Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

1985. december 24., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Békevágy az ókorban Az emberiség legnagyobb közös kincse a béke. Áldá­sainak óhajtói és élvezői minden időben elsősorban a dolgozó tömegek voltak, s a legkiválóbb államférfiak, írástudók, filozófusok tettek­ben és szavakban fogalmaz­ták meg a néptömegek eme legnagyobb kívánságát. így volt ez az ókorban is. A sumerek, akik már az i. e. 5. évezredben gabona- termesztéssel, állattenyész­téssel és kézművességgel foglalkoztak, az i. e. 4. év­ezredben felfedezték a mes­terséges folyót, a csatornát, már az i. e. 3. évezredben megtették az első lépései­ket az irodalom kialakításá­hoz vezető úton. A teremtés mítosza, az istenek dicsőíté­se. a munka, a szerelem, a barátság éneklése mellett megjelenik költészetükben a békevágy kifejezése, így pl. az Enki szerelméről szóló költeményben: Euripidész (i. e. kb. 485— 406), a híres drámaíró a klasszikus kor alkonyán élt, amikor háború, Athén ka­tonai veresége jelezte egy szebb kor múlását. A béké­hez című versében így só­hajt : Ó, béke, boldog istenek legszebbje ... Jöjj, úrnőm városomba szállj ... Hérodotosz (i. e. kb. 484— 425), a történetírás atyja eb­ben a korban fejtegette: .......senki sem olyan eszte­len, hogy a háborút válassza a béke helyett; ebben ugyan­is a gyermekek temetik el az apákat, abban az apák a gyermekeket”. Kürosz és Tamürisz háborújáról szóló történetében az igazságtalan háborút indító bűnhődését írja meg. A görög mitológiában gyakran az istenek akaratá­nak tulajdonítják a hábo­rút. Platón (i. e. 427—347) a késő-klasszikus kor egyik nagy filozófusa a fortyogó és hanyatló görög demokrá­ciában. hol külső, hol bel­ső emigrációban próbálta idealista filozófiai elveit a gyakorlattal egyeztetni —si­kertelenül. Phaidón című művében Szókratész szájába adja a mitológiát cáfoló vé­leményét: minden háború a földi javak birtokáért tá­mad. Lakoma című művé­ben Agathón kifejti, hogy az istenek között Erósz azért a legkülönb, mert igazságos, mértékletes, bátor, bölcs, s tőle száll a földre a legna­gyobb áldás: Tilmumban holló nem károg, fácán fácánhangon nem kiált, oroszlán nem gyilkol, farkas bárányt nem ragadoz, kutya a kecskék terelését nem ismeri, vaddisznó a vetés kitúrását nem ismeri . . . embernek békét ad, a tengernek sima tükröt... őrség a határon nem jár őrjáratot, a kikiáltó vészről nem kiált, a város szélén jajszót nem kiált. Mint az gyakori az ókor­ban, a költő a régmúlt idő; a szépnek álmodott arany­kor képeivel fejezi ki kora vágyakozását. Egyiptomban a szakadat­lan háborúskodás után Hat- sepszut királyné uralma (i. e. kb. 1488—1468) biztosította a békét és az ország felvirág­zását. Tudós államférfiakat gyűjtött maga köré. Nem folytatta atyja hódításait Ázsiában, ehelyett a mai Szomáliái partvidékkel élénk kereskedelmet szervezett. A békés cserével mindkét nép jól járt. Izrael királyai az ókorban gyakran háborúskodtak; ki­vételnek számít Salamon (i. e. kb. 970—931), aki bölcs uralkodó volt, hódító hábo­rút nem viselt, barátságban élt a szomszédos országok­kal. Salamon uralkodása idején békés virágzó ország­gá vált a sokháborús Iz­rael. A görög városállamok gyakran hadakoztak egymás­sal és szomszédaikkal, ugyan­akkor a béke utáni vágya­kozás és a béke áldásainak dicsőítése sokszor ihlette költőit. Anakreón (i. e. kb. 572— 487), a késő archaikus kor lírikusa a gondtalan életet kedvelte, elítélte a háborút, amit alábbi epigrammája is kifejez: A kínai irodalomban Az út és erény könyve szerző­je, Lao-ce (i. e. kb. 4., vagy 3. század) filozófus költő emelte fel először szavát az emberpusztító háborúk el­len. A faluközösség ősi pa­raszti életformájának néze­teivel fordult szembe egy fejlettebb társadalomban a harácsolásssal Lao-ce is, mint több más ókori költő, aranykornak látta a hajda­ni időt. Ellentmondásos szemlélete dacára talán a világon először ismerte fel, hogy mennél szélesebb talpa­zatról nézi a földet, annál tökéletesebb az ember: Aki az utat fejleszti magában, abban valódi az erény; aki fejleszti a családban, abban bőséges az erény; aki fejleszti a falujában, abban kiváló az erény; aki fejleszti országában, abban virágzó az erény; aki fejleszti az ég alatt, abban teljes az erény. Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett bort iszogatván háborút emleget és lélekölő viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs, és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít. Ezzel a filozófiával nem fért meg a háború eltűré­se. Ezért írhatta: Aki erőszakkal birodalmat foglal, kudarcot vall: ez a tapasztalat. Ennek a korszaknak híres költője Bakkhülidész (i. e. kb. 505—430) a görög alko­tás és dicsőség tanúja. A boldogságot kereste, és kar­dalaiban az élet örömeit éne­kelte. Szép Békedalát Ba­bits Mihály fordította. Minden jó magvat a Béke hint e földre . . . s drága fiúknak időt tanulni táncot és zenét. De tovább is látott, az önvédelemre is gondolt: A had a csapásnak eszköze, nem nemesnek eszköze; ha rákényszerül, csak akkor él vele, a béke az ő ereje. Róma irodalmában Augus­tus (i. e. 63—i. sz. 14) ko­rához kapcsolható a béke­vágy költői kifejezésének vi­rágzása. A nagy államférfi azonban a nevéhez fűződő Pax Romana (Római béke) megteremtésével nem a hó­dító háborúkat szüntette meg, hanem a polgárhábo­rú veszélyét hárította, el — hosszú időre, és ez a terme­lés fejlődésének, a jólétnek. a közrendnek a biztosításá­val minden rómainak ked­vezett: úgy látták, vissza­tért az aranykor. Vergilius (i. e. 70—19) a költészetével meggyőződés­sel támogatta Augustus po­litikáját. Nagy eposzában, az Aeneis-ben a főhős apjának szájába adja Róma történel­mi hivatásának meghatáro­zását: El ne feledd — hogy békét törvényekkel igazgass . .. Ez mintha kapcsolatban volna Cicero (i. e. 106—43) korábbi igéjével: Fegyver- zaj közepette ... hallgatnak a törvények. Horatius (i. e. 65—8), a legnagyobb római lírikus szintén Augustus politikájá­nak híve. Maecenáshoz cím­zett versében a szenvedé­lyekről szólván így ítéli el a béke ellenségeit: Másiknak meg a zord tábor, a trombiták s kürtök hangja, anyák átka: a háború kedves. Tibullus (i. e. kb. 55—19) az egyetlen római költő eb­ben a korban, aki nem írja versbe Augustus nevét, és egyetlen szava sincs az ide­gen népekkel vívott háború igenlésére. A béke dicsérete című elégiáját méltán so­rolják a világirodalom leg­szebb versei közé. Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt? Ó, be könyörtelen és vad szíve, vas szíve volt! Akkor gyűlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre, akkor lelt rövidebb útra a durva halál . . . Béke mivelje a földet - aratni tulokra először hószínű Béke rakott görbe, nehézkes igát. Béke növelt venyigét, s rejtette a fürt aromáját korsóban fiúnak őrzeni atyja borát . .. Áldott Béke, jövel jobbodon búzakalásszal, s tündöklő öledet lepje gyümölcs özöne! Ovidius (i. e. 43—i. sz. 17) volt az Augustus-kor utolsó nagy költője. Korszakának nemcsak a színét, hanem a fonákját is látta: ezt a rá jellemző tudatos eszközök­kel hiába próbálta titkolni. Augustus felismerte ellen­zékiségét, és Rómából a Fe­kete-tenger partjára szám­űzte. ' Hatalmas epikai műve, az Átváltozások elején a világ első korszakában, az arany­korban a szabadság, egyen­lőség és igazságosság jelen­ti az emberek boldogságát. Ugyanekkor a költő vágyál­mát kifejező béke honol: Városokat meredek mély árkok még nem öveztek; görbe, rezes hadikürt s hosszú haditrombita nem szólt, nem volt harci-sisak, sem kard: katonák hada nélkül élt biztonságban minden nép, lágy nyugalomban. Az ókorban számos há­ború dúlta a népeket, s nyo­mukban pusztulás dühön­gött. Szent János jelenései­ben az Apokalipszis jelké­pes négy lovasa: Háború, Éhség, Pestis, Halál. De az évezredek folyamán soha­sem szűnt meg a békevágy lobogása, a jobb sorsra vá­gyó emberiség reménysége. E. Kovács Kálmán mm Ügyeletben Az utolsó bajtárs is el­köszönt. A hivatalsegéd — érdekes elnevezés, azelőtt irodiaszolga volt — beké­szített néhány kanna tüze­lőt is, s figyelmeztette, hogy a kályhát rendszere­sen kell etetni. Az elnöki osztály vezetője — ma tit­kárság vezetőjének hívnák —, egy százados még né­hány intelmet sorolt, hogy mire legyen figyelemmel, felírta az otthoni telefon­számát, ha netán valami baj lenne és nem tud nél­küle intézkedni, bár ezt nem szeretné, mondotta, mert az előző karácsony éjszakát a fronton töltötte, s most szeretne zavartala­nul ünnepelni, majd ő is jó ügy rietet és kellemes ünnepeket kívánt és elkö­szönt. Az ügyeletes tiszt egye­dül maradt. Hatalmas fa­ragott íróasztal mögött ült. Kedvteüve nézegette a tin- tatartót, egyebeket. Hallot­ta, hogy az asztal valami­kor egy papírkereskedőé volt, akinek egész család­ja odapusztult a nagy vi­lágégésben, a bútor meg az Elhagyott Javaik Kor­mánybiztosságától került ide, a főkapitányságra. Ez­redszer olvasta el a főka­pitányi napiparancs aszta­lon heverő másolati példá­nyát: „Ügyeletes tiszt de­cember 24-én, 13 órától: ... fitt a neve követke­zett) rendőr alhadnagy.” Ügyeletes tiszt, őrajta nyugszik most a megye rendje, békéje?.., —töp­rengett, s újra számba vet­te összes leendőit, amit a biztonság kedvéért jó elő­re feljegyzett. Többször el­olvasta, már tudta kívül­ről. Megrezzent a telefon csörrenésére. Sorra jelent­keztek a vidéki, a járási ügyeleték. mondván, nincs semmi különös jelenteniva- ló. Előtte ismeretlen em­berek hangja, katonás rö- vidségű jelentése hozta be hozzá a világot. A város­ból, amelynek ügyeletese ugyanebben az épületben tartózkodott, ugyancsak csendről és rendről érke­zett hír. Karácsonyra készült min­denki. 1945 karácsonya már itt volt, alig órányira. A szemközti ablakok mögött szegényesen díszített fe­nyőkön halLványfényű gyer- tyácsikák világítottak. Itt- ott vádlón emelkedtek a szürkületbe a romos há­zak kontúrjai. Kint erősen szürkült. A függöny nélkü­li ablakban önmaga tükör­képét látta. Német katona­zubbonyból készült a. zakó­ja, illetve az a ruhadarab, amit a felsőtestén viselt, nadrágja háborút járt ka- lonaköpeny nehéz posztójá­ból. Bal karján háromszí­nű karszalag, rajta felirat: RENDŐRSÉG. Arca be­esett, sovány, bőre még pa­pírszerű, szürkés, az előző évekről árulkodó. Böngészi az ügyeleti nap­lót, a korábbi napok be­jegyzéseit. Előtte a fogdá­ban levő őrizetesek névso­ra is. Szinte még nem is meri hinni, hogy ő ül itt, ebben a munkakörben, rendőrtisztként. Az alagso­ri fogdának egyik cellájá­ban meg ott van az az egykori hadiüzemi parancs­nok, az a magyar királyi honvéd százados, aki olyan keservessé tette életének néhány évét, és akinek hi­vatali helyisége alatt, a pincében ő töltött hajdan keserves éjszakákat 1942- ben. A hadiüzemi parancs­nokot már elítélte a nép­bíróság népellenes bűntet­tekért, most valami kihall­gatás végett kísérték át, nincs már vele teendő .. . A telefonra esik tekinte­te. Valakit fel kellene hív­ni. De kinek van most te­lefonja ebben a lassan ocsúdó, a háborús nyomo­kat még őrző városban?!... Ki-kinéz az egyre népte- lenebb utcára. Már alig egy-két siető embert látni, kis csomagokkal. Valaki még .most visz egy apró fenyőt. Ugyan honnan?... Már leállt a villamosfor­galom is. A néhány bátor­talan villanykörte alig ad valami fényt. Visszaül a papírkereske­dő asztalához. Ismerte, kis gimnazistaként az első rajztömböt az ő boltjában vette. Az előző évi decem­ber 24-re gondol. Akkor érkezett meg tizennyolc napi, bezárt vagonban, nyolevanadmagávall tör­tént utazás után Buchen- waldba, németországi gyöt­relmeinek első állomásá­ra ... Éppen karácsony es­tére került a hírhedt für­dőbe, s nem tudta, vajon víz jön-e a zuhanyrózsák­ból, vagy ciklongáz ... Kopogás riasztotta fel emlékezéséből. Idősödő hölgy köszönt be, egyik korosabb, hozzá képest öreg alezredes felesége. Az alezredes régi mozgalmi harcos volt, egykori vörös- katoina, sőt a Szovjetunió­ban is részt vett a forra­dalmi harcokban, ismert műfordítóiként hunyt el a hetvenes évékben. Pár lé­péssel követte ő is a fele­ségét. Kis csomagban süte­ményt, cigarettát hoztak, apróka fenyőággal, így kö- szöntve a dolgozó bajtár­sakat. (Ezt később is, min­den karácsonykor megtet­ték.) Pár percig beszélget­lek, jó ügyeletet kívántak, elmentek. Rossz volt újra egyedül maradni. Le kellene menni a városi ügyeletre, gondol­ta, csak egy emeletnyi a távolság, de hátha éppen akkor telefonál valaki. Ezért inkább telefonon ér­deklődött. Az ottani ügye­letes tiszt gyakorlottabb, többször volt már hasonló szolgálatban, izgalmasabb napokon is, egyáltalán nem ideges; barátilag nyugtatta, nincs semmi esemény ... Szenet rak a kályhába. Kellemes meleg van. Ta­valy, de jó is lett válna egy ilyen kis meleget árasztó kályha, amikor éj­szaka, a fürdő után mez­telenül sorakoztak a láger udvarán ezerszámra. Meg de jó lenne ez a kályha otthon is. Otthon? Egy tá­voli rokon fűtetlen szobá­jának díványa jelenti az otthont mostanában. Meg milyen jó lett volna ez a meleg a legutóbbi vidéki útján, amikor egy öreg nyomozóval kelt útra a megye déli csücskébe, der­mesztőén hideg, világítás nélküli vonaton, majd al­kalmi fuvarral, aztán gya­log a töretlen hóban, s a faluiban még nem volt vil­lany, alig találták meg a gyanúsított házét, ahol — ma már szomorúan nevet­séges — úgy-ahogy megme­legedtek és megéjszakáz­tak, és csak reggel, nap­fénynél közölték, miért is jöttek. Telefon csengett. Az osz­tályvezető százados érdek­lődött, mi újság, hogy megy az első ügyeleti szol­gálat. Üjra elmondta, hogy szeretné békében eltölteni ezt az éjszakát, mert ta­valy a fronton volt. de azért, ha baj van, csak te­lefonáljon. Megköszönte az érdeklődést és eltöpren­gett, milyen is volt az ő egy év előtti éjszakája ... A buchenwaldi érkezést már átgondolta a meztelen éjszakai sorakozásig. Utá­na megkapták a rabruhát, meg a barakkbeosztást, ö a 64-esbe került úgy ez- redmagával és tizennyolc napi fáradtsággal, faggyal, éhezéssel. Egymással ösz- szebújva hamar elszuny- nyadtak. Nem tudja, meny­nyi idő telt el, amíg fel­rázták, s egy forró tálat nyomtak a kezébe. Kanala nem volt, itta a levest; for­ró volt, néhány krumpli, meg répadarabka volt ben­ne, azonnal szétáradt tag­jaiban ... Gondolatai visszafelé szálltak: Buchenwald ellőtt a deportálóvonat, a nyila­sok fogságában töltött idő, a munkaszolgálatból való szökés utáni pesti bujkálás, majd az elfogatás, a tob­zódó fasizmus, a nyilas- uralom rettenetéi, a buda­pesti bombázások, az ott­honról jövő borzasztó hí­rek. S még tovább vissza­felé a bányában, hadi­üzemben töltött évek ... Aztán újra fordult gondo­latainak láncolata: megérte a háború végét, megérte és személyesen átélte a fasisz­ta Berlin pusztulását, látta lángjait. Majd a Szovjet­unióba került, s onnan rö­videsen haza. Utolérte őt is a szabadság... Hazaért. Valóban haza? Leszállt a vasútállomáson és akkor nyilallt belé: most hová? Hozzátartozói már nincsenek, elpusztítot­ták őket. Baráti család kis- szobájának díványán töl­tötte az első éjszákét, reg­gel tejeskávévial, frissen sült kenyérlángossal kínál­ták. („Cserébe” néhány ru- hatetűt hagyott, de a ha­zatérőtől ezt akkoriban senki sem vette zokon.) A régi otthona nem volt. Szétdúilták, a lakást idege­nek lakták. Találkozott a régi munkatársákkal, ki­ment a bányához, ahol ko­rábban dolgozott. Ne ide gyere vissza, mondták, más világ van számodra is, ta­nulhatsz tovább, kapuk nyílnak ki előtted. Ilyene­ket mondtak neki. Tudta, várta ezt. Már diákként megismerkedett sokféle olyan társadalmi kérdéssel, amit nem a gimnáziumban tanítottak, amikor meg érettségi után a bányába került, belecsöppent a mun­kásélet valóságának sűrűjé­be. Lázongó munkásak, meg tudatosabb társak, az­tán a munkaszolgálat ide­je alatt a fővárosban szer­vezett munkásmozgalmi ak­tivisták, később a lágerek­ben, meg a szabadulást követő vándorlások idején szooiáldemoknaták és kom­munisták formálták gon­dolkodását. Hazaérkezésének második napján jelentkezett a párt­ba. Ott tanácsolták: kérje felvételét a demokratikus rendőrség állományába. Je­lentkezett és nemsokára megjött a hivatalos papír: „Kinevezem önt rendőr al­hadnagynak ... A belügy­miniszter megbízásából... főosztályvezető.” A főkapi­tány előtt letette a hivata­li esküt. Azóta részt vett néhány nyomozásiban, ismerkedik a rendőri élettel. Szeretne mindent megtanulni, sze­retne jó rendőr lenni, sze­retné ezt a lerombolt or­szágot új életre segíteni. Minden erejével, legjobb tudásával. Tanúi tovább. Joghallgató lett, hogy pó­tolja, amit hajdan nem en­gedték neki... S most ő a megyei ügye­letes tiszt, öt választották, ő meg szívesen vállalta. Se kutyája, se macskája, sen­kije. Itt legalább feladata van. Érzi, most ő vigyáz a megye rendjére, békéjére. Nem a buchenwaldi láger­ben van karácsony éjsza­káján, hanem itthon, az elnöki osztály feliratú szo­ba elegáns, faragott író­asztala mögött, s karsza­lagja most nem a lealázó megkülönböztetést jelenti, mint hosszú szomorú éve­ken át, hanem az új, de­mokratikus rendőrséghez tartozását.. . Lassan világosodott. A telefon többször csörrent. A vidéki, járási szervek jelentették: rendkívüli ese­mény nem történt. Csendes, békés volt az éjszaka. Az első karácsony, amikor már az egész or­szág békés és szabad lehe­tett ... Benedek Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents