Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 12 1985. november 2., szombat Megkérdeztem nehány ismerősöm, mit gondolnak a szóról: segély:-Többen értetlenül álltak, ugyan mit akarok ebből kihozni. Pedig semmit sem akartam. Mások azon nyomban a Vörös Segélyt, az elsősegélyt, az éhezők mcgsegélyczésél említették. Ám különös módon senki nem említette honi viszonyainkat, melyben — sajnos, vagy hál' istennek — a segélyek növekvő szerepet játszanak. Sajnos, mert ahhoz, hogy a segélyről beszéljünk, egyáltalán nem kell valami egzotikus országba mennünk sajnos, mert élnek nálunk is elegen, akik család, vagy rokoni háttér hiányában vagy éppen amellett is segélyre szorulnak. Ezt Is figyelembe véve kormányzatunk — szerencsére — mind nagyobb összegeket fordít a segélyezésekre. Hiszen a segély végül is a szociális juttatás egy formája, lépten-nyomon találkozhatunk vele. Anyasági segéllyel, bevonulási segéllyel, gyermekgondozási segéllyel, szülési segéllyel, temetkezési segéllyel. rendszeres szociális segéllyel, rendkívüli segéllyel és így sorolhatnánk tovább, sorokon keresztül. Ám ha sikerülne is összeszedni a Magyarországon folyósítandó segélyek valamennyi fajtáját, akkor is csak azt írhatnánk mögéjük: együttvéve sem elegendőek ahhoz, hogy valamennyi rászoruló elegendő összeggel részesüljön belőle. Mert — s ezt megint csak számok, statisztikák bizonyítják —, bár nő a segélyezésre szánt pénz összege, mégsem annyira, semmint növekszik a segélyre szorulók száma. Mindez persze lehetne pusztán a segélyezettek, no meg a segélyezők — a tanács, a vállalatok, a szakszervezet, a társadalombiztosítás — ügye. Holott a segélyezés kérdése legalább annyira az egész társadalom ügye, mint amennyire azok az életszínvonal-politika, egyéb összetevői is. Riportunkban nem vállalkozunk most — nem is vállalkozhatunk — az „egyéb” összetevők — a család, a szűkebb-tágabb rokonság és lakóközösségek segitőkészsé- gének, vagy éppen hiányának — a bemutatására, hiszen az egyéni emberi humánum külön oldalt is megérdemelne. Maradunk a kiinduló kérdésnél, vagyis annál, eljul-e a segély azokhoz az emberekhez, akik valóban rászorulnak? Mindenkihez annyi jut-c belőle, amennyit az igazságosság diktál? Hogyan érzik magukat a segélyezettek? Segítve? Kisegítve? Vagy valóban Szakszervezet, kényes szerepben Csak a szomszéd todja...? Az édesiparáról ismert városkában. Szerencsen, a hozzácsatolt Ond községgel együtt több mint tízezer ember él. A tanács rendszeres, rendkívüli és gyámügyi segélykerete meghaladja a másfél millió forintot. Ennek az összegnek a sorsáról beszélgetünk dr. Krusinszky Ferenc osztályvezetővel és Lapis Tiborné szociálpolitikai előadóval. — Elegendő ez a pénz? — Tavaly már szűkösnek bizonyult a segélykeret, annak ellenére, hogy évről évre emelkedik. — Kevésbé ismeri fogalom a „természetbeni juttatás”. Tulajdonképpen mit érthetünk ezen? — Egyszerű. Mondjuk nem pénzt adunk, hanem ruhára, cipőre, élelemre, tanszerre fordítjuk az összeget. — Ez bizalom kérdése? — Részben. Másrészt könnyítőnk ezzel néhány idős emberen is. — Úgy tudom, a gyámügyi segélyt a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet fizeti. Az önök kerete viszont ebben az évben 115 ezer forint. — A rendszeres nevelési segélyt igen. bár a körülményeket mi vizsgáljuk meg. és mi javasolunk. A rendkívüli viszont a mi asztalunk. Napközit, óvodai térítési dijat fizetnek belőle a szülők. — Évente körülbelül hányán igényelnek támogatást ? — Segélye válogatja. A teljes összegű 2050 forintot havonta 51-en, részösszegül 22-en kapnak. Az alkalmi igénylők száma háromszáz körül van. — Mi a tipikus? Mire kérnek az. emberek leggyakrabban? —' Az utóbbi két évben például tüzelő vásárlásra. Ehhez javaslatot is adunk a Tüzépnek. hogy a szenet soron kívül kaphassák meg a nyugdíjasok. Aztán betegségre. Lapis Tiborné közbeveti. — Nem találtam ugyan ilyen jogszabályt, de régen állítólag az SZTK is adott segélyt a cukorbetegek élelmezésére. Erre most mi folyósítunk. De ha már a betegségekről van szó: Szerencsen százon felüli azoknak a száma, akik a tanácstól úgynevezett „közgyógyel látási igazolványt" kapnak. Ezzel ingyen válthatják ki gyógyszereiket a patikában. — Vannak-e nyüzsgő, folyton kilincselő típusok? — Azok mindenütt fellelhetők., Nálunk is. Név szerint ismerjük őket. Nagycsaládos cigányok, tiz-tizenegy gyerekkel. A szülök nem dolgoznak, a családban valaki mindig beteg, s erről az orvostól kicsikart papírt naprakészen lobogtatják. Állandó „kuncsaftunk” a Hófehérke becenéven ismert asz- szonyság, aki hófehér lélekkel esküszik rá: őt igenis mindig megilleti a pénz. Szomorú ellentétjét is tapasztaltuk ennek az idei nagyszabású felméréskor. Megdöbbentett minket, mennyi idős ember él egyedül, szemérmesen begubózva saját szegénységébe. A postás vagy a szomszéd tudja, Erzsiké néni, Józsi bácsi mennyit oszt be havonta, mit nem vesz (mert annak listája lenne hosszabb), a tanács nem. — Ha segélyekről van szó, mindig az öregekről beszélünk. X fiatalok sose kérnek ? — Nagyon ritkán. Nem jellemző. Talán, ha hirtelen elviszik a férjet katonának, s a feleség gyesen van .... — Gyakori az elutasítás? — Nem. Az előbb említett „hófehérkés" esetektől eltekintve a kérelmek többsége megalapozott. — Jogos, ha egyszerre két helyről is kér valaki — a tanácstól és a munkahelyétől? — Ha nyugdíjas, igen. Ebben semmi kivetni való nincs. Annál is inkább, meri a vállalati keretek nagyon szűkösek. A segélyek másik nagy forrása a vállalat. Merre csordogáljon ez a forrás, ennek irányításában mindenütt jelentős szerepet vállalnak a szakszervezeti bizottságok. Csetneki Ilona, a Szerencsi Édesipari Vállalat szak- szervezeti titkára. Megnyerő kézfogása után, beszélgetve már nem is csodálkozom rajta, hogy nyolc éve végzi ezt a munkát. Alkalmasabbat aligha találnának a nagyvállalatnál helyette. Mert irodája mindenre hasonlít, csak irodára nem. Pedig a berendezés olyasforma, ám a szobába belépőt mégis más légkör fogadja, mint amilyennel általában egy irodában, hivatalban találkozhat. Persze biztosan csak az újságíró hibája, hogy nem másféle irodákba jár. mert lám. példa rá ez a szerencsi: van ilyen is. Mint a szakszervezeti titkár elmondja, a vállalatnál a jóléti alapból és a szak- szervezeti tagdíjbevételekből tudnak segélyt folyósítani a dolgozóknak. Előbbi az úgynevezett fejkvóta alapján, vállalati pénzekből képződik, s nagyjából egymillió- hétszázezer forintra tehető míg a tagdíjbevételekből annak közel fele marad az alapszervezetnél. Ez mintegy háromszázezer forintot jelent. Persze az egymillió-hétszázezerből sok mindenre kell, hogy fussa, így például üdültetésre, üzemi étkezési hozzájárulásra, kulturális és sportcélokra, és így tovább, segélyezésre az elmúlt évben közel negyedmilliót fizetlek ki, s ez az összeg évről évre emelkedik. A dolgozókhoz mért arányt tekintve a legtöbbet a nyugdíjasok kapnak a segélyezésre szánt pénzekből, s őket a gyes-en levő kismamák követik. Ám amíg a nyugdíjasok maguk jelentkeznek a segélyért, addig a kismamákat a szakszervezetnek kell megkeresnie. Vajon miért? Túl egyszerű lenne a válasz, hogy nekik nincs szükségük erre a kis pénzre, hiszen éppen ez a két réteg az, amely talán a leginkább rászorul a segélyre: az idősek és a családalapító fiatalok. És ki kap segélyt a dolgozók közül? Oldalakat igényelne a felsorolás, ki, milyen indokkal kér segélyt. Tartós betegségtől kezdve az ingyenes (!?) gyógytorna igénybevételéig széles a skála. s bizony a kérelmek túlnyomó többsége igen-igen indokolt. A gyermekeit egyedül nevelő édesanya például hetente háromszor hordja egyik gyerekét Miskolcra, gyógyúszásra. amely bár megint csak ingyenes, ahhoz, hogy valóban igénybe is lehessen venni, bizony jókora összeget kell a szülőnek elköltenie. Többek között az ilyen, s hasonló ellentmondósok feloldásához van szükség a segélyre. Elenyésző számban, de akad olyan dolgozó is, aki mondvacsinált indokkal kér segélyt. Ám rendszerint őt, őket is javasolja a bizalmi. A bizalmi végül mindenkit javasol, hiszen hálátlan feladat valakinek a kérelmét visszautasítani. Megteszi azt a segélyezési bizottság úgyis, hiszen egy ember csak igen-igen nyomós indokkal kaphat egy esztendőben egynél több alkalommal segélyt. Mindenesetre a segélyezési bizottság minden kérelmet alaposan megvizsgál. De hát a segélyforrások is, akárcsak a rendes források, el-elapadnak. Persze évek gyakorlata bizonyítja, hogy mindig kerül a tervezetten felül is egy kis pénz, de hát az bizonytalan. Ezért jó, ha a vállalat és a tanács, a másik segély folyósító, megfelelő kapcsolatban áll egymással. Ily módon, „összedolgozva", egymás munkáját figyelemmel kísérve érhető el, hogyha nem is csalhatatlanul, de a lehetőségekhez képest méltányosan hozzájusson minden rászoruló a segélyhez. Manányosaii és nanlii Erdőbénye bizonyára jobban ismert a szőlőiről, varrodájáról, szakszövetkezetéről, vagy éppen a galvanizáló üzeméről, mint arról, hogy ez a közel kétezer lelkes település a megyében első helyen áll a rendszeres nevelési segélyezettek számát tekintve. Jóllehet ez a GYIVI hatáskörébe tartozik, de — mint a szerencsi tanácson is hallhattuk —, az előzetes felmérést, javaslattételt és ellenőrzést mindig helyben végzik. Segélyügyben egyébként az utóbbi időben mintha megszaporodtak volna a tanács tennivalói. Ezt a feltevést igazolja az a tény is, hogy ez év tavaszától önálló munkakört kapott rá Bajnok Imréné előadó. A fiatalasszony, ha visszamenőleges tapasztalatokkal nem is, de friss statisztikai adatokkal szolgál: A községben huszonnégyen kapják a rendszeres szociális segély január l-löl 11170 forintról 20li() forintra felemelt összegét. Valamennyi juttatás megalapozott; vagy időskorúak (ti!) és 75 év közöttiek). vagy fiatal gondnokság alatt állók, vagy azok a rokkantak. akiknek nem volt elegendő bedolgozott évük ahhoz, hogy a volt cégükhöz forduljanak. — Nálunk sok az egyedül élő idős asszony — mondja Bajnok Imréné. Évente négy alkalommal adhatunk a rászorulóknak támogatást, egy- egy alkalommal ezer forintot. Négyszer persze kevesen kérnek . . . Tavaly 21 szelvényt vitt tőlünk a postás. az idei segélykeretünk 45 ezer forint. — Mennyi van még bent? — Huszonötezer forint. — Indokolatlan kérelem? — Nincs. Aki hozzánk eljut, arra a legrosszabb nyelvek sem foghatják, hogy a tanácshoz fut egy kis pénzért, miközben az atyafisá- ga Ladával szaladgál... Véletlenül találkoztunk össze a tanácson Vajdáné Miczán Annával, a GYIVI nevelőszülői felügyelőjével. Napi körútjáról éppen akkor tért be egy szusszanásnyi időre az irodába. Vajdáné munkaköre hálás — ameny- nyiben annak vesszük az emberekkel való foglalkozást —, de hálátlan is, hiszen kétséges, hogy egyformán jó szívvel fogadják a családok az ellenőrzést, vajon jól sáfárkodnak-e az intézettől kapott pénzzel . .. — Mennyi a nevelési segély? — Gyermekenként 500 forint. — Erdöbényén hány család kap? — Huszonnyolc. A statisztika szerint így lettünk megyei szinten „dobogós hely”. — Naponta több családhoz is ellátogat. Mik a tapasztalatai ? — Vegyesek. A pénz fel- használásáról egy rossz szót sem szólhatok. A körülményekről, az otthonok tisztaságáról viszont változó a véleményem. A kiskönyvbe nekem be kell jegyeznem azt is. ha szalad a ház, a gyerekek elhanyagoltak . . . ■ m Öregségi fa... Vastag pléddel a dereka körül, csak tipegve közlekedik a házban, de túl a hetvenen még a járás is nehéz. Legjobb tán az a nádfonatú karszék az üveges verandán, a muskátlik között. Rálátni a bejáratra, mikor ki nyitja a kaput. Menetrend szerint csörömpölnek az ételhordóval, benne meleg ebéd a napköziből, hetente szabott időben érkezik a házi gondozó is, amúgy .. . — Egyformán lelnek a napok ... — mondja Kajati Mihályné. — Egyedül élek. A fiam csak hétvégeken jár haza Erdőbényére, Miskolcon dolgozik, a BÁÉV-nál. Elváltam már régen, a férjemmel nem tartom a kapcsolatot. Margit néni havi jövedelme 1900 forint. Nem nyugdíj, hanem járadék a leadott szőlője után a hegyközségtől. Ebből a jövedelemből még 600 forint hi- bádzik, hogy elérje a jelenleg hivatalosan megállapított létminimumot. Pedig Margit néni aligha pótolhatja ezt; asztalán, kis kosárkában tömérdek gyógyszer, s az utóbbi években számtalan betegségre operálták. Tetemes kiadás neki az orvosság, ennél már csak az a rosszabb, amikor a villanyszámlát hozza a postás, ami kéthavonta 1200 forint. Az idős asszony nem szóval panaszkodik. Könnyei beszélnek arról, valahogy nem jól van ez igy, mert ha a magány és pénztelenség összetársulnak, hát nincs annál rosszabb. Áprilisban 1000 forint segélyt kapott a tanácstól. hogy mire ment el, már nem emlékszik. Azóta nem kért, nem is jutott eszébe. Neki a fa talán fontosabb is lenne mint a pénz. — Másnak tele az udvara öregségi fával, amit a hegyközség ad. Ha nekem egyszer hoznának, igen megköszönném. Ennyi melegsége legyen az embernek ... Aki nem kopogtat Báróczki József, Erdőbé- nyén él. Huszonkét esztendeig volt harangozó, most, hogy megöregedett, magára maradt. Igaz, annyira nem elesett, hogy másokon segíteni még ne tudjon: alkalmanként ő hordja az ebédet Kajati Mihálynénak. Jóska bácsi kétezer-kétszáz forint nyugdíjat kap, még szerencse, hogy bírja erővel, nem szorul gondozásra. De hát ez a pénz, mint mondja, akkor sem valami sok. Egy- egy segély, így év vége táján rajta is segítene valamicskét. De Jóska bácsi még sose folyamodott segélyért a tanácshoz. Pedig nem kellene különösebben messzire se mennie, hiszen ott lakik, szemközt éppen a tanáccsal. Csak átballagni egy délelőtt, ott még a kérelmet is segítenének megszerkeszteni. De Józsi bácsi bizonytalan. Végül is ő kap nyugdíjat, nem tudja, jogosult-e néha a rendkívüli segélyre. Fölcsillanó szemmel érdeklődik, tényleg lehetséges, hogy ő is kap valami kis pénzt a nyugdíján kívül? Kétszer is visszakérdez, akkor hová, mikor, kihez forduljon azért a segélyért, s bár erős benne az elhatározás, hogy másnap átmegy, megkéri, nem vagyok biztos, hogy megtette-e azt az öt- venméteres utat. A Józsi bácsik pedig nincsenek egyedül. így aztán, pénzüket többnyire megkapják azok, akik gyakrabban fölkeresik a tanácsot, akik ismerik az eljárás útját- módját. Hiszen a tanács,, az Er- dóbényénél kisebb településeken sem tud arra vállalkozni, hogy egyenként keressen föl mindenkit. Pedig meglehet, hogy a segélyek igazságosabb elosztásához erre is szükség volna. Keresztény Gabriella—Csendes Csaba
