Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. december 21., szombat Hozzáférhetővé tették a „Monroe-iigy” aktáit Marilyn Monroe halála után 23 évvel, szeptember közepén a Los Angeles-i rendőrség a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tette a nyomozás aktáit. Az akták szerint nincs többé kétség az iránt, hogy Monroe, az ötvenes évek szex- szimbóluma, 1962. augusztus 5-én, 36 éves korában, bar- biturát túladagolásával, öngyilkosságot követett el. A rendőrség szerint teljesen megalapozatlannak bizonyultak azok a spekulációk, melyek szerint Monroe a Robert Kennedy volt igazságügy-miniszterrel folytatott viszonya után nem önként vált meg az életétől. Az idén elhunyt Peter Law- ford színész, aki utoljára beszélt Monroe-val telefonon, elmesélte, hogy Monroe azért esett kétségbe, mert a filmstúdió felbontotta vele a szerződést. Környezetgazdálkodásunk korlátái és kilátásai A természet védelmében az emberiség tagjaiként mindannyian érdekeltek vagyunk. Ugyanakkor a gazdasági versenyfutás során egészen más, s nemritkán erősebb ellenérdekeink keletkezhetnek. A környezet- barát technikák-technológiák bevezetése, kifejlesztése ugyanis nem kevés pénzbe kerül, s ezeket a költségeket már nem az emberiség, hanem egy szőkébb csoport, akár egy ország, akár egy vállalat tagjaiként kell megfizetnünk. S innentől kezdve a közgazdasági egyszeregy jegyében alakul minden. A gazdasági versenyfutás során, a lemaradók, értsd gyengébben gazdálkodók, magasabb költségeiket a versenyképesség érdekében ott faragják le, ahol tudják. A világgazdasági centrumhoz közelebb álló országok e költségeket fejlettségük, alacsonyabb önköltségük révén könnyebben ki tudják gazdálkodni. Az időben és megfelelően végrehajtott környezetvédelmi beruházások ugyanis elősegíthetik az .adott gazdaság térnyerését. Elég, ha a japán személy- gépkocsik minimálisra szorított légszennyezésére gondolunk. Ilyen gyártmányok birtokában a japán kormány nyugodtan adhat meg egészen alacsony szennyezőanyag-kibocsátási normákat a gépkocsik kipufogógázaira, hisz’ saját piacán saját gépkocsijai még így is eladhatók maradnak, de ekként alaposan megnehezíti más gyártók bejutását a piacra, így válik a környezetvédelem az adminisztratív protekcionizmus eszközévé. Csak tetézi hazai gondjainkat: az érdekeltségi rendszert mind ez idáig nem sikerült úgy beállítani, hogy a vállalatok valóban érdekelték legyenek környezetbarát technológiák bevezetésében. És nemcsak azért, mert az érdekeltségi rendszer egyik oldalán negatív ösztönzőként megjelenő környezetvédelmi bírságokat már eleve úgy alakították ki, hogy azok igazodjanak a vállalatok teherviselő képességéhez, hanem azért is, mert az ilyen célú beruházásokra fordítható pénzt a „legdrágább” forintokból, az adózott nyereségből képzett érdekeltségi alapból kell elvenni. Mindezek tetejében a .közvetlenül mérhető hasznot nem hajtó beruházás során éppúgy kell fizetni felhalmozási adót, mint egyébként, s a megvalósult beruházás a vagyonadó összegét növeli. S ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a környezetvédelem nem tartozik a hitelrendszer preferált céljai közé, s így semmiféle kedvezmény e címen nem kapható, akkor teljesen érthetővé válik az a vállalati stratégia, amelyik csak a feltétlen szükséges mértékben valósít meg környezet- védelmi beruházásokat. A megbízható mérési adatok híján az egész bírsági rendszer a vállalatok bevallásán alapul. És annyira naivak mégsem lehetünk, hogy ne gyanakodjunk, ez a bevallás egyik-másik esetben egy kicsit sántít. Ha valamelyik vállalatot rajta is kapnák a turpisságon, legfeljebb egy félévi összeggel megnövelt bírságot kell fizetnie. De miért kapnák rajta, azt jó előre lehet tudni, mikor jönnek mérni. Természetesen vannak szép számmal elképzelések arról, hogy ezt az áldatlan állapotot miként kellene megváltoztatni. Biztató, hogy a jelentősebb beruházásoknál ma már az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnökének vétójoga van, amennyiben a kérdéses beruházás nem felel meg az elvárható környezetvédelmi normáknak. Mondhatná szebben... Húsz évvel ezelőtt Angliában, a cambridge-i egyetem nyári tanfolyamán érdekes előadást hallgathattam meg az emberek közötti kapcsolatteremtésről. Az előadó az angolok egymás közötti kommunikációjának sajátos jegyeit mutatta be a sok országból egybegyűlt külföldi hallgatóságnak. Elmondta többek között, hogy aligha van szabály arra, mikor vállalkozik egy angol férfi üdvözlő kézfogásra. Jellegzetes humorral azt javasolta, tegyük át karóránkat a jobb csuklónkra, így — amennyiben kézfogási kísérletünk kudarcba fullad — nem jövünk zavarba; egyetlen kis mozdulattal átválthatjuk a kéznyújtást az órára pillantás műveletévé. Az öngúnyt sem nélkülöző példa a kapcsolatteremtés problémáira hívta fel figyelmemet. A formális angol üdvözlés elterjedt módját, természetesen diákkoromban megismertem már, de talán itt tudatosodott bennem igazán annak a szokásnak a háttere, hogy a „How do you do?” kérdés- formájú köszöntésre ugyanennek a kérdőmön d a tnák a megismétlése a viszontválasz. El is tűnt már e mondatnak eredeti jelentése („Hogy van?”), a szótár a „jó napot!” fordítást ajánlja. Vagyis az eredetileg tartalmas érdeklődés különösebb tartalmat nem hordozó üdvözléssé szegényedett. Mintha mi, magyarok társunk „hogy vagy?” kérdésére a „köszönöm, jól” helyett „hogy vagy”-gyűl válaszolnánk. Azután arról is szólt cambridge-i professzorunk, hogy miért beszélnek oly szívesen az angolok az időjárásról. Részben azért, mert a szigetországban igen változékony a klíma. De még inkább azért, mert erről szólva kapcsolatot tarthatnak társukkal anélkül, hogy érdemi gondolatcserére kerülne sor. „Sweet nothings” — mondják az efféle társalgás témájára, amit magyarra így fordíthatunk: „édes semmiségek”. Nem is fontos ilyenkor a beszélgetőtársak számára a tartalom, nem közölnek valódi információt, pusztán a nyelvi érintkezés fenntartását biztosítják velük. Édes semmiségek? Találó jellemzés. Van benne valami pozitív elem, amely a kedves jelentésű sweet szóban tükröződik, de kimondja azt is, hogy csacsikasá- gökról folyik ilyenkor a szó. Előfordulnak ilyen nyelvi alakulatok a mi nyelvhasználatunkban is? Igen; ezért jutott eszembe az angliai példa. A beszédnek ezek a fordulatai egyszerűen az emberek közötti kapcsolat megteremtését, illetve fenntartását célozzák (szakmai szóhasználattal fatikus beszédfunkciót látnak el), akárcsak a megszólítás, a kézfogás, az összemosolygás, az üdvözlő kanmozdulat. Van bennük valami rokonszenves, hiszen azt nyilvánítják ki, hogy figyelemre méltatjuk a másikat, ha éppen nincs is mondanivalónk egymásnak a külvilágról. A „szép időnk van”, „már megint esik”, „elállhatna már a szél”, „jól jönne egy kis eső" típusú mondatok szinte menetrendszerűen együtt járnak a munkába induló emberek hajnali autóbuszával. Máskor meg ilyen kérdéseket hallunk: „megint ilyen korán?”, „utazgatunk?, utazgatunk?”, „álmatlanságban szenved, hogy ilyen korán elindult?”. A válasz aligha lesz érdemi, nem is várunk információt tartalmazó feleletet; mégis van valami hatása, összetartozásunkat nyilvánítja ki. Sokszor az emberi közömbösség jelét látjuk az ismétlődő párbeszédben, amikor a „hogy vagy?”, „mi újság?” kérdésekre előre kiszámítható a válasz: ,yköszönöm,. jól”, „semmi különös”. Hiszen többnyire biztosak lehetünk benne, hogy a kérdező nem kíváncsi igazán a kérdezett hogylétére, s hogy a válaszoló nem akar igazán kitárulkozni. A jelenetet azonban kétféleképpen lehet megítélni. Kommunikációs zavarról árulkodik, ha a semmitmondó üzenet- váltás eleve kizárja a közlés igényét. Az ilyen jellegű megszólalás aligha ér többet a hallgatásnál, s tulajdonképpen érdektelenség búvik meg mögötte. Másfelől azonban örvendetes jelenség is lehet, mert megnyitja az utat a tartalmas közlés előtt, s a másik iránti érdeklődést fejezi ki. Ha nem is folytatódik azonnal tartalmas eszmecserével az a néhány szokványos szó: az „édes semmiségek” jelezhetik nyitottságunkat, oldhatják a helyzetek rideg idegensé- gét. Ilyen megfontolásból, mégis érdemes megszólalnunk. Kováts Dániel Gondoskodás az idős emberekről Belorussziában, a Nye- man folyó egyik festői szépségű partszakaszán, megnyílt egy új gyógyüdülő, a NyiköLajevscsina. Ide ingyenes beutalóval jönnek a beutaltak. Az üdülő kétszáz férőhelyes, és külön érdekessége, hogy eleve idős emberek részére építették, ahol a beutaltak a pihenés mellett kellő gyógykezelésiben is részesülnek. Mint Gleb Kriulin, Belorusszia társadalombiztosítási minisztere elmondotta, a köztársaságban ez a hatodik nyugdíjasüdülő, de ez csak egy csekélyke része annak a programnak, amellyel az idős embereket támogatják. Mint a többi köztársaságban, Belorussziában is egy sor gyógyüdülőben és szanatóriumban gondoskodnak a háború és a munka veteránjainak kezeléséről, tucatnyi bentlakásos otthonban több mint 17 ezer olyan rokkant és egyedülálló idős ember él, akinek ellátásáról teljes egészében az állam gondoskodik. Csak a köztársaság társadalom- biztosítási alapjából az idén mintegy 12 ezer ingyenes szanatóriumi beutalót kapnak a rokkantak és háborús veteránok. A nyugdíjasok az egészségügyi ellátáson kívül komoly anyagi támogatást is élveznek. Mint ismeretes, a Szovjetunióban a nők 55, a férfiak 60 éves korukban nyugdíjba mehetnek. A köztársaság költségvetéséből az idén több mint 1,3 milliárd rubelt fizettek ki erre a célra, és a következő ötéves terv évei alatt további nyugdíjemeléseket terveznek. A gondos egészségügyi ellátásnak és a törődés sok egyéb formájának is köszönhető, hogy Belorusz- sziáfoan 700 ezer, vagyis minden harmadik nyugdíjas ma is dolgozik. A karácsony tartalma a különböző világnézetű emberek képzetében eltérhet. Abban azonban megegyezik, hogy a szeretet, békesség, jóság, ajándékozás, a gyermekek és a család ünnepe, amely már az egész világon elterjedt. Határozottan állíthatjuk, hogy a földkerekségen ez az egyetlen ünnepe az emberiségnek, amelyet mindenki, mindig és mindenütt megül, legyen bármilyen hitvallású vagy hitetlen. Annak ellenére, hogy a karácsonyt közel 2000 éve a kereszténység tette a mai értelemben vett ünneppé. Karácsony, vagyis Jézus születésének a napja az ősikeresztény időben nem volt egyöntetűen megállapítva. Egyiptomban a karácsony április 19-re, vagy 20-ra, május 20-ra, vagy november 18-ra esett. A 3. századiban Itáliában a világteremtés napjától, tehát a március 25-i napéjegyenlőségtől kiinduló időszámítás március 28-ra tette karácsonyt, de 260-ban már a napéjegyenlőség napján, március 25-én ünnepelték Jézus születését. Julius Africanus a 221-ben írt Krono- grafiájában a fogantatás napját tette március 25-re, s ennek megfelelően került aztán a karácsony december 25-re. Ugyanehhez az időponthoz jutott el Hip- polytus pápa — vértanúhalált halt 235- ben —, a Dániel könyvéhez írt szentírás magyarázatában. E véleménye azon a közmeggyőződésen alapult, hogy Jézus megtestesülésének napja csakis a világteremtés napjával eshet egybe, s hozzászámítva e naphoz a kilenc hónapot, a születés napja december 25-re kerül. A fő érv, amely végül is döntött, sokkal gyakorlatiasabb volt. Miint ismeretes, a kereszténység először csak a Római Birodalomban terjedt, s ha a keresztényüldözések a 3. században már nem is folytak olyan hevesen, mint korábban, teljesen csak 313 után szűntek meg, Nagy Konstantin császár nevezetes álomlátása után kiadott türelmi rendeletével. A kereszténység, mint új vallás, megpróbálta felvenni a versenyt a sok istent imádó államvallással. A sok isten között volt Mithrász. Személyét a rómaiak a télen meghaló, majd december 25. körül újra feltámadó Napistennel azonosították (ékkor kezdenek ismét hosszabbodni a nappalok). December 25-re eső ünnepnapját a Legyőzhetetlen Napisten (Sol invictus) születésnapjának nevezték. Kultusza a 2—4. században élte fénykorát. A kereszténység megkísérelte a Mithrász ünnepet — külsőségeinek meghagyásával — új tartalommal megtölteni. Az elmúlt évezredek tanúbizonysága szerint sikerrel. Végeredményben tehát ennek a pogány ünnepnek az ellensúlyozására, keresztény- nyé változtatására tették december 25-re Jézus Krisztus születésének a megünneplését. A keleti egyház egy ideig még nem tartott karácsonyt, hanem január 6-án, vízkeresztkor ülte meg Jézus születésének ünnepét. De a 4. század végén, Róma példájára már Bizáncban is meghonosodott a karácsony, amelyet államilag is kötelezővé tettek. Karácsony nyolcadán, azaz Újévkor tartja a katolikus egyház a népszokásokban is gazdag kiskarácsony, azaz Jézus körülmetélésének (circumcisio) ünnepét. Ez is római eredetű ünnep helyére lépett. Rómában a kétarcú Janus isten tiszteletére nagy dáridózással ünnepelték e napot, amely Julius Caesar naptárreformja után az év első, tehát Újév napja lett. A maihoz hasonló karácsonyfát bizonyíthatóan 1605Jben állították fölStrass- burgban, de állítólag már 1536-ban Luther Márton is rakott gyermekeinek karácsonyfát a lakásukba Jézus születésének tiszteletére, s a hagyomány szerint gyertyát is gyújtott rajta. Az első részletes karácsonyfa-leírás egy 1737-ben írt wittenbergi könyvből maradt ránk. Magyarországon, legjobb tudomásunk szerint a martonivásári Brunswick Teréz grófnő állított fel 1825-ben először karácsonyfát. A katolikusok jászolt, úgynevezett betlehemet állítottak föl, de a múlt század végére már a katolikusoknál is karácsonyfa alá kerültek az ajándékok. Cs. K. Dürer: Napkeleti bölcsek hódolata.
