Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-04 / 233. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. október 4., péntek Évad előtti beszélgetés Az idén korábban Szovjet filmek fesztiválja Borsodi megnyitó: október 8-án Ózdon — Ez év nyarán jelent meg a Magyar Kodály Társaságnak a felhívása, amelyből kiolvasható, bajok vannak a zene honi közállapotai körül. Miként látja mindezt Kovács László, egy fiatal karmester, aki az ország egyik legjelentősebb vidéki együttese, a Miskolci Szimfonikus Zenekar dirigensi emelvényéről éli át ezt a. szituációi? — Természetesen csak a zenekari kultúra megítélésében érzem illetékesnek magam, ehhez tudok hozzászólni. Az vitathatatlan, hogy vezető zenekaraink, amelyek bizonyos értelemben meghatározónak tekinthetők ezen a területen, profi színvonalúak. Ha jön egy külföldi karmester, s egy sosem játszott müvet kíván általuk bemutatni, akkor az előadás kellő színvonalon összejön. És általában ez a gyakorlat. Ám mindebből az is következik, hogy egy évadról évadra átmenthető. fejleszthető koncepció helyett mindig az épp aktuális produkciók uralják a zenekarok tevékenységét. s közben a zenekarépítés részletmunkái, a kevésbé látványos, s az átlaghallgató állal nem kontrollálható részletek kidolgozása másodlagossá válik. Lehet sikeres koncerteket szériában elkönyvelni, lehet jó muzsikusokkal, zseniális karmesterekkel kitűnő eredményeket elérni, de ez csak az egyik része a dolognak. Másfelől viszont nem lehel eltekinteni attól, hogy igazán mély, és minden ízében alaposan átgondolt produkciót, megrendítő zenei élményt többnyire csak akkor lehet létrehozni, ha az a dirigens és a zenekar között egy hosszabb munka- kapcsolatban fogalmazódik meg. Pillanatnyilag nem ez dominál. — De a közönség tapsol... — Igen, a közönség tapsol, elvégre arról szó sincs, hogy va'lami rosszat hallana, elvégre ezek az együttesek igen kitűnő erőkből állnak. A publikum csak akkor sejt meg valamit a másik verzióból, ha egy külföldi vendégzenekarral szembesül, s ehhez nem is kellenek a világ vezető társulatai. — Mit tehet a mindenkori közönség e felemás helyzet ellen? Van egyáltalán beleszólása? — A hallgatóság borzasztóan nehéz helyzetben van, ő ugyanis azért megy koncertre, hogy jól érezze magát, s ezt egy látványos koncerttel hamarabb el lehet érni, mint egy olyannal, aihol nüansznyi problémákkal terhes, apró munkát igénylő műveket mutatnak be. Tehát, ha valahol eljátsszák mondjuk Ravel Daphnis és Cloéját, utána Schubert valamelyik szimfóniáját, akkor ez utóbbit nagyon jól kel! interpretálni ahhoz, hogy legalább feleakkora sikere legyen, mint az esetleg fele olyan jól bemutatott Ravel-műnek. És a közönség nem fog a saját élménye ellen dönteni. — Számomra úgy tűnik, hogy ez az emlegetett közönség a lakosságnak egy meglehetősen szűk, és nem is kellőképpen újratermelődő rétege, a koncertekre évről évre ugyanazok járnak, s a többség kikerül a komoly zene élő tolmácsolásának vonzásából. így aztán a tágabb értelemben vett közönség még csak közel sem jut ahhoz, hogy érvényesítse a maga szempontjait. Lehet ezen segíteni? — Ha miskolci viszonylatban nézem a dolgot, akkor a megnövekedelt bérlet- vásárló kedv alapján azt kell mondanom, igen. Bár az tény, hogy egy kétszázezres városnak ez is csupán a töredékét érinti. És ez nem miskolci jelenség. A zene- akadémiai hangversenyek sem mennek mindig telt házzal, s Leonard Bernstein egyetlen Budapest sportcsarnokbeli koncertjét sem tudta megtölteni a kétmilliós főváros. Megítélésem szer.inl csak apró lépésekkel lehet haladni, s hogy az egész alapjaiban egy nagy fordulatot vegyen, ahhoz száz, kétszáz évre is szükség lesz. Miként német nyelvterületen is majd fél évezred kellett ahhoz, hogy a komoly zenének kultusza legyen, s a társadalom széles rétegeinek presztízskérdésévé váljon a koncertre járás. — Ha úgymond sport- csarnokosílanánk a koncerteket, tehát egyrészt növelnénk a befogadóképességet, másrészt külsőségekben, látványosságban is módosítanánk a hangversenyek atmoszféráját, az jelentene valamilyen perspektívái? El lehetne érni, hogy az egyelőre csak a külsőségek révén megnyerhető tömegeket épp a külsőségek fokozottabb hasznosítása révén juttassuk el a zene valódi tartalmához? — Az ifjúsági sorozataink, amelyek tükröznek valami hasonló szituációi, talán igazolják ezt az elképzelést, hiszen a diákoknak tetszenek az efféle koncertek, érezhető bizonyos elégedettség a részükről. Ám ehhez azt is tudni kell, hogy őket elviszik oda, és ott egyébként is egy csoport, valamilyen közösség összetartó erejénél fogva vannak jelen. Viszont a későbbiekben, amikor megszűnik az intézményi ráhatás, megszűnnek a közösségi inspirációk, akkor az érdeklődésnek is nyoma vész. — Tehát ez azt jelenti, amíg az iskola rászorítja az embereket, addig még megy valahogy a dolog, s csak később, felnőtt korban válik menthetetlenné az ügy? — A csoportos részvétel, a közösségi ráhatás feltétlenül jó mozgatóerő. Mint ahogy a fiatalokat a köny- nyűzenei rendezvényekre is valamilyen közösségi kohézió hozza össze. Ez már nincs meg felnőttkorban, s ennek hiánya rányomja bélyegét a koncertek látogatottságára. — Van kitapintható jele annak, hogy az ifjúsági hangversenyek rendelkeznek közönségnevelö hatással? Ha már nem lesz meg az a bizonyos kohézió, marad majd annyi élmény tartalék, hogy azt némiképp pótolja, s mégis koncertjáróvá váljék néhány fiatal? — Szeretnénk, ha így lenne. Az elmúlt évadban a gyerekek többnyire úgy távoztak a rendezvényekről, hogy milyen érdekes, furcsa zene ez, amit teljes eröbe- dobással, kedvesen eljátszottak nekik. Mert itt el kell mondanom, hogy nem teszünk különbséget közönség és koncerttípus között, ugyanis ha ezt megengednénk magunknak, elöbb- utóbb komplikációk lépnének fel, ami visszahatna a mindenkori teljesítményre. — Tavaly, amikor szó volt a Miskolci Szimfonikus Zenekar kialakítandó műsorpolitikájáról, úgy Ítélte, a klasszikus-romantikus repertoár az, ami itt közönségre találhat. Az idei tervek ennél bátrabb, gazdagabb kínálatot mutatnak. Mi indokolta a változtatást? — A ’84—85-ös évadban kerültem ide, úgy éreztem, nem kockáztathatok. Nem a személyes sikeremet féltettem, hanem azt szerettem volna elkerülni, hogy megcsappanjon a közönség, s azt akartam, ha lehet, inkább még többeket megnyerni a komoly zenének. Ez végül is megtörtént, s az is bebizonyosodott, hogy a hallgatóság nem kizárólag zenei korszakokat honorál, hanem igényes tolmácsolásokat. így bátrabban tervezhettünk, s valószínűleg izgalmasabb programot állítottunk össze a tavalyinál. — Tudom, hogy a téli bérlet „(Huszonöt év magyar zenéje” című estje a Magyar Rádió kezdeményezése. Hogy a miskolci zenekar élő közvetítést kapott, az sikernek könyvelhető el? . —Mindenképpen. Ebben a sorozatban a szombathelyi és a mi együttesünk vesz részt, pesti szólistákkal. — Nem bíztak túlságosan nehéz feladatot épp a vidéki zenekarokra? Hálátlan feladat manapság a kortárs zene interpretálása . . . — Valóban nehéz feladat, Bozay Attila a Pezzo sin- l'onicót például az Állami Hangversenyzenekarnak és Ferencsik Jánosnak írta. Bizony. nagyon össze kell szedni magunkat. — A többi koncert zöme azonban kevésbé mai programú. Adhat-e az elmúlt évszázadok repertoárja valami olyasmit a ma emberének, amitől feloldódhat, kaphat-e olyan impulzusokat a zenétől, amelyek kérdéseket vetnek fel benne, s azok épp a muzsika révén kerülnek megválaszolásra? iValamint jó-e nekünk az, ha koncertre járunk, s helyette nem lemezeken hallgatjuk meg ugyanazt, nemegyszer jobb körülmények között? — Én egészen biztos vagyok. abban, ha valaki úgy kel fel reggel, hogy este majd koncertre megy, ahová fel lehet öltözni, ahová készíteni kell a lelket, mert este valamilyen ünnepben lesz része, akkor ezt semmi más nem pótolhatja, és igenis jó, szükség van rá. — Ám mintha az ünnep külsőségei, gesztusai elavultak volna. Mi közünk van nekünk a zenekar kosztümjéhez, a frakkhoz, a fehér csokornyakkendöhöz stb, ? Nem múzeumlátogatás az, amiben részt veszünk? — Az opera például egy látszólag valóban elavult •műfaj, ahol mindenki és minden kosztümöt visel, az egész nem más, mint' kompromisszumok láncolata. Ennek ellenére ez a „muzeális” műfaj népszerűségben verhetetlen. De túl az operán: a koncerteken felhangzó darabokat estéről estére meg lehet szülni, ezek bizonyos értelemben mindig akkor, abban a pillanatban keletkeznek. S az .ilyen születések, melyek egy ihletett koncertnek a sajátjai, mindig együtt járnak valami különös érzelmi csodával. Azok az alkotások pedig, amelyek az elmúlt évszázadok legzseniálisabb muzsikusainak kezei alól kerültek ki. egészen( biztos, hogy minden esté létre tudják hozni ezt a csodát. D. Szabó Ede Harmincegyedik alkalommal rendezik meg az idén a szovjet filmek fesztiválját, amely ezúttal a szovjet kultúra napja sorozat keretében október 8-tól 14-ig tart, ám e hivatalos időn túl is lesznek még olyan rendezvények és bemutatók, amelyek egész októbert a szovjet film ünnepévé teszik. A korábbi gyakorlat szerint november elején kezdődött mindig a szovjet film ünnepe, az idén korábbra hozták ezt az időpontot. Talán nem is a megrendezés időpontja a döntő, hanem az, hogy ebben az időszakban fokozottan fordul a figyelem a szovjet filmalkotások felé, sűrítettebben kerülnek e filmek mozivászonra, több új bemutatót tartanak, egyáltalán ez az időszak a szovjet filmművészet és a közönség találkozásának bemutatókkal, ankétokkal, szakmai eszmecserékkel is gazdag korszaka. A szovjet filmművészetben néhány év óta tapasztalható bizonyos változás, különös tekintettel arra, hogy a közelmúltban az SZKiP Politikai Bizottsága is megvizsgálta a szovjet film helyzetét. Napjainkban változatlanul megvan a szovjet filmalkotókban az érdeklődés a múlt kulturális öröksége iránt, ugyanakkor mind gyakrabban nyúlnak napjaink kérdéseihez, és előtérbe kerül az ember, az egyes ember sorsának, jellemének ábrázolása és azon keresztül a társadalmat foglalkoztató kérdések feltárása. Az idei szovjet filmek fesztiválja keretében bemutatásra kerülő új szovjet filmek is ezt a törekvést tükrözik, és fellelhető ez a felújítandó, korábbi, a legutóbbi évek terméséből válogatott művekben is. A Borsod Megyei Mozi- üzemi Vállalat — kialakult hagyományainak megfelelően — igen gondosan készült fel a fesztivál borsodi eseményeinek megrendezésére, ötvennél több filmet tűznek műsorra a megye filmszínházai, közöttük nyolc olyat, amellyel még korábban nem találkozhatott a megye közönsége. A megyei rendezvénysorozat nyitóünnepségét október 8-án 17.30-as kezdettel Ózdon rendezik meg a Kossuth Filmszínházban; ünnepi beszédet Tóth János, a városi tanács elnökhelyettese mond; részt vesznek a nyitóünnepségen a budapesti Szovjet Kultúra és Tudomány Háza vezető munkatársai. Díszbemutató keretében vetítik a Győzelmi díszszemle című szovjet doku- mentumfillmet. A záróünnepség november 5-én, Miskolcon, a Béke moziban lesz, Kovács József, a városi pártbizottság titkára tart ünnepi beszédet, és Elem Klimov Jöjj és lásd! című filmjét mutatják be. A kél rendezvény között természetesen sok érdekesség várjc az érdeklődőiket. Például október 17-én Sátoraljaújhelyen bemutatják Az élet muzsikája című filmet, és alkotó—közönség találkozó rendeznek. Encsen, októbei 30-án a Szovjet Kultúra éí Tudomány Házának munkatársait várják találkozóra éi a Győzelmi díszszemlét vetítik. Ugyanaznap a Hevesj Iván Filmklubban oros; nyelvű filmelőadás lesz £ Fehér harmat című film bemutatásával. A miskolc Kossuth moziban szovjet fiilmplakát-kiiállítást rendeznek. lEbből az alkalomból hirdeti meg a Borsod Megyei Moziüzemi Vállalat a szocialista brigádok „Ki tud többet a szovjet filmművészetről?” vetélkedőjét, valamint kibocsátja az MSZBT- tagcsoportok részére rendszeresített bérletet. Ez a2 MSZBT-bérlet, Miskolcon hat Kazincbarcikán, Leninyáros- ban, Ózdon, Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen öt filmhe2 érvényes, és a bérlettulajdonosok magyar, szovjet és világhírű szórakoztató filmeket tekinthetnek meg vele A magyar filmek között például látható a később bemutatásra kerülő A tanítványok, Beremény.i Géza filmje is. Dühös szisszenjek (Elöljáróban tisztáznom kell, hogy nem én vagyok dühös, hanem az itt következő kis esetek szereplői. En csak szisszenek egyet oktalan dühükön.) KUKATÜRÓ. Nem újfajta tejtermék, amelyet Hófehérke hét törpéjének egyikéről neveztek el, hogy a gyermekek nagyobb kedvet kapjanak a fogyasztásához. Nem, a kukatúró élő, eleven ember, aki rendszeresen túrja a vegyes házi szemetet tartalmazó kukaedényeket. Lehet férfi és lehet nő, mindkét nemből meghökkentően sokan művelik ezt a nem éppen gusztusos mesterséget. A házfelügyelők kiállítják a teli kukákat a járdára, hogy a begyűjtöautó embereinek mindinkább kéznél legyenek, s mert az autóra várni kell, az edény szabad préda. Túl azon, hogy a szemétben turkálni meglehetősen visszataszító dolog, meg bizony nem is veszélytelen, hiszen törött üvegek, erősen romló ételmaradékok, mindenféle ragacsos egyebek is adódhatnak benne, a hulladékokból való „értékmentés” e módja mindenképpen káros. A közelmúltban irta meg kedves kollégám, hogy az átlátszó műanyag zsákba precízen becsomagolt hulladékot egy kukatúró asszony kiszórta a járdára, mert neki akkor éppen a zsákra volt szüksége, így kárbaveszett a szemetet precízen csomagoló lakó fáradozása, rend- és tiszta- ságszeretete, csupa - szemét lett az utca. Mifelénk is jár egy kukatúró hölgy, aki edényről edényre vándorolva mind dühösebben turkálja azok tartalmát, mert nem találja a várt „kincset”. Dühösen csapkodja marékszámra a földhöz a kiszedett hulladékot, olykor még bele is rúg a földre hullott csomókba, mert elsősorban üres tejfeles poharak, összegyűrt papírok, tejestasakok kerülnek elő. Percek alatt olyanná tesz egy hosszú járdaszakaszt, mint ahol hónapok óta nem takarítottak. Űtját hosszú szemétcsíkok jelzik. Am a kiborított szemétben gyógyszeres dobozkák, színes kapszulák is adódnak, amiket a környékbeli kutyák megszagolgatnak, kisgyerekek meg esetleg fel is vesznek... Mi a teendő? A kukatúró nem tartaná be, ha lenne is rendelet, amely tiltja tevékenységét. Legfeljebb az tehető, hogy a minimálisra szoruljon a teli szemetesedények várakozása a közterületeken. Lehet, hogy akkor még dühösebb lesz a kukatúró, de kevesebbet tud szemetelni, ártani. VIZESNYOLCAS. Az idősebb nemzedékek tagjai emlékezhetnek rá, így hívták hajdan a bolti dolgozókat, a kereskedősegédeket, inasokat. Nevüket onnan kapták, hogy reggel, a bolt nyitása előtt, meg szükség szerint napközben is több alkalommal a bolt előtti járdaszakaszt felsöpörték, ám előbb egy alkalmas bádogedényből vékony vízsugárral hatalmas nyolcasokat rajzoltak az aszfaltra, betonra, hogy a seprésnél ne legyen por. A rendőr még nyitás előtt ellenőrizte is, vajon ellátták-e feladatukat a vizesnyolcasok. E régi bolti sep- regetők jutnak eszembe mostanában, amikor egyes boltok előtt sepregető lánykákat látok. A vezető kiküldi őket seperni, mert a járda tisztán tartása most is a "olt feladata, a fiatal lányok meg dühösek, hogy nekik ilyen munkát kell végezni. Locsolás már nincsen. helyette dühös csapkodás a seprűvel jobbra- balra, járókelők lábára, kerülgesse őket mindenki, meg vigyázzon a ruhájára, hiszen ők most dolgoznak. Olykor dühükben a szemetet leseprik a kocsiútra, vagy a lefolyóba, netán a munkaárokba, ha éppen olyan is van a közelben, Miskolcon meg mostanában ebből több van mint kellene ... Azt a tölcséraljú kis edényt, amiből a régiek vizesnyolcasokat rajzoltak, talán fel lehetne újítani, s akkor a lányok sem lennének olyan dühösek, ha a boltbeli álldogálásból ki kell mozdulniok járdát seperni. KÖSZÖNET. Középkoron túl lévő hölgy több szatyorral és összehajtott esernyővel leszálláshoz készülődik az autóbuszon. Közvetlenül az ajtó közelében ül, nem kell messzire mennie. Amikor az ajtó kinyílik, egy negyven körüli férfi udvariasan. hozzálép, hogy lesegítse. A hölgy és sok csomagja szerencsésen földet ér, ám úgy tűnik, nem baj nélkül, mert már a járdáról dühösen visszakiabál: — Mit fogdos, mit tolakszik!? Majd eltörte a karomat! — Én csak segíteni akartam, — válaszolja meglepetten a férfi. — Hát akkor ne úgy segítsen, mint egy állat... — A buszajtó bezárul, nem hallani a további köszönetét. És nem látni a férfi homloka mögé, aki bizonyára magában azon fogadkozik, hogy a jövőben meggondolja, mielőtt segítene valakinek a buszon a leszállásnál... (bm)
