Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! fWUOISÚG AZ MSZMP BORSOD-ABAÜJ-ZEMPLÉN MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XLI. évfolyam, 301. szám Ára: 2,20 Ft Kedd, 1985. december 24. Kérdezzük meg Európát K érdezzék csak meg Európát: mikor unatkozott utoljára?” A kérdést Bálint György tette fej idestov| tél évszázada, de hát faggathatnánk ma is földrészünket. Európa izgatottan figyelt Genl're, Európa izgatottan figyel a Szovjetunióra, Európa izgatottan figyel az Egyesült Államokra . . . Megéltünk már véresebb és kegyetlenebb izgalmakat, szegény jó mesterünk a hírlapírásban, Bálint György ott is veszett a nagy pusztulásban, ám — sajnos — ritkán adódó reményteli pillanataink ugyancsak feszültek. Félünk. Talán nem is a legborzaTma- sabbtól, attól a már csillagokig nyújtózó, egyetemes véggel fenyegető háborútól, mert azért bízunk abban: a történelem mégsem ismétli meg önmagát, és ez a négy évtizedes viszonylagos béke, melynek jubileumát éppen az idén ültük meg, hozott annyi értéket, hogy legyen mit féltenünk, és ez a közös felelősség összekapcsol bennünket. Félünk. A terroristáktól is, persze, mert ki tudja, mikor kerülhet reánk a sor: repülőre szállónk, mert gyorsan szeretnénk otthon lenni, s megeshet, aljas politikai játékok eszközei, netán áldozatai lesnünk. Félünk. A félelemnek van nemes fajtája is, olyan, amely igazán méltó az emberhez, mert voltaképpen bizakodást fejez kii. Félünk, hogy lemaradunk. Nincs Európában nemzet és állam, közösség és egyén, ahol ne tapasztalhatnánk azt a félelmet, hogy a gazdaság, a tudomány, a kultúra versenyében rosszabb helyre szorul, nem tudja pozícióit megvédeni, esélytelenebb lesz a konkurenciában. Bizony, Európa ma sem unatkozik. Európa bizakodik is! Igaz, kétségek között vergődve, előítéletektől megverten, örökös bizalmatlansággal, nem is beszélve a felhalmozott fegyverekről... Európa mégis hiziakodik, mert tárgyal és kereskedni akar, mert ismeri a béke remélhető hasznait. Nem is olyan régen, éppen Budapesten lehettünk tanúi annak, hogy milyen nehéz szót értenünk nekünk, európaiaknak, még akár olyan problémában is, mint a kultúra. Mert ki vitatná, hogy világnézeti és politikai megosztottságban élő földrészünket egyesítenie kell közös tradícióinknak? Homérosz egyformán mind- annyiunké. És Thomas Mann is egyformán azoké. akik — József Attila rendkívül pontos meghatározásával élve — vállalják a fehérek közötti európaiak rangját. Ügy látszik azonban, hogy nem egyformán értünk egyet, de azért láttuk a sok-sok akaratot is: legyük hasznossá egymás számára magunkat, mindannyiunkat. • Mennyire igaza volt Bálint Györgynek! Igenis, Európának „egységes világra volna szüksége és egységes világképre. Nagy tömegeknek megint egyöntetűen kellene jónak és rossznak, szépnek és csúnyának ítélniük bizonyos dolgokat. Svédországtól Görögországig megint mindenütt egyformán kellene reagálni egyforma behatásokra.” Dehogyis kell ehhez feladni egyéniségünket, világnézetünket! A világkép egysége azt is jelentheti: az európai egyformán tudja, hogy a háború rossz és a béke — jó. Svédországtól Görögországig egyformán kellene reagálni arra, ha nem tisztelik az embert, ha nem tisztelik a másik véleményét, egyformán kellene minősíteni az erőszakot. Egyébként pedig meg kellene őrizni Európa sokszínűségét. Mert így szép Európa és így kerek a világ. Ha tanulunk egymástól, ha vitatkozunk egymással, és közben tiszteljük és szeretjük egymást. Sokan élünk Európában. Különböző nyelveken beszélünk, és kinek-kinek mást jelent Adam Mickiewicz, Heinrich Heine, Victor Hugo, Petőfi Sándor, Mihail Eminescu, avagy Alekszandr Puskin. Közös akaratra vágyott Ady Endre, a magyar jakobinus és a szlovák poéta, Hviezdosláv válaszolta néki, hogy forrjon hát egy akarattá a vágy. Tudjuk, hogy messze vagyunk ettől a szép álomtól. A fegyvereket letettük, s még azt se mindenhol — gondoljunk csak Ciprusra, meg az írek- , re —, de az indulatok és ■előítéletek lépten-nyomon szembekerülnek egymással. Méltatlanul Európához, méltatlanul a humanizmushoz. A türelem erényére lenne szükség, annak a felismerésnek győzelmére, hogy gazdagítanunk kell egymást, és nem öncsonkítással foglalkozni. Mily rengeteg munka vár még reánk ezen a terepen! A munka, egyébként, közös programunk kellene. hogy legyen. Menynyien kiszámolták már, hogy mi mindent lehetne csinálni abból a summából, amelyet pillanatnyilag fegyverekre költünk, amelyet pillanatnyilag — bizalmatlanságaink áldozataiként — biztonságunkra kell fordítanunk. Ennek ellenére : Európa viszonylagos jólétben él. Egyes országokban jobban, sőt sokkal jobban, másutt tűrhetően, de seholsem fenyeget az éhínség. A munkanélküliek millióiról sem elfeledkezve, az ellátási gondokat is tudva bizonyos helyeken, szóval, mindennel együtt, még mindig elégedettek lehetünk. Európán kívül azonban vannak Európának további köte,0zettsé- ge.i: azokon a helyeken, ahol az éhínség megszokott renddé lett, ahol még nem tanultak meg dolgozni, és azokon a helyeken, ahol a természet mostohán bánt az emberrel. Ezt a kötelességet különböző módokon értelmezhetjük. Vannak, akik okosan felfogott gazdasági érdekként kezelik, vannak, akik a humanizmust tartják cselekedeteik mozgatórugójának. Akár így, akár úgy, Európa felelőssége a világért kétségtelen. A felelősség nemcsak a miénk, osztozunk rajta más földrészekkel, de a magunk részéről sohasem feledkezhetünk meg. A közös munka, a közös béke tehát nemcsak a mi érdekünk. De a mi felelősségünk is. Tomanádaskán áll a megye legnagyobb fenyőfája. Nemcsak ez az egyetlen jellegzetessége, hanem a fajtája is különleges. A Hadik-kastély kertjében kialakított arborétum legnemesebb fája - a földtörténeti korokban gyakori mamutfenyő — ma már nagyon ritka növény, Európában is mindössze hét darab található belőle, és állítólag a tornanádaskai a legszebb ... amit most csak fokozott a karácsony előtti hóhullás. KARÁCSONY Feledy Gyula rajza A TVK első üzeme A hatvanas években hazánkban megkezdődött nagy ipari fejlődéshez a magyar festékiparnak is fel kellett zárkóznia. Ezért az akkori iparpolitikai koncepció újabb festékgyár létrehozását tartotta indokoltnak. Az új lakkfesték- és műgyantagyárat — a nehézipari miniszter helyettesének 1957. december 31-i döntése értelmében — nem Budapesten, hanem az éppen akkor szerveződött Tiszai Vegyi Kombinát telephelyén, a vállalat keretén belül kellett megvalósítani. S az üzem határidőre elkészült, és negyedszázaddal ezelőtt, 1961. január 1-én megkezdte az üzemszerű termelést. A festékgyár fennállásának huszonöt éves évfordulója alkalmából ünnepi termelési tanácskozást tartottak az üzemben. Mihalkó Zoltán gyárvezető szólt a résztvevőkhez, akik közül sokan — kutatók, fejlesztők és szakmunkások — mar a gyárindításnál is jelen voltak. A gyárvezető visszapillantott az elmúlt huszonöt év főbb állomásaira, megjegyezve, hogy a TVK festékgyára jóval a magyar festékipar átlagát meghaladó ütemben fejlődött. Mindez köszönhető volt annak, hogy már röviddel az üzembe helyezés után megkezdődött a gyár berendezéseinek, technológiájának és termékválasztékának továbbfejlesztése és a termelőkapacitás igény szerinti növelése. A gyárindítás évében a festékgyár még csak alig több mint 6000 tonna festékipari terméket állított elő, 1985-ben viszont már ennek közel nyolcszorosát gyártják. Az elmúlt negyedszázad alatt a Tiszai Vegyi Kombinátban több mint 800 ezer tonna festékféleség, különböző ragasztó és műgyanta készült. A hazai festékipar össztermeléséből a len in városi üzem a korábbi 13 százalék helyett, több mint 40 százalékkal részesedik. A mi tervünk Valamikor - talán az idősebbek még emlékeznek rá - olyan terveket hozott az Országgyűlés, melyeket rendíthetetlen és kikezdhetetlen szentírásnak kellett tekinteniük a különböző gazdasági-gazdálkodó egységeknek. Még akkor is így volt ez, ha nyilvánvalóan látszott mind a központ, mind a területek vezetői előtt, hogy számos irreális szám, mutató került a lapokra . .. Meg is fizettük ezeknek a terveknek az árát. Lapozgatva az Országgyűlés téli ülésén elfogadott új, hetedik ötéves ciklusra vonatkozó tervet, az első, ami szembeötlik, hogy a most végigvezetett számolgatás, a jövendő statisztikai adatokkal és grafikonokkal kifejezhető felvázolása reális. Reális, mert tényszerűen méri fel az alapokat, az elmúlt öt esztendőben végzett tevékenységeket, azokat az erőket, melyek nemcsak a mi körülményeink, készleteink, hanem a külső hatások miatt is időnként gyengébbnek bizonyultak, mint azt öt évvel ezelőtt hittük. De reális ez a terv azért is, mert minden korábbinál szigorúbban és körültekintőbben vette számba valódi képességeinket, a javunkra és hasznunkra mozgósítható tartalékokat. Biztató és érthető a terv, mert ugyan a számok, mutatók kikerülhetetlen listáját állítja fel, ám a számok és mutatók mögött ott érezzük a felelősséggel és akarattal dolgozó, a hazáért tenni akaró ember. . . valamennyi magyar állampolgár összefogását. Fontos, talán a legfontosabb ez napjainkban, hiszen nemcsak a haza, hanem az egyes családok, személyek fizetőképességéről, megújulási lehetőségeiről vitáztak a tervkoncepció kialakításakor és a terv megfogalmazott sorainak, alpontjainak kialakításakor a különböző bizottságokban, majd az Országgyűlésben. Ügy szoktuk mondani: aki a jövőt tervezi, egy kicsit álmodozik, egy kicsit a beláthatatiant mérlegeli. Nos, a kemény, pontos mondatokat olvasva, nem lehet álmodozással vádolni ezt a tervet, de azt is megállapíthatjuk, hogy a korrekt, nem túlzó, nem irreális pontok számolnak a kiszámíthatatlan fordulatokkal is . . . vagyis ez a terv is figyelmeztet az állandó készenlétre, a naponta megismételhető újításra, a rugalmasságra. Régebben használt, de máig érvényes megfogalmazással: a mindenkori helyes stratégia és taktika alkalmazására! Mert alapvető stratégia a fizetőképesség megtartása mellett a gazdaságos termelés, a korszerűség irányába lendülő termékszerkezet-váltás, a szociálpolitikai vívmányaink őrzése, javítása, a munka szerinti elosztás elvének érvényesítése, a valóságos értékek mérlegelése. És taktika a külföldi hitelek előnyeinek, az adósságok vállalásának mérlegelése, a manőverezési készség megtartása, az új technikai, technológiai lehetőségek kikísérletezése és termelésbe fogása, a minőségi munka igénye, és ennek a minőségi munkának az elismerése. Termelnünk kell tehát a nehezebb indulópontról elrugaszkodó új eszendőkben is, és ebben a munkában ma mór sokkal inkább fontosabb az új minőségek megtalálása, mint a tonnák, köbméterek, hektoliterek, kilométerek gyarapítása. Ez az ország, ez a haza ugyanis a következő esztendőkben nem azzal lesz igazán gazdagabb, ha növeljük a vas és acél mennyiségét, ha milliókkal több téglát gyártunk, ha túltermeljük a használható raktár- készleteinket, hanem akkor érezhetjük majd öt év múltával többnek magunkat, ha - bekapcsolódva a KGST új terveibe — mindennapossá válik a számítástechnika, ha a lakásaink falán nem illan el a nagy energiákkal felmelegitett levegő, ha az útjainkon rázkódásmentesen közlekedhetnek a minél kisebb benzinfogyasztású járművek . . . Ezek, és még egy sOr más remény valóra váltása teszi majd szebbé, gazdagabbá, otthonosabbá ezt a hozót . . . amit a mi tervünk alapján fogalmazunk és építünk tovább. (Folytatás a 2. oldalon) Szendrei Lőrinc
