Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
1985. december 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 A XIII. kongresszusi határozat és az azt konkretizáló hetedik ötéves terv a gazdaságpolitikában több ponton is fontos változtatásokat fogalmazott meg. A változtatások közül legfontosabb — az 1979—85. évek közötti restriktiv kurzust. konszolidációs szakaszt lezárva — a gazdasági fejlődés élénkítése. Az élénkítés érdekében a hatékonyság javítása és a jövedelemtermelő képesség növelése irányába kell elmozdítani a gazdaságot. Világosan kell ugyanakkor látni, hogy először is csak egyensúlyorientált növekedésről lehet szó. másodszor a növekedésnek szerkezeti változásokkal kell együtt járnia, harmadszor csak olyan növekedés kívánatos, amely intenzív forrásokból táplálkozik. Az élénkítés feltételei ma még csak részben adottak. Többségük megteremtése hátralevő feladat. Megteremtésük lehetősége élénken foglalkoztatja a közvéleményt. Az ezzel foglalkozó fórumok gyarapodása tehát nem véletlen, s az ez irányú igények - kielégítését szolgálja. Kevesebb szó esik viszont a gazdaságpolitikai hangsúlyváltás szükségességéről és módjáról. Nem szakemberek körében ez a kérdés: miért kell a gazdaság- politikán módosítani, eddig talán rossz úton jártunk, vagyis tévedtünk, ha igen, erre miért csak most jövünk rá? módon vetődik fel. Erre való tekintettel úgy gondolom, nemcsak hasznos, de kötelességünk a társadalom ez irányú tudásvágyát, információigényét — mert joga van azokat feltenni —, kielégíteni. Ez akkor is igaz, ha végleges, letisztult válaszokat majd csak az utókor, a gazdaságtörténet nyújthat. Bármely ország gazdaság- politikájának reális, tudományos igényű és kellő történetiséget tükröző értékelése két fő közelítésmódot alkalmazva lehetséges: — egy adott értékrend — az adott időszakban és körülmények között — érvényes értékrend, illetve — utólag, az értékelés pillanatában érvényesülő követelmények tükrében. A részletekbe bocsátko- zást mellőzve is nagy nyomatékkai kell hangsúlyozni, hogy a tévedések leginkább a kétféle közelítésmód ösz- szekapcsolásával zárhatók ki. Csak az adott korszak értékrendje szerinti vizsgálódás alapján ui. minden tévedésre, hibára mentséget lehet találni. A későbbi kor követelményei tükrében pedig a korábbi gyakorlat szinte minden lépése elmarasztalható. Példa egy ilyen végletes közelítésmódra: a mai értékrend tükrében az olcsó energiaforrások korlátlan importlehetőségeire építő ötvenes-hatvanas évek extenzív fejlesztéspolitikája elhibázottnak tűnik. Az akkori viszonyok közepette viszont egyáltalán nem volt irracionális. Kellő bölcsességgel közelítve ezért inkább a külső körülmények hetvenes évtizedben bekövetkezett romlására való késői és nem megfelelő reagálás miatt marasztalható el a gazdaságpolitika. Élőbb példával illusztrálva: a restriktiv kurzusról az élénkítésre való váltás kapcsán sem tévedés korrekciójáról van szó, hanem a gazdaságpolitikának a megváltozott feltételek és követelményekhez történő igazításáról. A teljesség kedvéért megjegyzendő még, hogy egy adott kor értékrendje, például az árak és más értékmutatók torzításai miatt, vagy a gazdaságossági szempontokat, a gazdaság saját logikáján alapuló működést háttérbe szorító, zavaró, többnyire naturálisán értelmezett arányossági követelményekből kiinduló szemlélet sem teszi lehetővé, hogy a gazdasági élet szereplői helyes irányt kövessenek. A gazdaságpolitika mozgásterét szintén két fő tényező determinálja elsősorban. Egyik az előzőekben említett értékrend, másik, a gazdálkodás belső és külső körülményei, feltételei. Ebből következően egy adott ország gazdaságpolitikájának célszerűsége és helyessége mindenekelőtt e két fő tényező függvényében ítélhető meg. Értékrendünkben — különösen a gazdaságirányítási rendszer ez évtől fel- erősbödő korszerűsítésének eredményeként — a hatékonyabb gazdálkodást jelentő, a tulajdonosi tudatot erősítő állapotok felé közelítünk. A gazdálkodás feltételei közül viszont — s ez újszerű — a hangsúlyváltásnak, az élénkítésnek a belső korlátái váltak keményebbekké. Pontosabban fogalmazva a külső feltételek változatlanul magasabb követelményeket támasztanak. Minthogy azonban azokat nem mi alakítjuk, csak egyet tehetünk: alkalmazkodunk hozzájuk. Alkalmazkodóképességünk legkeményebb korlátáit viszont saját gyengéink jelentik. Azokat kell tehát — minden moralizálást mellőzve — mielőbb leküzdeni. A hangsúlyváltás szükségessége, oka egyrészt az elérendő célokból, másrészt a gazdaság irányítási rendszerének és működésének színvonalából vezethető le. A célok esetében az életszínvonal lassú emelkedése, illetve a reálbérek csökkenése, stagnálása miatti társadalmi feszültségek leküzdéséről, egy fokozottabb társadalmi aktivitáshoz és jó közérzethez feltétlenül szükséges, érezhetően javuló viszonyok eléréséről van szó. A keresők és nyugdíjasok azon rétegei ugyanis, akik számára nem nyílott (nyílik) külön jövedelemszerzési lehetőség, vagy akik erre képtelenek, illetve az ilyen lehetőségekkel nem is akarnak élni, az utóbbi évek igen nehezek voltak. Sajnos tény, hogy a nyolcvanas évek eleje e több milliós réteg számára az életkörülmények romlását jelentette. Ezen viszont csak a gazdasági fejlődés élénkítése, a gazdaság jövedelemtermelő képességének növekedése segíthet. A hangsúlyváltás kényszere a gazdaság irányításának és működésének belső feszültségeiből és ellentmondásaiból fakad. Ezen a „pályán” való haladásnak ma már egyszerűen nincs perspektívája. A visszafogásos gazdaságpolitika jellegéből eredően ugyanis szükségszerűen védekező stratégiára tud berendezkedni, s mindemellett tartós folyamatokat rövid távú szempontoknak, érdekeknek kénytelen alárendelni. Huzamosabb idő után egy ilyen kurzus önmaga ellen forduló, azaz csapda szituációt erősítő vonásai erősödnek fel. A talpon maradás ■ szempontjából sikeres 1979—85. közötti kurzust ezért (is) kell mielőbb egy dinamizáló kurzussal felváltani. Abba ugyanis semmilyen körülmények között nem nyugodhatunk bele, s nem szemlélhetjük tétlenül, hogy tovább növekedjék a távolság a magyar és a világgazdaság műszaki színvonala és teljesítőképessége között. A tartós folyamatokat rövid távú szempontoknak szükségszerűen alárendelő restriktiv kurzusnak a leépülés irányába mutató tendenciák megfordítása miatt tehát feltétlenül véget kell vetni. Ellenkezője: történelmi mulasztás lenne. Az élénkítés azonban nagyon összetett, s egyszerre több követelmény kielégítését, plusz a megfogalmazott prioritások harmonizálását is megkövetelő gazdaságpolitikai kurzussal egyenlő. Ami fordítva is igaz. Valós eredményre csak harmonizálható prioritások vezethetnek. Azt azonban világosan kell látni, hogy a jelenlegi struktúrában az élénkítés öngyilkosság lenne, másrészt, nem is lenne keresztülvihető. Az ugyanakkor kétségbevonhatatlan, hogy a magyar népgazdaság, mint közepesen fejlett gazdaság, közepes felhalmozási képességével és színvonalával — a szerkezetileg és műszaki színvonalában megújuló világgazdasági közegben — nehézségeiből nem tudja önmagát saját hajánál fogva kiemelni. Akkor hát nincs kiút? Szerencsénkre van. Kiutat mindenekelőtt egy általános társadalmi-gazdasági megújulás jelenthet. A kérdést az élénkítésre szűkítve, egy, az egyensúlyt a visszafejlesztéseket is magába foglaló szelektív fejlesztéspolitikát az exportorientációval és a külső források bevonásával összekapcsoló gazdaságpolitika. A külső erőforrások bevonása kapcsán természetesen nem a hetvenes évtized deficitfinanszírozásához hasonló újbóli eladósodásról lenne szó, hanem a külső kooperációk szélesítéséről, közös vállalkozások alapításáról és a működő tőke nagyobb arányú bevonásáról. A gazdaságpolitikai hangsúlyváltás célja és értelme nagyon röviden tehát: a hatékonyság javítása és a jövedelemtermelő képesség növelése irányába elmozdítani a gazdaságot. A jövőben gyakrabban kell szembenézni azzal a döntési problémával is, hogy érdemes-e egy adott területen teljesen kihasználni a rendelkezésre álló termelési tényezőket. Gyakrabban kerülhet sor olyan döntésre, hogy a társadalom számára előnyösebb átmenetileg lemondani az erőforrások egy részének kihasználásáról, mint azokat nem hatékonyan működtetni. A gazdaságnak nagyobb mértékben kell mozgósítható munkaerő- és kapacitás- tartalékokkal rendelkeznie. Ez fokozza a gazdaság alkalmazkodóképességét, ami önmagában is rendkívül nagy hatékonyságjavulást eredményezhet. A hangsúlyváltás végső és legfőbb biztosítékait az emberi tényezőben rejlő tartalékok kiaknázása jelentik. Ebből a nagyon összetett feladatcsokorból csupán kettőt kiemelve: A munkamorál aggasztóan alacsony szintjén lehet és kell is változtatni. Ennek fő módszere a hatékonysági kényszer és érdekeltség egyéni szintekig való levite- le, ami a kisvállalkozások szintjén nagyrészt már megoldódott. Vannak, akik ezen az alapon olyan következtetésre jutnak, hogy a hatékonyság útján való haladás a szocializmusból kifelé mutat!? Ez pedig nem igaz! Ezért is lenne fontos és sürgős e megoldások nagyüzemi adaptációjának szorgalmazása. Dr. Barta Imre Nem jelenthetett túl 0 nagy perspektívát dr. Juhász András geológus számára, amikor a hatvanas években hírét vette, hogy v.isszafej'leszti'k a hazai szénbányászatot. Ügy is felfoghatta ezt a tendenciát, hogy befellegzett karrierjének, amely a szénbányákból indult, még az ötvenes évek közepén. Diplomáját a Bányamérnöki Kar geológusmérnoki szálkán szerezte, még 1954- ben. És milyen a sors. Annak ellenére, hogy Sajóse- nyén született, középiskolai tanulmányait pedig a miskolci Földesben végezte, első munkahelyét a Dorogi Szénbányászati Trösztnél találta meg. Persze, nem sokáig volt távol, vágyott vissza Borsodiba, hiszen bőven akadt tennivaló egy geológus számára még az olyan viszonyok közepette is, amikor a felső irányító szervek tévesen ítélték meg a szénbányászat jövőjét. S hová is mehetett volna, mint a Borsodi Szénbányák Vállalathoz. Azóta sem vágyott el innen, ahol munkásságát azzal is elismerték, hogy osztályvezetői beosztásban a főgeoló- gusi tennivalóikkal bízták meg. Már Borsodban dolgozott, amikor 1965-ben a tudományos munkássága eredményeként megszerezte a kandidátusi fokozatot. Talán akkoriban több ideje is volt erre, hiszen a fontossági sorrendet tekintve, a szénbányászat úgymond, nagyon hátul kullogott. Persze harmincöt évesen, egy ereje teljében levő fiatal szakemberben szinte lángol a bizonyítás vágya, űzi-hajtja az ismeretlen, a föld titkainak feltárására. A kandidátusi cím megszerzése egyben jó ajánlólevélnek bizonyult arra is, hogy a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem az elkövetkező években, évtizedekben meghívott előadóként igényt tartson dr. Juhász András nagy elméleti és szakmai tudására a mérnökök képzésében. Ha valaki megkérdezi tőle, mit tart az utóbbi tíz év nagy eredményének, gondolkodás nélkül a du- bicsányi bányafeltárást említi. Mert azt vallja: köny- nyebb feladat egy szakember számára a meglevő bányáknál kutatásokat végezni, ezek ugyanis kevesebb rizikóval járnak, nincs annyi buktató. De tessék megkísérelni egy teljesen szűz területen ugyanezt a feltáró munkát elvégezni: ott már kellő elméleti felkészültség, kutatási eredmények hasznosítása nélkül aligha lehet célba jutni. Szerénységére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy amikor a sikerek titkáról faggatják: egyértelműen elhárítja a főgeológusnak kijáró elismerést. Szerinte minden újabb lelőhely-feltárás, így a dubicsányi bányafeltárás is kollektív munka eredménye. Tehát a munkatársaknak ugyanúgy kijár a dicséretből. A kiváló szakember hosszú évek óta tudásához, erejéhez mérten kiveszi részét a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége és tagegyesületeinek munkájából. Tagja a Magyarhoni Földtani Társulat országos elnökségének, ugyanakkor elnöki tisztet tölt be a Földtani Társulat észak-magyarországi területi szervezetében. * A Műszaki és Természet- tudományi Egyesületek Szövetségének országos elnöksége tegnap ülést tartott. Ez alkalommal vette át az 1985. évi MTESZ-díjat dr. Juhász András főgeológus, aki a technikai haladás és a műszaki színvonal állandó emelése érdekében, a tagegyesületekben kifejtett társadalmi munkájáért részesült ebben a magas elismerésben. Lovas Lajos A tapasztalatokról - szakszervezeti kongresszus előtt Ezekben a hetekben felgyorsult a szakszervezeti kongresszus előkészítése. Decemberben—januárban a megyei tanácskozások és az ágazati kongresszusok folynak. Ezeken is szó esik azokról a tapasztalatokról, amelyek a majd három hónapos megelőző időszakban, a vállalati és tröszti szak- szervezeti testületek újraválasztása alatt felhalmozódtak. Miközben már egész iparágak gondjával-bajával és eredményeivel ismerkedünk, érdemes összegezni, hogy a jövő februárban megtartandó országos kongresz- szus, valamint a már újraválasztott bizalmiak és szak- szervezeti testületek feladatait hogyan értékelte a négy és fél millió szervezett dolgozó, miként érvényesült a szakszervezeti demokrácia a választások során. Az alapszervezetekben több mint félmillió tisztség- viselőt, köztük 180 ezer bizalmit választottak. A választásokat a tagság megnövekedett érdeklődése kísérte. Ez kifejeződött a részvételben, a választói értekezleteken tanúsított aktivitásban, és a tisztségviselők felelősségteljes kiválasztásában. A különböző választói értekezleteken a szakszervezeti tagság 85—90 százaléka részt vett. Szavazásképtelenség miatt mindössze a választások alig egy százalékát kellett megismételni. A szervezett dolgozók, a bizalmiak jól megismerték a továbbfejlesztett választási rendszer előírásait és őrködtek betartásukon. Egyetértéssel találkoztak a választások demokratizmusának növelését elősegítő változások. Különösen jól fogadták azokat az új szabályokat, amelyek a közvetlen részvételt bővítették. Egyértelműen helyeselték a jelölő munka intézményes kiterjesztését, és a kétszakaszos választási mód bevezetését. Jól fogadták azt a rendelkezést is, amely szerint a szakszervezeti csoport tagjai döntik el, hogy a bizalmijukat titkosan, vagy nyíltan választják. Helyeselték és a választások egyik legjelentősebb változásaként fogadták a jelölési sorrend meghatározó szerepének eltörlését. A jelölést végző személyek, a tagság 90—95 százalékával, a bizottságok a tagság nagy többségével beszélgettek el a lehetséges jelöltekről, és véleményüket figyelembe véve tették meg javaslataikat. Ezeknek több, mint 90 százalékát elfogadta a tagság. A szakszervezeti tagok kritikusan mérlegeltek, tudatosan választottak. Arra szavaztak, akit alkalmasnak tartottak arra, hogy érdekeiket a jövőben határozottan fogja képviselni. Az eddigi munka alapján a tisztségviselők 70 százaléka kapott újból bizalmat. A csere oka jórészt nyugdíjazás, más területre kerülés volt. Jó néhány korábbi tisztségviselő munkájával azonban nem volt elégedett a tagság, s ezek ezért nem kaptak ismét bizalmat. A csoporttaggyűlésen és a többi választói értekezleten több. mint egymíllióan szólaltak fel. nyilvánítottak véleményt a szakszervezet munkájáról, a bizalmiak, a szakszervezeti tisztségviselők. a vezető testületek tevékenységéről. A szakszervezeti tagok úgy ítélték meg, hogy a nehezebb. ellentmondásosabb gazdasági és társadalmi viszonyok között lehetséges volt eredményes szakszervezeti munkát végezni. Javult a szakszervezeti tisztségviselők munkája, a szakszervezeti tagok intenzívebben vettek részt a vezetésben, többször nyilvánítottak véleményt az adott munkahely gondjairól. A felszólalók többek között kérték, hogy a szakszervezeti mozgalom lépjen fel határozottabban az áremelkedések ellen; a dolgozók inflációt csökkentő lépéseket várnak. Szinte valamennyi munkahelyen kifejezték azt a kívánságukat az emberek, hogy közös munkával és erőfeszítéssel mérsékeljük az árszínvonal növekedési ütemét. Felhívták a figyelmet a termelésben levő tartalékok jobb kihasználására, s arra, hogy ezt jobban ösztönözzék. Súlyos gondként beszéltek a felszólalók a lakáshoz jutás mind nagyobb nehézségeiről, a lakásépítés és -fenntartás növekvő terhei- ről. A nyugdíjasok rosszabbodó anyagi helyzete szinte valamennyi értekezleten felvetődött, hangsúlyt kapott az alacsony nyugdíjak rendezésének és a nyugdíjak értékállósága biztosításának követelménye. Sokan bírálták a szakszervezeti üdültetéssel kapcsolatos hiányosságokat, elsősorban azt, hogy a díjak folyamatosan emelkednek, a szolgáltatások színvonala azonban stagnál, vagy romlik a legtöbb helyen. A szakszervezetekkel szembeni elvárások, kritikák természetesek; ez a mozgalom iránti bizalom jele. A jogosan kifogásolt kedvezőtlen jelenségek leküzdésében a szakszervezeti tagok többsége szívesen részt vesz, ha ehhez ösztönzést kap és közreműködésének eredményeit látja. A tagsággal folytatott párbeszéd első szakasza a bizalmi- és az alapszervezeti választások befejeztével lezárult. A szakszervezeti mozgalom kötelességének tartja, hogy a választói értekezleteken. a beszélgetéseken felvetett kérdésekre reagáljon. Sevella József a SZOT munkatársa
