Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 12 1985. október 12., szombat ... ­Odborna komisia pobocka, vseobecná skola, miesny tovar, nápoje... Ketten, öt zsák krumplival a Fö utcán. A kocsma falán egy hatalmas alma figyelmeztet ar­ra, hogy hitel nincs. Persze, másfajta plakátok is in­tenek: Lármázni és énekelni tilos! Kártyázni tilos! Szóval, mindent lehet, ami nem tilos. A különterem­ben például vár a biliárd. A söntéspult könyöklésnyi nyugalmat kínál. A sör hideg, a pálinka erős, a likőr édes. Kinek, mi tetszik. A Borsodi Vendéglátó Válla­lat 47. számú italboltjában délelőtt gyér a forgalom. Azelőtt szerződéses volt a bolt, s hiába hirdettek ver­senytárgyalást három éven át visszafizetendő 1,5 mil­lió forintos átalánydíjért, senki sem jelentkezett. Má­jus óta Fehér Józsefné vezeti az üzletet. Bükkszent- keHeszten lakik, Bükkszentlászlón ő is idegen. bői kell kicipelni az élel­miszert -— erősítette meg a boltos szavait Leba József­né, miközben kenyeret, sört, lisztet tett a kosarába. — A varoshoz tartozunk ugyan, de közel sem városi az el­látás itt. Talán egy nagy­méretű hűtőláda segítene. Mit hiányolnak még a bükkszentlászlóiak? — kér­deztük a bolt előtt összefu­tott asszonyoktól, és zápo­rozlak a kívánságok: fod­rász, háztartási gépek szer­vize, rádió- és televíziójá­ul tó és több telefon . . . He­tente csak egyszer jár az orvos, a tanácsi hivatalban is csak egyszer nyitnak ki­ás ha már a tanácsnál tar­tunk, az ügyintézés gyorsa­ságára is hallhattunk el­gondolkoztató példát: — A telket ajándékba kaptuk a szüleimtől — mu­tatott a félig kész ház por­tájára Füle Ferencné. — Az ajándékozási okmányok elintézéséhez több mint egy év kellett! Addig hozzá sem nyúlhattunk semmihez, pe­dig itt volt minden az ölünkben. Siettették volna az építkezést az egymást kö­vető gyermekek is, a más­fél éves kisfiú meg a két és fél éves kislány .,. akik­nek, akár a falu többi gyer­mekének, nincs óvodájuk. De nemcsak az óvoda hiányzik. A 68-as buszról ömlenek le a gyerekek, a vasgyári iskolából jönnek haza. Bükkszentlászlón csak az alsósoknak tartanak ok­tatást. — Itt áll az iskola félig kihasználatlanul — muta­tott a falu közepe felé egy másik épülő ház előtt Bá­rány .Józsefné. — Igaz, csak 6—8 kisiskolás lenne egy- egy évfolyamon. de nem kellene buszozniuk, csatan­golniuk a gyermekeknek. Miközben beszélgetünk, az állványon munkálkodó férfi leszól a maltert keverő tár­sához, indul a vödör fölfe­lé és szlovákul biztatja a kőművest a segéd. A válasz magyarul érkezik vissza. Két asszony vesződik az úton egy krumplis zsákok­kal megrakott taligával. — A háztájiból hozzák? — kérdezzük gyanútlanul. — Á, kedveském — le­gyint Tériké néni —, most vásároltuk, visszük a pincé­be .. . megnézhetik a kam­rámat is, van abban min­den, amit összemezgereltem a kertből. — Nincs ember, aki meg­művelje a földeket — ka­nyarodott vissza a kérdés­hez Annuska . .. — kifordul az eke, megbotlik a ló . . . a faluban... a köves he­gyek kivetik a magol, csak a dudva zöldell. Aki állatot tart, a boltba jár takarmá­nyért és örülhet, ha jut még neki, hiszen kicsi a raktár, termény meg több kellene. A krumplis zsákokat kö­vetve Tériké néni, Malár- czik Jánosné portáján kö­töttünk ki. A fészerben füs­tölgő tűzhelyen kapros ká­poszta melegedett. Az illa­tos ételbe apró oldalas da­rabkák is kerüllek. — Ez amolyan tótos ká­poszta ... már csak így mon­1982. január 1-én, Miskolc 1300 hektárral és nyolcszáz lakossal gyarapodott. Az Elnöki Tanács jóváhagyta a fúzió tervét, így aztán a pezsgődurrogtató szilvesz­ter után a világtól elzárt kis hegyi falu. közigazgatá­silag Miskolchoz tartozik. A korábbi falugyűlés he­lyeslő egyetértéssel fogadta a határmódosítást. Igaz, Bükkszentlászló mindig is izolált község és közösség volt (bár az utóbbi évtize­dekben már szűnőben van a vér szerinti rokon csalá­dok egymás közötti házaso- dásának divatja), de min­dig is Miskolchoz kötődött. A munkaképes korú népes­ség kilencven százaléka a diósgyőri nagyüzemekben keersi a kenyerét. Így az­tán, hogy a község része lett a városnak, az csak a korábbi állapotokat legali­zálta. Bükkszentlászlón nem épült panelház, de a kocs­ma előtti szűk tér és a diósgyőri Marx tér közölt városi tarifával kék autó­busz ingázik. A hajdani üvegfúvó fog­lalatosságra utalva 1940-ig Óhulának hívták ezt a bük­ki falut. Megépült a temp­lom, amelynek védűszentjéül és a település névadójául Szent László királyt válasz­tották. Négy évvel ezelőtt szintén fölmerült eg.y név­változtatás gondolata. A ne- vesincs patak merész ka­nyarulatait követő egyetlen utcát gondolták átkeresztel­ni. Tanakodtak, hogy a Bükkiül, vagy a közeli Fér hérkölápáról, vagy valame­lyik szlovák személyiségről nevezzék el. (A község ugyanis kétnyelvű. Szlovák telepesek alapították.) Az­tán maradt minden a régi­ben. A főutcát továbbra is Fő utcának hívják. Meg­maradt a helységnév-tábla is, s a község fél tucat tele­fonja (van már nyilvános állomás is), ötszámjegyű. A lábon járó, egyszemé­lyes postahivatalt Kánya Gábornénak hívják. A na­pilapok közül Észak-Ma- gyarországból fogy a leg­több (114), a rádióújságot hetven család járatja. A postás, hosszú sétája köz­ben, általában dél körül ér a boltba. Itt Potyka József­né boltvezető nemcsak ke­nyeret kínál, hanem szusz­szanásnyi pihenést adó tár­salgást is. — A legnagyobb gondunk a hentesáruval van, mivel nem tudunk annyit rendel­ni, amennyit megvenné­nek .. . Nincs hol tárolni a húst, és a felvágottat is csak egy kicsi hűtőben tudjuk spájzolni. — Ha tisztességesen aka­runk bevásárolni, a varos­az az egyetlen, ami még van dóm — kavarta meg az Bárányék háza avatásra vár. A táblák kétnyelvüek ételt Tériké néni —, erre­felé így szeretik. És, hogy milyen ízeket kedvelnek még Bükkszent­lászlón, azt lajstromba ve­hettük az emlegetett kam­rában. A polcokon lecsó, tölteni való paprika, ba­racklekvár, savanyított csa- lamádé mozgatta meg a fantáziánkat, ingerelte fel­tételes reflexeinket. Tisztá­ra mosott, üres üvegek vár­ták a csipkelekvárt, amit a kert végében kapaszkodó hegyoldal kínál. A zöldség, a gyümölcs itt megterem — Látják, kedveskéim, van itt minden, csak jól kell bánni a dolgainkkal. Az idősebbek még elbabrál­nak ezekkel a zöldségekkel, gyümölcsökkel, a fiatalok­nak nincs erre idejük. Azt sem mondhatom, hogy el- szórakoznák magukat, hi­szen nincs hol . . . Amikor még fiatalabb voltam, sokat táncoltunk, énekeltünk, he­tente egyszer beültünk a moziba, összejártunk . .. Most se nóta, se lánc, mo­zi helyett meg csak á tele­vízió. Térül-fordul, jelenről, múltról beszél... még a háború is szóba kerül, ami­kor szovjet és román kato­nák húzódtak meg a völgy­ben. Még ma is akad olyan szénapajta, aminek tetején lyukasak a cserepek a go- lyószórólól. Aztán kibújnak az emlékek közül a köze­lebbi évek; az egymásután érkező gyermekek, a ma már mérnök és tanár há­rom lány, meg az eminens diákfiú, aki az érettségi után szerencsétlenül járt. Képe a tiszta szoba falán függ. Az alatta levő sublót­ból kitüntetések kerülnek elő. A legbecsesebb az 1960-ban adományozott Munka Érdemérem, amit a férje kapott az Elnöki Ta­nácstól. — Első ember volt a fa­luban ... én meg nem ka­pok Utána semmit — ejti le a szót a kitüntetések közé A ház nekik is épül. és majdhogynem szégyen­kezve rakosgatja vissza a medáliákat a vörös dobo­zokba. A kertben zörög a ka­róra futott bab, Tériké né­ni nekiül fejteni a száraz szemeket... A hét macská­ja is kikísér minket a ka­puig. Süt a nap. Jó ez akis melegség a hosszú tél előtt. Brackó István Szcndrci Lőrinc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents