igazgató azt mondja, sokszor tapasztalják, a tanu­lóképzés csak a sokadik he­lyen szerepel egy-egy ven­déglátóipari vállalat, vendég­lő érdekeltségében. Van per­szakma gondokkal küzd; a háziasszonyok inkább az ott­honi pepecske, a félkész vagy készételek mellett szí­vesebben döntenek. Ámbár, talán éppen ezért bízhatunk benne, hogy ha ezek a gye­rekek, meg az utánuk jövők kijönnek az iskolából, a ven­déglőben, az üzemi konyhán igazán vendégnek érezhetjük magunkat. Az üzemi kony­hán készült ételnek ugyan más a technológiája, de nem kell feltétlenül rossznak len­nie. Sőt, lehet ízletes is. És egyszerű terítés mellett is le­het gondosan mosott, száraz­ra törölt, gusztusos az asztal. A gyerekek azt mondták — ők így szeretnének dolgozni. Csutorás Annamária Jeles napok „Ai olyon napot, melyhez évszázadok óta állandósult hiedelem vagy szakát fűződik, jelet napnak nevezik." Ahogyan András napját a férjhez menni szándékozó le­ányok várták oly nagyon, úgy, ez a nap a gyermekek hőn óhajtott ünnepe. Cipők fényesülnek e nap tiszteleté­re, s kerülnek az ablakok­ba, hogy aztán Miklós-nap reggelén felragyogó szemek vizsgálják a lábbelikbe ra­kott minden jót: piros almát, mogyorót. Miklós, vagy ahogy a csehektől átvettük, Miku­lás, az ajándékozás jeles ün­nepe. Valójában, ebben a ma is ismert funkciójában nem ré­gi ünnep. Hagyománya né­met nyelvterületről került át hozzánk. Magát a Mikulás szót Kiss Lajos kiváló etnog­ráfusunk egy 1856-ban nyom­tatott szövegben fedezi fel hazánkban először. Hogy mégis gyorsan, s úgy néz ki kitörölhetetlenül megkapasz­kodott mindennapi életünk­ben a Mikulás ma is ismert, jellegzetes ajándékozási szo­kása, abban nyilván szerepet játszott az akkortájt roha­mosan fejlődésnek indult cu­koripar, amely a monarchia területét is elárasztotta olcsó Mikulás-, krampuszfigurák­kal, így függetlenül tájegysé­geinktől, úgymond „unifor­mizálódott népszokássá” vált. Magának a Miklós-napi mikulásjárásnak, mint já­téknak bizonyos szálai vi­szont mélyről, messziről gyö- keredznek. Ennek megisme­réséhez azonban tudnunk kell: a múltban kinek a nap­ját is ünnepelték december 6-án? „Szent Miklós napja — ír­ta 1757-ben Bőd Péter — született Liciában, Patara nevű városban fő emberek­től; még csecsemő korában kimutatta, hogy szent ember lészen, mert szeredén és pén­teken egyszernél többször nem szopott, azt is estve. Árván maradván gazdagsá­gát elajándékozta a szegé­nyeknek. A szomszédjában Miklós lakott egy szegény ember, kinek három felnőtt leányit, nem lévén mivel kiházasíta­ni, azon gondolkodott, hogy a bordélyházba adja őket, de Miklós azt eszébe vévén nagy summa aranyat vetett bé az ablakon, amellyel le­ányit kiházasította”. Szent Miklós püspöknek — aki 1500 évvel ezelőtt élt, s volt püspök a kisázsiai My- rában — legendái közül az egyik legismertebbet mondja el Bőd. De legalább ennyire elterjedt a három megölt diák legendája is. A diákok vándorútjuk során egy fo­gadóban szálltak meg. A fo­gadós kincset gyanított ná­luk, ezért éjszaka — a fele­sége segítségével — megölte a három ifjút. A tetemeket feldarabolták, besózták és egy hordóba gyömöszölték. Ám akkor járt arra koldus képében Miklós. Fölfedte a gaztettet, s imádkozására a három fiatal újra életre kelt. Egy harmadik legenda szerint Miklós a tengeren — a hajósok kérésére — lecsil­lapította a vihart, s könyör­gésével feltámasztó az ár- bocrúdról lezuhant fedélzet­mestert. Nevéhez fűződő számtalan legenda a magyarázata, hogy Miklós egyaránt patrónusa a diákoknak, halászoknak, ví- ziutaknak, gabona- és bor- kereskedőknek, vízimolnárok­nak, raboknak, pékeknek, hidászoknak, zarándokoknak, eladó leányoknak, ügyvédek­nek, olajárusoknak, sőt egyes helyeken a bányászoknak is. Bálint Sándor jeles nép­rajztudósunk véleménye sze­rint a miklósolás a kolostori, plébániai diákság rekordá- ciójából vált ki, eredt. An­nak idején e napon a diákok maguk közül püspököt vá­lasztottak, kinek engedelem- mel tartoztak. A megválasz­tott diákpüspök jutalmazott és büntetett is, aszerint, ki­nek mi dukált. Valószínű, hogy a diák­püspök választásának, vala­mint a három szegény lány kiházasításának, megajándé­kozásának, a három diák feltámasztásának erős közép­kori hagyománya a magja a későbbi e napi szokások, já­tékok kialakulásának. Ennek egyik változata sze­rint Miklós püspök az ör­dög, tréfás néven krampusz társaságában jelenik meg. Utóbbi ijesztgeti a gyereke­ket. Álarcos, vagy kormos képű és szarva van, ám Miklós megszégyeníti, lánc­cal elveri. Mai mikulásjárásban is él még ez a Láncos Miklós- vóltozat. Alábbi versezettel itt-ott még ma is így köszönt be a Télapó: Csörgő-börgő lánccal jöt­tem, / Van-e rossz gyerök a háznál? / Van-e jó gyerök a háznál? / A jónak kalács­csal, / A rossznak virgács­csal. Gyerekek! A mostani Mi­kulásra mindannyiotoknak sok „kalácsot”, a nevük nap­ját tartó valamennyi jeles Miklósnak pedig rigmust mondva, még több szeren­csét kívánunk: Valamennyit ugrik éltében a szarka, / valahányat bil­lent annak tarka farka, / valahány szarkának farka tolla tarka, / oly sokáig tart­son a szerencse marka! Hajdú Imre A Napjaink decemberi száma ■ ■ Üres kiállítótermek, visszhangtalan produkciók Vannak, akik szeretnek, míg mások nem szeretnek ki­állításmegnyitóra menni. Az utóbbiak úgy érzik, hogy a művészet és az ember kap­csolata intim érzés, mint a szerelemé, s jobban kedve­lik a csendes szemlélődést, mint az ünnepi (es) tolongást. Meg kell érteni ezt a 'néző­pontot is, hisz a színházban sem a premier a legjobb előadás. A gond azokkal van, akik soha nem mennek el a kiállításokra, mert egyszerű­en nem érdekli őket. Csak­hogy rossz pedagógia az ér­deklődés hiányáért mindig a közönségen verni el a port. D. Szabó Ede sem ezt tette, hanem a jelenség okait ku­tatta A biennále évében (Üres kiállítótermek, vissz­hangtalan produkciók, meg a blondelkeret) című írásában. Városunk két reprezentatív kiállítótermének vezetőjét: Dusza Évát (Miskolci Galé­ria) és Fejér Ernőt kérdez­te meg, s a két interjúból va­lóban izgalmas, továbbgon­dolásra (s akár vitára is) in­gerlő helyzetjelentést kapunk a vizuális kultúránk állapo­táról, a közönség és a kor­társ művészet kapcsolatáról. Dusza Éva érvelése tárgysze­rűbb, higgadtabb, míg Fejér Ernő tágabb összefüggésben keresi a választ a megcsap­pant érdeklődés okaira. Meg­tudjuk. hogy a Miskolci Ga­lériában 1967-hez képest 1984-ben csaknem a felére csökkent a látogatók száma. Katasztrofális ez? Semmi­képp nem örömteli, szívde­rítő tendencia, de óriási hi­ba lenne ezért magukat a ki­állításszervezőket felelőssé tenni. Joggal mutat rá Fe­jér Ernő, hogy az elmúlt két évtizedben negatív tendenci­ák jelentkeztek a kultúra, s egyáltalán a közművelődés más területein is. (Lásd szín­ház-, mozi-, koncer.tlátoga- tottság, — beleértve ma már a beat-koncerteket is! stb.) Józanul tudomásul kell azonban azt is venni, hogy a kortárs művészetre soha nem a nagyközönség volt a „ve­vő”, hisz’ a művészettörténet éppen arról „szól”, hogy az úttörő alkotóknak mindenkor meg kellett küzdeniük a konzervatívabb közízléssel, akadályokat kellett elháríta­niuk, leküzdeniük. Mégsem mehetünk el szó nélkül az elhatalmasodó, sőt egyre ag- resszívabbá váló közöny és műveletlenség mellett. Ez utóbbi képzavart csak akkor éntjük meg igazán, ha azt is tudomásul vesszük, hogy az iskoláinkban általában csök­kent a humán tárgyak óra­száma, s több iskolatípusunk­ban (szakmunkásképző, szak- középiskola) megszűnt az ének- és a rajztanítás. Ez eleve illuzórikussá teszi azt a hajdan emlegetett vágyálmot, hogy a művészet mindenkié lesz, lehet. (Kodályt szoktuk idézni: „a zene mindenkié”.) Miskolcon persze több tíz­ezer értelmiségi is él — hall­juk az ellenvetést. Csakhogy a diploma egyrészt még sen­kit nem tesz valóban értel­miségivé, másrészt — s erre joggal mutat rá Fejér Ernő — maga az értelmiségi sincs ma abban a helyzetben, hogy a szűkebben vett szakmai ön- és továbbképzésen kívül más igénye is legyen. Saj­nálatosan csökkent a kultúra „mint olyan” értéke, presz­tízsmegtartó, -növelő ereje. Megnőtt, sőt felértékelődött az anyagiak szerepe, az esz­mék, eszmények devalválód­tak, visszaszorultak. A vizu­ális kultúra ugyanis nem a tárlatokon kezdődik, moti­válja a tágabb környezet is: a lakásé, munkahelyé, a vá­rosé is a fantáziátlanul épí­tett lakótelepeivel, szemetes, gyakorta feltúrt utcáival, de ide sorolandó a magatartás-, a viselkedéskultúránk bántó igénytelensége is. A művé­szet nemcsak kifejez, de dek­larál is valamit, ami felemel a hétköznapokból, vagy ép­pen szembesít vele. Ismerjük el, hogy nem mindig kelle­mes mozzanat ez, s nemcsak azért, mert szellemi erőfe­szítést is igényel, feltételez. A művészet mindenkor fel­ráz, tudatosít valamit. Sok­szor bizony éppen olyasmit, amivel nem szívesen szem­besülünk. A kor művésze ugyanis, ha valóban tisztes­séges, kíméletlenül tárja a szemünk elé nemcsak a va­lódit, de a jelenségvilág mö­gött rejlő lényeget is. Miért fogadná ezt szívesen az a pol­gár, aki egyéni gondjait, életvitelét is megoldatlannak tudja, aki sodródik a min­dennapok esetlegességében ? Mindebből persze sokan hajlamosak azt a pesszimis­ta következtetést levonni, hogy a ma emberének nem is kell a művészet. Csakhogy ez az állítás sem igaz, noha a cikkben közölt statisztikai adatok valóban lehangolóak. Elképzelhető másfajta meg­közelítés is, amely éppen a mindennapok felől közeledik a művészetekhez, s ezt a negligálást, érdektelenséget passzív (ki nem mondott) kritikának fogja fel. Szaka­déknak az alkotó és a kö­zönség között, s erről nem mindig (csak) a közönség te­het ... horpácsi Készül a levesbetét

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents