Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. szeptember 7., szombat Beszélgetés Varga György színházi műszaki felügyelővel A színház műhelyeiben megkezdődött a munka. Míg a művészek három játéktéren az októberben bemutatásra kerülő három első darab próbáinak kezdetén tartanak, az asztalos, a lakatos, a festő, a szabó és egyéb műhelyek már neki is kezdtek a díszletek és jelmezek készítésének. Igaz, nem megy minden simán, anyagbeszerzési gondok nehezítik a kezdést, például a faanyag beszerzésénél. Talán feltűnő, hogy az évad kezdetén a színházi munkának égy olyan területéről szólunk, amely nincs a reflektorfényben, viszont produktumai annál inkább odakerülnek, de e munka nélkül nem lehetne teljes a művészek akarása és tevékenysége sem, hiszen a színházi műszak a művészeti együttes legfőbb segítője. Mindez arról jutott most eszünkbe, hogy a Miskolci Nemzeti Színház új műszaki vezetéssel kezdte az 1985 —86-os évadot, illetve e vezető már ez év márciusa óta működött a színházban, mivel elődje, Gulyás József, aki negyvennél több évet töltött az intézménynél, nyugdíjba ment. — Varga György, az új műszaki felügyelő tulajdonképpen nem új ember Miskolcon. Huszonöt évvel ezelőtt került először a Miskolci Nemzeti Színházhoz, hat esztendőt töltött annak idején rendezőasszisztensként. — Igen emlékezetes számomra az itt töltött hat év. Olyan rendezők mellett dolgozhattam, mint Horvai István, Orosz György, Nyilassy Judit, Lendvay Ferenc. A legtöbbet Horvai Istvántól kaptam. Az ő felkészültsége, színészvezetése bámulatos volt számomra. Aztán abban az időben itt volt Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Görbe János, Gáti György, Sztankay István, hogy csak azok közül említsek, akik már nincsenek Miskolcon, és nagyon sokan a mai társulat tagjai közül. Amikor a miskolci és az egri színház ösz- szevonására került sor, akkor mentem el Miskolcról. Szolnokra kerültem, ahol először színpadmester, majd a hetvenes évek elejétől műszaki felügyelő voltam. Olykor díszletet is terveztem. — Miskolcon rendezöasz- szisztens volt, tehát művészeti munkákkal foglalkozott. Szolnokon műszakival. Nem jelentett ez valami nehéz átállást? — Nem. Mint rendezöasz- szisztens, itt is részt vettem hajdan a technikai-szcenikai előkészítésben, mondhatom benne éltem ezekben a munkákban, így az átállás nem okozott semmi gondot. Tudtam például miként kell olyan díszleteket készítenem, amelyek - tájolás esetén a színpad adottságainak megfelelően mozgathatók, átalakíthatok. Igen sokat tanultam Szolnokon is. Berényi Gábor, majd Székely Gábor mellett dolgozni jó iskola volt számomra. — Közel két évtizedes távoliét után más munkakörbe visszakerülve, hogyan látja a színház műszaki állapotát és önmaga feladatait? — Az eltelt idő alatt a színház épülete szinte fiatalabb lett a korszerűsítések során. A műhelyek viszont változatlanok. Ami pedig húsz évvel ezelőtt is éppen hogy megfelelt, ma jnár elviselhetetlenül korszerűtlen. Például a díszletraktár ma sem megoldott, roppant sok a károsodás emiatt; éppen most folynak tárgyalások a szomszédos épület, illetve a két épület közötti terület ilyen jellegű hasznosításáról. A városi tanács például biztosított anyagi fedezetet most asztalosipari gépek beszerzéséhez, de a műhelyek, ahová behelyezzük, rozogák, beáznak. — Miben látja most főbb feladatát? —: A műszaki szolgálat fő feladata a produkciók folyamatos kiszolgálása mellett a színház technikai bázisának felújítása. Októberben például kilenc nap alatt három premierünk lesz és tájjal együtt összesen negyvenhat előadás. Ez bizony jelentős munka a műhelyeknek és a színpadi szolgálatnak egyaránt. Tizenegy új produkci-\ ót és a tavalyról áthozott öt régebbit kell gondozni. — Milyen a műszaki személyi ellátottság? — A műhelyekben körülbelül 90 százalékos a szakmunkás-ellátás, lakatosból és asztalosból van hiányunk. Figyelembe veendő, hogy az elmúlt évtizedekben a díszlet fogalma erősen átalakult, ma már nem elsősorban lécekre, deszkákra feszített vászon jelenti, hanem igen sok a nehéz szerelvény, ami szerelőmunkát kíván. Nem mondok új dolgot azzal, hogy a színpadi díszítők valójában nem szakképzettek. Ilyenfajta szakképesítés nincs. Most szervezünk egy tízhónapos tanfolyamul a Színházművészeti Főiskola írásos anyagainak segítségével, a díszítők képzéséhez és továbbképzéséhez. Ezzel is meg akarjuk szerettetni a szakmát, mert aki ezt elvégzi, az szakképesítést nyer. A díszítők különböző helyekről toborzódnak, a kívülállók inkább rácsodálkoznak a színházra, mint tudnák, micsoda is ez a színházi munka. — Hogy érzi magát ilyen hosszú távoliét után megváltozott munkakörben a miskolci színházban? — Határozottan jól. Sok régi baráttal találkoztam itt a műszaki dolgozók között, akik örömmel és segítőkészen fogadtak. Ittlétem alatt már új barátokat is szereztem. A művészek között is még igen sokan itt vannak régi barátaim közül. S megváltozott a munkaköröm? Azt hiszem, nem árt. ha a műszaki vezető a művész szemével is nézi a színpadot. Benedek Miklós Mondhatná szebben... Hallgatni arany? A széles körben elterjedt szólás szerint „hallgatni arany, beszélni ezüst". Igazságát többféleképpen értelmezhetjük. A megalkuvó ember azt érti belőle, amit a ..ne szólj szám, nem fáj fejem” fejez ki teljesebben; ha nem -beszélünk kényes témákról. nem keverjük bajba .magunkat. Mást egyszerűen megfontoltságra int: hallgatni sokszor hasznosabb, mint beszélni, hiszen előnyösebb helyzetbe kerülhetünk, ha megismerjük mások nézeteit, szándékait, mielőtt a magunkéit feltárnánk. A sokat beszélő ember túlságosan ki tárulkozik; kifecseg olyan véleményt, amely meggondolatlanul szólva bántó lehet másokra nézve. Máskor épp tudatlanságunkat áruljuk el a megszólalással, Ilyenkor mondják: „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volI tia”. Kommunikációs kapcsolatainkban más formában és szerepben is megjelenhet a hallgatás. Lehet gátja annak, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, de lehet elősegítője a mélyebb megértésnek. Az elhallgatás — amikor nem szólunk, pedig megnyilatkozásunkra szüksége lenne a beszélgető! ársnak — kapcsolatza- vart okozhat. A társadalmi illem bizonyos témákról hallgatást parancsol, vannak dolgok, amelyekről nem szokás beszélni. A személyhez kötött,, kizárólagos jellegű témákról nem szólunk nyíltan, s a beszédtárgy köre függ a nyilvánosság fokától, a jelenlevője számétól, egymáshoz való viszonyától. A hallgatás néha épp a bensőséges kommunikációs közélteiét tükrözi; van úgy, hogy nincs is szükségünk szavaikra, mégis éltjük egymást. Tamási Áron „A nagy csevegő'’ című kásában idézi fel Móricz Zsigmonddal való egy üt t- lélé.t. A klubban, beszéltek meg találkozót, hogy együtt töltsenek néhány órát. s jól ki beszélgessék magukat. S bár végül alig szólták egy-lkét, közömbös szót, mégis érezhették, hogy gondolatilag is közel vannak egymáshoz. Kevésbé meghitt társaságban, távolibb ismerősök körében1, illetlen dolog a hallgatás, de a mély barátság sokszor érzi feleslegesnek a szót Ezért az előbbi esetben többnyire álbeszélgetés aláírni ki az időjárásról, s más erőltetett témáról, míg az utóbb említett körben a ritkább megszólalás is előbbre visz valamilyen tartalmat. A gondolatok párhuzamosan futnak bennünk, s csak időnként kell így-egy lényegi megjegyzéssel továbblendítenünk. És meg kell említenünk a hallgatásnak azt a fajtáját is, amelynek a társalgást kell kísérnie. Feltűnő .jelenség a szóözön, amely a társat nem enigedi szóhoz jutni, s lehetetlenné teszi a szerepcserét. Pedig a beszélgetés szólás és halilg’aitás váltakozását jelenti! A beszédes emberek gyakran elfelejtik, hogy nemcsak az a fontos, amit ók mondanak, illik odafigyelni közben a másik szavára. Ezit pedig csak úgy tehetjük meg, ha időnként elhallgatunk. Más mondani valójára figyelmesen hallgatni : nemcsak arany, hanem illő udvariasság is. Kováts Dániel Lehet-e béke otthon? A könyv címlapján jelenet látható az emlékezetes Jelenetek egy házasságból című filmből. A házasfelek (még) a konyhaasztal mellett ülnek és vitatkoznak. Tehát a házasság még él, nem bomlott fel. A kép min- . dennapi, akár idillinek ii$ mondható jelenetet rögzít, mert hiszen nem minden konfliktus és vita torkollik feltétlenül krízisbe, a házasság felbontásába. De torkollhat, s ez mindkét fél számára vesztéség — vereség — sugallja Cseh-Szombalhy László könyve, A házastársi konfliktusok szociológiája. Még akkor is, ha a kapcsolat eleve tévedésen alapult, s menthetetlen. Nos, ha a címlap valamiféle empirikus, életszagú elemzést ígér, maga a cím lehűti az olvasót a maga száraz szakszerűségével. Félő, hogy az első húsz oldal után csalódottan teszi le az, aki holmi megoldóképletet vár a saját életére, házasságára, mert Cseh-Szombathy tanulmánya inkább összegző, mintsem feltáró munka. A nemzetközi szakirodalom (alapos) ismeretében arra vállalkozott a szerző, hogy — mintegy a hazai szociológia ösztönzésére is — tipológiát adjon, irányt a kutatásnak. Maga a téma hallatlanul izgalmas és aktuális, s a könyvet igen nagy haszonnal forgathatja a pedagógus, a jogász, a pszichológus, s kívánatos is, hogy ezek olvassák. Mindenekelőtt a címben foglalt kulcsszó: a konfliktus miatt. Megdöbbentő ugyanis, hogy korunk társadalma mennyire nem ismeri (fel), ennek következményeképp mennyire nem tudja kezelni azt. Gyenge magyarázat, elfogadhatatlan, hogy sokáig eleve tagadtuk a konfliktus létét és jogosultságát. Kicsit le is járattuk a fogalmat (lásd az ötvenes évek), amikor csak osztályos kibékíthetetlen konfliktusról beszéltünk, elbagatellizálva, alábecsülve az egyén szerepét és gondjait. Ma már látjuk, hogy a makro- és a mikrotársa dalom kölcsönösen összefügg, hat egymásra, tehát nagyon is fontos a magánélet minősége, ha úgy tetszik az egyes ember életvitele, s ezen belül is a család léte, milyensége. Igaz, Cseh- Szombathy stílusa, gondolatmenete száraz és kicsit pedánsan tudományos (kodó), ám végeredményében meggyőző. Az embereket meg kell tanítani a konfliktus (mibenlétének) felismerésére, azok intelligens kezelésére. Éppen a családon, a házasságon belül, mert életünk (egyik) legfontosabb terepe, szférája ez. Vannak szakemberek, akik szükségesnek, míg mások fölöslegesnek, kiküszöbölendőnek tartják a konfliktust — írja Cseh- Szombathy. Létét azonban senki nem vitatja, s ha már van, meg kell tanulnunk élni is vele és általa. Hegel és a marxizmus klasszikusai óta az ellentéteket a fejlődés motorjának tartjuk. Magánéletünkben azonban furcsamód valaminő idillt, kiegyensúlyozottságot szeretnénk — s olykor hazudunk is, ahelyett, hogy tudatosan szembenéznénk az emberben meglevő ellentmondásokkal, feszültségekkel. Felkészületlenül, tanácstalanul állunk életünk konfliktusai előtt. Nincs stratégiánk hozzá, s emiatt elrontjuk az életünket. Nő a rossz házasságok, a válások és a válási árvák száma, rontva ezzel az egyén esélyeit, a társadalom közérzetét, növelve megoldatlan gondjainak tömegét is. Cseh-Szombathy a józan szembenézést javallja, hiszen a jelenségek, maga a tünetcsoport egyáltalán nem misztikus, áttekinthetetlen. A családnál, a monogám házasságnál ma sem tudunk jobb megoldást — bármenynyire is vitatják egyes szociológiai iskolák. Minél ato- mizáltabb maga a társadalom, annál nagyobb gonddal kell óvnunk a már felismert értékeket: a szerelmen, a kölcsönös megbecsülésen, egymás ismeretén alapuló házasságot és a családot. A konfliktust pedig nem’ fá- tumként kell felfogpi, hanem a dolog velejárójának: a két nem, a házasfelek alkalmi, másoknál esetleg permanens vitájának, amely azonban nem feltétlen és szükségszerűen torkollik krízisbe, a család széthullásába, ha a „szerződött felek” eléggé felnőttek és intelligensek, felkészültek önmaguk és társuk (fel)ismerésében. Cseh- Szombathy — az elmondottakból is kiderül — feltétlenül házasság- és család-„pár- ti”. Hisz az ember nevelhetőségében, noha a képet valóban nem látja rózsásnak, derűsnek. Zűrzavar van a világban, a mi társadalmunkban is, s ez lecsapódik a családban, a magánéletben. A zűrzavar azonban átvilágítható, s ezzel enyhíthető. 'Legyen- ott legalább minden iskolában ez a ikönyv! (Horpácsi) Úgy döntöttem, hogy nem veszek részt az újból meghirdetett magyar diszkótáncbajnok- ságon. A feltételeknek nagyjából megfelelnék, leszámítva azt, hogy nem nagyon tudok táncolni. Az sem érdekei, hogy a győztes ott lehet a londoni világbajnokságon . . . Engem személy szerint elkeserít, hogy milyen szigorúak a szabályok. Jó, belfizetem a százforintos nevezési díjat. Állom az utazás, az étkezés és a kosztüm költségeit ... De ott állok megfü- rödve, ha a magának minden jogot fenntortó rendező szerv határozza meg a zenét, leparancsolhat a színpadról, ha túl merész a szerelésem, vagy valamilyen oknál fogva az ítészeknek nem tetszik a 'fizimiskám. Tudom; a szabály az szabály, de a fentieken túl ké- nyére-kedvére fotózhat, nyilatkoztathat mindenki, s ezért nem tarthatok igényt honoráriumra. Kész ráfizetés az egész! Szigorú gazdálkodási rendszerünk is liberálisabb, mint a tónebajnokság versenykiírása. Gondoljunk csak bele! Az új lehetőségek jóvoltából a szerződéses üzemeltetés elnyerésének reményében licitálhatok kocsmára, étteremre, tejboltra. Különösebb megszorítások nélkül indulhatok olyan versenytárgyaláson, ahol traktor, tehergépkocsi, lakás kerül a kaalá. Pályázhatnék főkönyvelői állásra is, s ha tagja lennék valamelyik vállalati tanácsnak, akkor közvetlenül beleszólhatnék abba, hogy ki legyen az igazgató. És tessék csak emlékezni: az idei választáskor már nem volt szesztilalom, de a nagyobb demokratizmus jegyében az állampolgárok több jelölt közül választhattak. És ki hitte volna még tíz évvel ezelőtt, hogy a valutaárfolyam változását hetenként közzéteszi a sajtó, hogy a vállalatok és intézmények kötvényeket bocsátanak iki, hogy az otthonkeresök számára lehetőséget kínál a tetőtér-beépítés, hogy az apuka is igénybe veheti a gyest, hogy magánpanziók nyílnak, hogy Magyarországon szépségversenyt rendeznek, hogy egyes strandokon -a hölgyek melltartó nélkül fürödhetnek és napozhatnak?! A közismert és jó példákat ellenpontként emlegetem föl egy rossz gyakorlathoz. A sze- mélyeskedöen szigorú szabályok miatt nem indulok tehát a táncbajnakságon. Lehet, hogy a mozgásmüvészet elveszít egy nagy tehetséget, de a jelenlegi felállás szerint tisztességesebb, humánusabb körülmények között lehet belőlem képviselő, főkönyvelő, vendéglátós, traktortulajdonos, mint diszkókirály . .. (brackó) lapacs
