Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG t 1985. december 24., kedd Mikor visszautaztunk, kérdéseivel már másnap „elővett" Zoli. — Te mindig csak otthon voltál? — Hogy érted ezt? — néztem rá. — Mért, hol lettem volna? — Nem vittek el sehová? Kirándulni. Valahová ? — Dehog.yisnem! Csak nem kirándulni! Az én szüleimnek nem volt arra ideje. De eszükbe se jutott. — Akkor hova vittek? — Segíteni a munkában! így jutottam el egyszer a faluhatáron emelkedő dombra is. Kunhalomnak is mondják. Azért emlékszem erre, mert akkor voltam először legmesszebbre a tanyától. — Azt mondod, amit az ablakból mulattál a tanyán? Az nincs is mesz- sze! S az csak egy kis domb! — Nekem abban az időben nagyon-nagyon magasnak tűnt. Azt szerettem volna tudni mindig, mi van mögötte? — És mit láttád? — Semmi különöset. Az az érdekesebb inkább, ahogy oda túljutottam. Anyámmal lólrágyát szedtünk akkor zsákba, kosárba az úton. — Fuj! — húzta el a száját Zoli. — Minek szedtétek azt? — Belekeverni a sárba, amivel anyám körüllapasz- totta az új istállót. Jobb mint a törek, mert apróbb. A lótrágyás sarat jobban el lehet simítani. A dombtól o-lyan százötven-kétszáz méterre lehettünk, amikor elkéredzked- tem, hogy én oda föl akarok menni. Vettem az irányt keresztül az aszatos, bogáncsos földeken. Aztán a kanálison kellett átjutnom, ami ott — közvetlenül a domb mellett — igen mély volt. Az aljára könnyen lejutottam, de kikecmeregni belőle már nehezebben ment. A meredek partolda'Ion minduntalan visszacsúsztam. El kelleti mennem az átereszhez, ahol a betongyűrűk fölött az út átvezetett a csatornán, s ott sikerült fölkapaszkodnom. Közben nyulak ugráltak szél előlem a gazból, millióm szöcske pattogott, vágódott nekem. Az inaim reszkettek, mire lihegve, izzadtan fölértem a halom tetejére. S olyan szomjúság fogott el, hogy csak szétpillantol- tam, s szaladtam vissza. Nemigen láttam mást, csak a nagy messzeséget. — S annál tovább nem voltál? — érdeklődött tovább Zoli. — Voltam, de csak a következő év tavaszán. Akkor a dombon túl, az Új- szászhoz tartozó kisrózsási tanyákhoz is eljutottam. Nagyon megörültem, amikor apám mondta, hová megyünk, mert az ottani kazlakat, fákat sokszor láttam a konyhuablakból. Alkonyaikor, mikor az állatokat etették, ha arról fújt a szél, elhozta a malacok visításának, tehénbőgésnek a hangját egészen a kerítéskapuig. — Minek mentetek oda talávail? — Kukoricacsutkát verni. Említettem már, mi az: bottal leverni róla a földet. Apám reggel felülteleti a bicikli vázára, s a dombig a dűlőn mentünk. I Utána egy föld hosszát gyalog, majd a másik dűlőn újra biciklin. Anyám I csak később jött utánunk, mikor hazaért Szolnokról a tejhordásból. Egy módos nagygazdának volt ott búI zaföldje, amiről az előző év őszén kiszántott kuko- ricatuskókat nekünk adta, legyen tűzrevalónk nyárra. Én egy idő után, mikor elfáradtam püfölni a csutkákat. azokat hordtam össze kis kupacokba, amiket szüleim tisztítottak meg. A föld gazdája ott lakott az út melletti tanyában, ahonnan, mint kulá- kot. hamarosan kilakoltat- I ták. Mezey István rajzó Serföző Simon TANYASI GYEREKKOR. „ ■ ■ . i ■ ■ r ,*í™w*w** 1 "■ Akkoriban — mondtam Zolinak, mielőtt még közbekérdezett volna —, ugyanúgy nem tudtam én sem, mint most te, mit jelent az, hogy kulák. Esetleg csak annyit, hogy annak sok földje van, s gazdag ember. A mai eszemmel viszont már tudom — kezdtem részletezni —, hogy nem mindegyik volt az. Sőt, a legtöbb, akinek csak húszhuszonöt hold földje volt, ami között esetleg volt szikes is, meg amin tavasz- szal víz állt mindig, egyáltalán nem volt gazdag. S nem használt ki másokat, cselédeket, napszámosokat, hanem csak magát, s a családját használta ki Annyi - földdel rengeteg munka volt. Igazán őket zsigerelte, foszthatta ki az állam, hiszen a legtöbb beadást, adót tőlük lehetett behajtani. Egy idő után ezek az emberek már nem bírták tovább a terheket, s akkor lesöpörték a padlásaikat, elhajtották a jószágaikat. S ha valamiből aztán nem tudták teljesíteni a beadást, rájuk fogták, hogy szabotálnak, s elárverezték a házukat, kitoloncolták belőle, sokukat elvitték kényszermunkára. — Tatának mennyi földje volt? — kérdezte Zoli, mikor mindezt elmondtam. — Neki nem kellett félni; hogy kulák lesz. Akkoriban meg, mikor a csutkát vertük, még nagyon szegények voltunk, lehetett vagy három-négy hold földünk. A kukoricát kapával, a búzát meg kézzel elszórva vetettük. Vetőgépet ott láttam először annak a kisrózsási tanyának az udvarán. ahová, mikor meguntam a csutkahordást is, belopakodtam a kazlak mellett, s bóklásztam a rossz szekerek, rozsdás eke-’ taligák, boronák közt. Talán. mert nem ismertek, rám is kotkodácsoltak a tyúkok. — Jól van, na! — szóltam nekik. S mert elég hűvös szól fújt a fasor mellett, hogy ne érjen, enyhét kerestem, amit meg is találtam egy boglyányi szalmarakás tövében. Lekuporodtam a jó melegen, mert épp odatűzött a nap, még a kabát is lekívánkozott rólam. Arra riadtam föl — rádöbbenve, hogy elaludtam —, hogy fázom, s már késő délután van, és nem látok sehol senkit, .csak két- három csirkét, ahogy lépegettek hazafelé a mezsgyén. Megijedve, hogy otthagytak magamra a szüleim, fölugrottam, s rohantam hazafelé, át a búzaföldön, úton, árkon. — Hová szaladsz te?! — hallottam meg hirtelen apám hangját. — Gyere vissza, itt vagyunk! A sötétedő ház mögött állt anyámmal, s azzal az emberrel, akiinek a földjéről a csutkát verték. Azt hitték, hogy hazaszöklem, s befejezve a munkát, már épp indultak volna. Máskor nem is feküdtem én le sehol! Pedig abban a másik tanyában, ahová anyám abban az időben elég gyakran eljárt takarítani, mosni, s engem is elvitt magával, még ő mondta, ha az udvaron látott álmoskodni, hogy „dűljek le valahova”. De hogyisne! Ez a ház a vasúton túl, majdnem a rékasi köves- útnál volt. Vasúti főkalauz lakott benne, egyedül, akkor már nyugdíjasként, betegen. Birtokolt valameny- nyi földet, amiről a búzát szüleim aratták le kilence- débe-lizedébe. (Minden kilencedik, tizedik búzakereszt volt csak a miénk.) Anyám lánykorában cselé- deskedett is nála. főzött, takarított rá. Először is hallgattam rádiót, fülkagylósat, de csak pár pillanatig, nem engedte tovább az ember. — Mért nem? — szólalt meg Zoli. — Féltette, hogy elcsavargatom. Vagy lerántom az ablakból, ahonnan a készülékből két szál drót vezetett ki az udvarra. Az egyik a fal tövénél földelésnek volt ledugva, a másik meg az antennához vezetett föl. Két fa között volt kifeszítve. S ebben a tanyában akadtam valami olyasmire is, ami megint csak ismeretlen volt addig előttem. Beszökve egy alkalommal a kertbe, kutatva tekintetemmel a dülöngélő fák közt, hogy mit lehet látni, találni, a magas bokrok közt egy építményre bukkantam. Fölül a betonpárkányon vastag lánc kerítette körül. A tetejére lépcső vezetett. — Mi lehet az? — kérdeztem anyámtól, mikor délután gyalogoltunk hazafelé a meleg cirok—kukorica—kenderföldek szélén. — Kripta, oda van eltemetve Pista bácsi felesége — mondta. Ahová aztán odatemették az embert is hamarosan, mert meghalt nemsoká, még azon az őszön. Nagy templomi lobogókkal kísértük ki a kertbe. A Szilágyii-tanyára, a vasútállomás felé elkanyarodó kanálison túlra, lejért mentem el néhányszor. Vagy nem volt még tehenünk akkor, vagy ha volt, akkor ellés előtt állt, s nem adott tejet, ezért kellett hozni mástól. Útközben le-letettem a kannát, s az ürgalukakba nyomkodtam botot, hátha valamelyikből kiugrama az ürge. De épp az járt az eszében! Letelepedve a kanális- parton, vadzab kalászát tettem az ingem ujjába, amit föl-lehúzgálva, a kalász fölaraszait a váltamig, a hónom alá. Nagyokat nevettem, annyira csiklandozta a bőröm. Ha valahol jó porhanyós földet találtam, leültem tanyát csinálni benne. Pisilnem kellett csak, s a sárból már föl is építettem. Szaladhattam aztán, hogy idejében oda-visszaérjek. — És abban a tanyában is találtál valami érdekeset? — kíváncsiskodott Zoli, s izgatottan figyelt a széken. — Akadt itt is. Például, mivel a házban egy-két éve laktak csak, a padlásra, a kis ól ereszébe baglyok telepedtek. A tetőn ültek, meg körbe a kerítésen. A házat — szüleimtől tudtam — az asszony örökölte, s ahová akkor költöztek le Pestről, mikor az ötszobás lakásukat, s a vendéglőjüket is a háború után államosították. Néhány hold földjük is volt, amit addig másokkal művelteitek, s most maguk próbáltak rajta gazdálkodni a menyükkel, aki meg állítólag színésznő volt a múlt rendszerben. De nem értettek a földműveléshez, semmihez se. A házat tapasztani kellett volna, mert vedlett róla a sár elöl-hátul. De ők sárba nem nyúlnak — mondták —, mert tönkreteszi a kezüket. A kamra tele volt egérrel, , patkánnyal. Lesben álltak néha, s ha jött egy, mert világos nappal is járkáltak a házban, seprűnyéllel, bottal igyekeztek agyonütni — nem sok sikerrel. Ha ott jártam, sose tudtak leültetni: délben se volt fölágyazva, elpakolva a székekről. — Itt nincs ám cseléd, mint - Pesten volt, hogy rendet tenne utánuk! — mondta apám, mikor meséltem, mi van náluk. Amíg megfejték a tehenet, amit kín volt kivárni, adták egy könyvet a kezembe, hogy nézegessem. Apám, mikor ő gyalogolt el tejért, hozott is haza néhány kötetet, amiből esténként fölolvasott a pet- rólámpás kiskonyhában. Anyámmal a kemencepadkán ülve hallgattuk. Még egy-két télen olvasott apám, a falusi könyvtárból is kölcsönöztetve másakkal könyvet, azután soha többet. Mondván, abból nem lehet megélni. Szaporodtak a jószágok az istállóban, ólban, fészerben, s szaporodott a munka is, nem jutott idő olvasásra. Fejőssel, köpülés- sel, morzsolással teltek el a ránk sötétedett esték. — És a faluban nem jártál? — kérdezte Zoli. — Dehogyisnem! — Miikor? S mért, arról is mesélj! — Búcsúkor, s más nagyobb ünnepek alkalmából, húsvétikor, karácsonykor jutottam be leginkább. Pedig oda szerettem a legjobban menni! Ha a falusi gyerekeknek nagy élmény volt várost látni, nekem ugyanolyan nagy élményt jelentett a falu. Olyan rengetegnek tűnt az a néhány ember, akiket a járdákon, erre-arra láttam, mintha nagyvárosi tömeg lett volna. S azt hittem, annál több ház, utca nincs is több sehol. El nem mertem maradni anyám vagy apám sarkából, nehogy eltévedjek, ne leljem meg őket. S hol erre, hol arra láttam egy-egy csapat gyereket. Üllek, mint kacsák a porban, vagy játszották, eprésztek a cigányokkal, birkát legeltettek a szikkadt árkok mellett. Télen a Zagyva-gát lejtőin szánkóztak, a faludnál, a zúgó (zsilipház) körül, s csúszkáltak, korcsolyával siklottak a befagyott folyón. A rázós kövesúton, mellékutcákban (szugokban) tehenes-ökrös lovas kocsik zörögtek. Reggel dudált a gőzmalom, napjában harangoztak háromszor-négy- szer is. Este jött a legelőről a csorda, a tehenek te- lekolompolták-ibőgték a falut. Halottas menetet láttam. A kocsmában húzta a cigánybanda. A falu varázsa sokáig nem múlt el, mindig szolgált újdonsággal, %■ amit még nem tudtam, nem láttam. Hallottam kisbírót dobolni, akit hamarosan a háztetőkre, villanyoszlopokra szerelt hangszórók váltottak fel. Hallottam a templomnál kereplőt szólni húsvét előtt, rezesbandát a heje-hujás esküvői menet után. A gályák csak néztek a kéményekről 1 A kövesúton láttam felvonulást május 1-én. Láttam májusfákat a kapukon, kerítéseken, lobogókat a tanácsházán, a bolit- ajtó fölött. Feliratokat, jelszavaikat a deszkakerítéseken. Artézi kutat a gyógyszertár mellett, első világ- háborús emlékművet a templomkertben. Később, egyszer- egyszer bevitt anyám Szolnokra is a vonattál, cipőt, ruhát, sapkát venni. De előtte még az állomás körüli, bombatölcséres utcákban szét kellett hordani a házakhoz két kanna tejet, amit anyám horogfával vitt a vállán. Legtöbb helyen a küszöbre volt kitéve az edény, mert olyankor még aludtak a háziak, s abba mérte ki a fél—egy—'másfél liter tejet, hová menynyi kellett. Ezek a reggeli cipekedé- sek, mikor már iskolába jártam, első osztályostól bejáróként Szolnokra, mindennaposak lettek. Az egyik kezemben az iskolás f a táskát vittem, a másikban a tejföllel, tojással teli szatyrot, kosarat. A ihiait- órás reggeli munkásvonat a falusi állomástól fél óra múlva Szolnokon volt, s utána, amíg nem kellett iskolába menni, a csomagokkal házaltam a karomat, járkáltam anyámmal az egyik utcából ki, másikba be. Hazaérve délután, a vonattal, nemsokára lehetett h ajtanom kifelé: legeltetni a teheneket. Végig a vas- útárökban, ősszel kint a tarlókon, két falu határának a tarlóhántásain, fel- kúpolt kukoricaföldjein.
