Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-23 / 300. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. december 23., hétfő Vasárnap is dolgoztak az iskolaépítésen Éppen egy esztendővel ezelőtt jártunk Taktasza- dán. Egy év nem nagy idő, a kíváncsiság mégis azt keresteti az utcákat járva: mit, mennyit változott a település? Ami kérde- zősködés nélkül is bizton megállapítható: látványos változások nincsenek a kétezer lelkes faluban. Mozdulatlanságról azonban nincs szó, ez derült ki a beszélgetésekből. (S hogy az időjárásnak is megadjuk a magáét: a tavalyi fotók tanúsága szerint akkor havas arcával fogadott bennünket a település, most... talán mire ezek a sorok megjelennek ...) Általános iskola. Tavaly itt 12 tanulócsoportban 320-an tanultak. Ennyien vannak most is. Ez tehát „maradi a régiben". Aminthogy az is: továbbra is három épületben folyik az oktatás, szükségtantermeik is vannak. Ami azonban másként ízesíti az erről mondottakat, azt az iskola új igazgatójától, Juhász Károlytól így halljuk: — A jelenlegi gondjaink mellett most már látható reményünk is van. Itt, a központi iskola mellett szeptember elején megkezdődtek az iskolabővítés munkálatai. Az építéshez- bövítéshez a megyei tanács 21 millió forintot biztosit. A négy tanterem mellé tornaterem, úttörőszoba,-könyvtár, kiszolgálóhelyiségek csatlakoznak. Sor kerül a meglevő épület külső-belső felújítására is, megoldódik a fűtés, a napközisek helyben étkeztetése. Az új iskolarész elkészültével válik teljessé a szaktantermi rendszer is és méltó színvonalú lesz az oktatási intézmény technikai felszereltsége. Az iskolában azzal búcsúzunk: ha egy év múlva megyünk, már megnézhetjük az újat. A jövő után pedig elindulunk a múltba. a történelembe. Ehhez itt Taktaszadán nem találnánk jobb eligazítót N. Bodnár Károlynál. Már tavaly is belelapozhattunk a Szülőfalum — Taktaszada című kétkötetes, hatalmas kéziratos munkába. „Lankadatlan energiával" — írtuk egy évvel ezelőtt Ká- toly bácsi helytörténeti munkájáról. „Lankadatlan energiával" — írhatjuk most is, objektív „okként" előttünk az asztalon az újabb munka, eddig 452 oldalon számozódik. A címe: „A hazafias népfronlpolitika levelesládája Taktaszadán". Ez országos felhívásra, pályázatra készül, kétéves intenzív gyűjtőmunka alapján. Hogyan indult? — „Honismereti kutatásaim közben találtam rá 1983 nyarán a Taktaszadai Községi Tanács irattárában egy ládaszerű alkotmányba ömlesztve a HNF iratainak egy részére, majd egy elhagyott asztal alsó rekeszében ismét egy csomag bro- Az új tanácselnök határozott tervekről beszélt „Váljon reményünk valóra" - Márkus Imre súrára és levelezési iratokra ... Sajnos, sok értékes dokumentum elkallódott, megsemmisült, vagy rátar- tiságból rejtegették előlem. Ez megfosztott attól, hogy tükörképben tárjam az olvasó elé a népfrontmozgalom önzetlen életét-mun- kásságát, mely országunk és népünk szebb és békés életét szolgálta.” N. Bodnár Károlyék lakása, a porta és a kert mutogatni valóan rendezett. Most már a télre készülődés jegyében. Most már több idő lesz írni, anyagokat rendezni. Most majd egyre többször szólal meg az írógép. — „Ilyenkor én olvasgatok — mondja Irma néni —, mert ilyenkor nem szabad ám beszélni." A jelenről és jövőről is szót kell váltani. N. Bodnár Károly: — A választásokkor fiatalodott a tanács vezetése. Az elnök is fiatal, nagyon ambiciózus ember, nagyon jól iparkodik, örülünk annak, hogy rendesen csinálják az iskolát, ami még Taktaszadán nagyon fontos lenne: a vízkérdés megoldása. És mondok még valamit, száz évre visszamenően be tudom bizonyítani, hogy a falu kérte, a vasútállomáson csináljanak egy kitérőt, hogy a Tüzépárukért ne kelljen nekünk Harkányba vagy Szerencsre menni... — És még amiről nem kéne elfeledkezni — teszi hozzá Irma néni — az a művelődési ház már igazán nem felel meg a falunak ... A tanácsházára indítanak az utóbbi gondolatok. Valóban vannak változások. Az új tanácselnök, Örkényi Imre: — Korábban a termelő- szövetkezetben dolgoztam, a szállítási és gépcsoportnak voltam a vezetője. A választások idején tanácstagnak jelöltek, bizalmat szavaztak nekem, aztán elnök lettem. Mik a jelenleg legfontosabb tennivalóink? Mindenekelőtt a vízprobléma megoldása! A felmérés megtörtént, az itt élők 57 százaléka mondott igent, a víztársulásra megvan a lehetőségünk. A vezetékes ivóvíz kiépítése a falu népességmegtartó erejét is növelni fogja. Másik nagy beruházásunk az iskolaépítés. Ez megkezdődött, itt most már mellébeszélésnek helye nincs, ennek menni kell! Nagyon fontos dolgunk még a belvízrendezés. Kevés a portalanított utunk, fokozatosan változtatunk a helyzeten, a járdákat is kiépítjük a kritikus helyeken. A tél beállta előtt társadalmi munkaakcióval a hidak, árkok, átereszek tisztítását végezzük el. A művelődési ház? Egyetértek, hogy ennek a hagyományápoló falunak szebb és jobb intézményre lenne szüksége, de a két nagyberuházásunk mellett erre, sajnos nem futja a pénz egyelőre ... Határozott tervekről beszélt a tanácselnök, aki az elmúlt hónapokról s a jelenről még elmondta: „Ez volt az én belerázódási időszakom a tanácsi munkába.” Azzal a gondolattal búcsúzunk innen, hogy egy év múlva itt már jelentős változásokról lehet számot adni. Hazafelé betérünk régi ismerősünkhöz: Márkus Imre bácsihoz. Bizony, vele történtek dolgok egy esztendő alatt. Sajnos! A het- venhárom év megkezdte a test támadását; lefokozta a mozgást. A fizikait. Mert az oldódás, a találkozás első percei után megindulnak a szavak múltról és jelenről. Nekiszaladnak, röptetnek bennünket a rímek, a versek. S mi csak nézzük, hallgatjuk őt. Erzsi néni ott óvatoskodik köröttünk. Két pohánkába tölt most csak, pálinkát. Megisszuk, jobbulására Imre bácsinak. Az újabb találkozások reményében. „öreg Ó Esztendő elbúcsúzunk tőled Jót, rosz- szat csak eztán olvasunk felőled I Nem voltál rossz, se jó, csak olyan lágymeleg! / Évet öregedtek benned az emberek.” Márkus Imre egy verséből való e szakasz. Egy másik a jövőt mondja már: „Váljon reményünk valóra / Szálljon csend minden folyóra / Mississippi, Szajna, Volga I Mind a béke dalát hordja!” Elmúlt egy év Taktaszadán. Szöveg: Ténagy József Fotó: Laczó József A képernyő előtt Villanyvonat Talán a karácsony közeledte indokolta, hogy éppen az elmúlt héten kerüljön a képernyőre a Villanyvonat című tévéfilm, amelyet már júniusban láthatott a veszprémi tévéfesztivál résztvevője? Karácsony estékről is szó esett ebben a filmben, hát idevaló, vélhette a műsorszerkesztés. Vámos Miklós, e film írója ahhoz az értelmiségi generációhoz tartozik, amely a felszabadulás után született, az ellenforradalom előtti időkről alig-alig lehetnek élményei, az élet számára csak a hatvanas években kezdődött, de szüleitől, környezetétől sokat hallott korábbi időkről,’ sőt génjeiben is átörökölt bizonyos félelmeket, tartózkodásokat, s noha éppen ezért ismeri a közelmúltat, tud az előző évtizedek sok történéséről, de nem érti, vagy nem tudja megérteni azokat. Az író eddigi munkásságát igen markánsan motiválja ehhez a korosztályhoz tartozás és ez a világlátás. Néhány kisregényét, elbeszélését, filmjét ismerve na- gyon határozottan rajzolódik ki müveiből egy sajátos életút. Minden művét át-, meg átszövik életrajzi motívumok, amelyek összességükben nem egy író, hanem egy értelmiségi korosztály történelméhez szolgálnak adalékokkal. Közelebbről a most látott filmjéről, a Villanyvonatról, illetve a Gát György rendezte tévéélményről. Egy gyermekkori vágy kései, sok évtizedes késéssel való beteljesülése ürügyén beszéli el az író önmaga életének néhány fontos mozzanatát és rajzol fel érzékletes képet egy társadalmi réteg közelmúlt évtizedekben mindennapjairól. Igen sok családnak él külföldön egy „Jencsi bácsija”, aki körül itthon lassan legenda szövődik, aki érezteti gazdagságának vélt fölényét itthoni rokonaival, tudatosan, vagy tudat alatt meg is alázza őket, akár ócstoaruhás csomag küldésével, akár meghívás során személyes fölényeskedéssel, s közben megy az élet, gyermekek születnek, felnőnek, szülőkké lesznek, mások, az idősebbek meghalnak, s lassan a külföldi rokon körüli legendák is semmivé lesznek. Tulajdonképpen ezt mondja el Vámos Miklós az én olvasatomban, Gát György rendezői segítségével. A film előadásmódja kicsit kusza. Az egyszerre több idősíkban játszódó történet, a központi hősnek gyerek-, kamasz- és felnőttkori alakváltozásai, a különböző időbeli történések egymásbaúsztatása, az apa és a nagybácsi azonos színésszel játszatása nem éppen könnyű megoldás. A rendező sokszor élt hirtelen bevágott rövid képsorokkal, illetve azokkal való emlékeztetéssel, például az auschwitzi vasúti vágány és szerelvény felvillantásával és más hasonlókkal, sőt egyszer még a kecskeméti öregtemplom nagy- harangja is belekondult a cselekménybe, de ez az eljárás nagyon széttördelte a történetet, fokozottabb figyelmet kívánt a nézőktől, s mert jobban kellett figyelni, talán hosz- szabb időre el is gondolkoztatott. Nem lehet e tévéfilmet egyértelműen fogadni, (szükségtelen például néhány bohó- zati villanás benne), de mindenképpen azok közé tartozik, amelyeken érdemes meditálni, akár vitázni is. Az is feljegyzést kíván, hogy a legfőbb szerepet játszó Rudolf Péter mindinkább sokoldalú színésszé nő fel előttünk, hogy örörpmel láthattuk a képernyőről és filmvászonról oly régen hiányzó Gábor Miklóst kettős szerepben is, meg a hasonlóan régen látott Vass Évát. Karácsony közeledtére utaltam bevezetőben. Azt hiszem, időben jött ez a Villanyvonat... Benedek Miklós Rádió mellett Hikrofórum Ez a cím, sajnos, nem szerencsés, mert a hallgató nem találja ki, hogy mit is kap. Ráadásul az időpont (kedd, Petőfi, 22.23) sem a legalkalmasabb, mert csak az elszántak és a rossz alvók hallgatnak ilyenkor rádiót. Nem ez az egyetlen ilyen, jobb sorsra érdemes műsor (a szecska, a töltelék megy sokszor fő műsoridőben), de a rádió (és tévé) recenzens belefárad az örökös panaszkodásba, háborgásba. Kedd este a kamaszokról hallottunk érdekes és tanulságos beszélgetést. Csakhogy aki ma generációs vagy nevelési kérdésekről beszél, az nagyon is húsbavágóan közügyről, az egész társadalmat érintő gondokról szól. Induljunk ki abból (ez volt a stúdióbeszélgetés egyik konklúziója), hogy akinek ma tizenéves gyereke van, az 30 —45 éves, azaz a háború után született vagy nőtt föl. Akkor még ama bizonyos „kettős” nevelés hatása alatt, azaz mást mondott a család, s megint mást az iskola. Nos, ez a generáció egyet biztosan elhatározott: ő nem úgy fogja nevelni a gyerekeit, mint ahogyan őt nevelték. Igen, de hogyan? Mert bírálni, elutasítani könnyű, de tessék megmutatni! Megmutatni, de mit? Mondjuk, példát a mai gyerekeknek. Ámde minél jobban belebonyolódunk ebbe a dologba, annál jobban elbizonytalanodunk. Vannak ugyanis értékek, értékrendek, amelyeket meg lehel ugyan tagadni, de csak akkor, ha állítani is tudunk a helyükbe valamit. Ez azért parancsoló szükségszerűség, mert az életben, a társadalomban, a történelemben soha nincs légüres tér. Ha a felnőtt generáció nem tud szolid és megbízható értékeket kínálni, nem tudja azokat hatékonyan átadni, akkor a gyerekek keresnek maguknak! S találnak is, ha nem is mindig kívánatos módon. A legerősebb hatás mindenkor a kortárscsopor- té, a divaté, és — minden szelektálás nélkül — a tömegkommunikációé. A stúdióban beszélgető szakemberek (pedagógus, újságíró, pszichológus) maguk is meghökkentek kicsit azon a tényen, jelenségen, hogy ez a hatásmechanizmus ma korábban éri a gyerekeket, mint — annak idején — a szüleiket. Miért baj ez? Azért, mert a serdülő, a kiskamasz (10—14 éves) még nem tud mérlegelni, nem ismeri a valódi értékeket, s a könnyebb ellenállás felé halad. Azért történhet ez meg, mert időközben megrendült a család és az iskola pozíciója. A létért, pénzért folyó hajsza miatt egyszerűen kevesebb idő jut a gyerekre. (Tehát nem mindig a szándék hiányzik a szülőkből!) Nagyobb nyomás nehezedne az iskolára, de az képtelen dupla feladatot megoldani, mivel maga is átmeneti állapotban van. (Megnőtt az elsajátítandó ismeretanyag, elnőiesedett a pedagógus- pálya stb.) A felszín azt mutatja, hogy megnőtt a gyerekek önállósága, holott egyszerűen jobban magukra vannak hagyva. A furcsa az, hogy közben csökkeni a szülők, s egyáltalán a társadalom toleranciája. Mindenki türelmetlenebb ma, s a másikra mutogat. A gyerekek persze közben nőnek, s szülővé serdülnek. De milyenné? Erre ma senki se tud és mer válaszolni ... (horpácsi) N. Bodnár Károly most a népfront történetét írja Visszatérő Taktaszadán
