Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-21 / 222. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 12

1985. szeptember 21., szombat

Házépítés. Aki már próbálta, megborzong a szó hallatán, majd nyomban fogadkózik: soha többet! Aki. még készül rá, az természetesen. bizakodik. Biztosan csak mendemonda az, amit a szomszéd mesélt, :á sógor tapasztalt, a koma'nyögött.

Nem is olyan hosszas procedúra a tervek elkészíttetésé,' az engedélyek megszerzése. Pénzt meg ad az OTP, van valami saját.is, mi baj. lehetne hát, ha az elszántság is megvan?!

Aztán földbe kerül az alap, magasodik a téglafal, helyükre kerülnek a nyílászárók. Közben vészesén ; fogy, ha ugyan él nem fogy a pénz. A sóder pedig késik,, és nincs kefni, ' nincs betongerenda, és Y nincs pénz. .Alfán' sódert, meg gerenda/ már vol.ná, de pénz még akkor sincs; Majd pénz; kerül, s a'

' gerenda fogy. el.; ; .■ . . . ;.

Ám az ácsolat már a <tetőri, ilyenkor mar- nem szabad, és nem is lehet' abbahagyni.

Hiszen - véli az építkező -, a nehézén már ” túl. van. <

Pedig hál van még a lakhatási engedély,' és főleg hol a nap, amikor végre meg lehet rendelni a várva-várt költözködéshez a tehergépkocsit!?

Addig még sok tapasztalatot szerez a házépítő/ s mát ő is mindinkább hajlik a vélemény felé/ miszerint soha- többét nem , fog építkezésbe. De lakni csak kell valahol, az állam pedig egyre több lakás építését bízza' az állampolgárra, és egyre kevesebbet épít-V / tét maga.. . ;:,’ Y "

Ezért aztán, mind többen vágnak belé hittel, lendülettél az építkezésbe, az. otthonié-, remtés. gyötrélmes/ látszólag végtelen mun- kájábq, mélyet, ha-ggyszer befejeztek, mégis-; csak kisebb-nagyobb örömünnep ptán'vesznek birtokba.,.. . ; r / '

Riportunk; azokiol ;az emberekről szól, akik; már álig karnyújtásnyira varinak ettől az üő- heptől.' Ezérf .aztán elmondhatjuk, mi.

A tőlük szerzett tanulságokat, tapasztalatokat nyújtjuk át azoknak, akik építkezésbe csak ezután kezdenek. '•

Mint a huszonegy

Az abaújszántói tunúcsházára építkezők után tudakozódva kerültünk. Nem mintha a forgolódó emberfia nem látna elég épülő házat, faluszerte.

De hát — mint Sotkó János tanácstitkár szavaiból is kiderül —, építési engedélyt majd' harmincat is kiadnak egy-egy esztendőben, ám használatbavételi engedélyt már csak 16—lfi-an kérnek. Mi pedig, mint már említettük, boldog, beköltözés előtt álló építkezőket kerestünk.

— Itt vagyok például én! — így a tanácstitkár, aki szintén építkezésre adta a fejét.

Történetét hallgatva, kártyaparti jut eszembe, mégpedig a huszonegy nevű, amikor lapot lapra kell kérni, néha megállni, latolgatni, blöffölni, vigyázva, nehogy befuccsoljunk.

Sotkó János kis lappal indult. Húszezer kápével vágott a „játéknak", újabb húsz ezrest az OTP-től vett fel, s a negyvenből már ki tudta fizetni az építési telket.

Közben szóba kerül a telekkiadakítás dolga is, hiszen bármennyire is akarjuk, nem tudjuk szétválasztani az építkezés munkáját a tanácstitkári megbízással járó feladatoktól. Az utóbbi években gyarapodott az építkezések száma a nagyközségben, így a tanácsnak folyamatosan gondoskodnia kell az ehhez szükséges telkek kialakításáról.

Kínálnak is elegendő közművesített telket, de számottevő a magánkézben lévő telkek forgalma is.

Sotkó Jánosnak volt hát telke, meg egy üres bugyellárisa. '113 tavaszán ezért szőlőt bérelt a helyi szakcsoporttól. Ezzel jó lapot húzott. Abban az évben bőséges volt a termés, egész évi munkája eredményeként hatvanezret jövedelmezlek neki a tőkék. Otthon meg malacokat nevelt, abból harmincezerhez jutott. Ezek alapján már sikerrel folyamodott az OTP-hez. kölcsönért. A készpénzén meg nyílászárókat vett — pusztán ez hetvenezerbe került —, aztán a markába köpött, és öcs- csével. sógorával nekilátott alapot ásni. betonozni, meszet oltani.

A következő évben a szőlő már csak harmincezret hozott, ám a malacok mellé nyulakat is vett, így 114 tavaszán fölhúzhatták a falat. Hozzá a téglát Putnok- ról hozta, Zsolcáról a gerendát, Berenté- ről a betont, mert a faluban semmit nem lehetett kapni.

— Legalább húszezret elvitt csak a fölösleges fuvar! — számolgat, és akkor a rengeteg utánjárás fáradtságát, az abba ölt energiát még el is felejtette.

De hát az idő pénz, menni kellett az anyagért, ha a házat mielőbb el akarta foglalni, ám az még messze volt.

— Ács kellene a faluba, villanyszerelő is kevés — szól belőle ismét a tanácstitkár, de azt, hogy hogyan lehetne ezeket a mesterembereket a már meglévők mellé idecsalni, azt ő sem tudja. Pedig hiába van anyag, ha az építkezőknek szakemberkézre kell várniuk.

Végül ő is sorjára került. Benn a házban a víz, a villany, a központi fűtés is készen. Zsebében a lakhatási engedély is, így aztán megkapja a kölcsön utolsó tízezer forintjait is. Amelyre egy lakhatási engedéllyel rendelkezőnek — elméletileg — már semmi szüksége. Ha tényleg kártyában gondolkodunk, olyan ez, mintha valaki tizennyolcra ászt húz.

A valóság egy kicsit bonyolultabb. így aztán lesz helye annak az utolsó hatvanezernek is, Persze, elgondolkodtató, miért ilyen szakaszolással adják a hitelezők a hitelt kérőnek a pénzt!

Persze, biztosan ennek is van valami mélyebb oka. így aztán ezek mögé már félve írom ide a tanácsot, amit a titkár, a költözés előtt álló építkező adott: építkezésbe csak úgy fogjon az ember, ha előbb mindent előkészített, minden hozzávalót összeszedett. Enélkül valóban szüksége lesz egy kártyás türelmére, ravaszságára, ahhoz, hogy elmondhassa magáról: nyertem, hisz’ fölépült végül a házam.

Disznóból parketta...

Űtközben, míg a ház leié tartunk, kétszer is rágyújt, mohón szívja a szimfóniát, hátközépig érő, szép barna hajában az őszi napfény fel-felcsiLlant néhány fehér hajszálat. Bódis Istvánná még alig lépte túl a harmincat, ám az elmúlt hét év igen kemény volt...

— Mi mindent letudtunk ez alatt az idő alatt, amit lehetett, házat, diplomát — a férjem, aki a szakmunkásképzőben tanít, most szerzi a második diplomát —, két gyereket... és ezzel még nincs vége. Szeretnénk a két lány mellé egy fiút is.

Impozáns, szép látvány a Sátorközben Bódisék kétszintes, hófehér falú háza. Amíg gyönyörködöm, a farmernadrágos,

— Hamarosan beköltöznek. Milyen érzés .. .?

Elmélyülten szemléli a lába előtt heverő festékfoltos zsákpapírt.

— Nem is tudom. . . Kicsit fásult vagyok ahhoz, hogy most röpdössek, lelkesedjek. Akkor voltunk a legboldogabbak, amikor ennek az egésznek házformája lett végre...

Nem érek rá nyilatkozni!

Bódiséklól alig egy ugrásra, szintén a Sátorközben építkezik a Popovics házaspár. Nevüket még a tanácstitkár említette, hangsúlyozva, micsoda hősies erőfeszítést végez ez a két fiatal, akiknek nincsenek helyben rokonaik, nincs menedékül a fejük fölött még egy szolgálati lakás sem, ahol esténként leroskadhatnak, ágynak dőlhetnek, hogy másnap újra kezdjék az egészet. Az építkezés csataterén és bent a mukahelyen. A fiatalasz- szony egyébként a csecsemőotthonban, a férje az újrafutózóban dolgozik. Egy óvodás kislányuk van.

Inge, nadrágja, malteros, két keze keményen markolja a talicska nyelét. A szőke hajú izzadt, veres arcú fiatalember haragosan mér végig minket. Kék szemében kőkemény elszántság, hallgatásra parancsolja pillantásával szelíd arcú, megszeppent feleségét is.

— Kézit csókolom ... — köszön kényszeredetten az ismerős Bódisnénak —, majd felém fordul. — Még ha a tanácsról küldték is, én nem nyilatkozom! Nem érek rá nyilatkozni! Egyébként is, mit akar tudni? — löki maga elé indulatosan a talicskát. — Hogy milyen nehéz az építkezőknek? Lejárt lemez, mindenki fújja. Akinek nincs fedél a feje fölött, mégis belefog, kulizik, görnyed inaszakadtáig . . .

Az óriási nagy kert hepehupás, gödör gödör hátán, de a kétszintes ház már áll. a főfalakat, közfalakat tető borítja.

— Ne nyilatkozzon — szólok békítőleg —, de beszélgetni azért lehet. Hiszen olyan szépen haladnak . . . Mikor fogtak hozzá?

A feleség tanácstalanul a férjre sandít, majd kiböki:

— A tavaszon . . .

A szél meglibbenti az új ház végében megbúvó rozzant kis melléképület ajtófüggönyét, ahonnan érkezésünkkor a fiatalasszony előjött.

— Ebben laknak?

— Hát hol laknánk? — veti oda a férj kurtán, aztán csak kiszalad belőle.

— Igen, ebben lakunk! Én, a feleségem és a kislányom. Víz és budi hátul a kertben, tiszta komfort, igaz?

— És jön a második gyerek — kottyant- ja el magát Bódisné, mire a szeme hitetlenkedve szalad végig a bő otthonkán. A fiatalasszony elpirul.

— December 2íl-ra vagyok kiírva, de lehel, hogy karácsonyra már meglesz ...

Popovics Sándor beletörődve fordít hátat nekünk a talicskával, és én megkérdezem, megnézhetném-e belülről a házat. Az asszonyka már készséges.

Hát itt bizony még odébb van a költözködés, talán a jövő ősszel. Különben minden a gyors erőltetett munkaütemről árulkodik.

— Hová valósiak?

— Árkára. A férjemnek is, nekem is ott laknak a szüléink, rokonaink.

— És kapnak onnan segítséget?

— Hát persze ... anélkül nem megy. De legtöbbet talán az számít, hogy a férjem kőműves. Én csak a fizikai erőmet adhatom, szakértelmet nem.

:— Szakértelem?! — harsan fel a hátunk mögött gúnyosan, mert Popovics Sándort csak behajtotta a kíváncsiság, miről lefetyelhetnek a nők odabent. — Hölgyem, csak mesterembert ne engedjen az ember a házba! Kifizet egy rakás pénzt, és halálra idegesíti magát. Mi eddig, ha kíváncsi rá, csalt a tetőszerkezetnél vettünk igénybe szakmunkást. De a segédmunkára sem telik. Ki bírja a napi öt- hatszáz forintot?

— A segítséget viszont etetni, itatni kell... — ellenkezem. Popovics felhorkan.

— Megeszi, megissza azt a fogadott is! Még tán többet is, mert azt hiszi, itt az eldorádó!

— Magának ki segített eddig?

— Sokan, Legutóbb a keresztapám járt itt Budapestről. De az a legjobb, ha az ember nem épít senkire, csak magamagára. Erre a két karomra ni! — mutatja izmos, kérges, kidolgozott tenyerét. — Most fizetetten szabadságon vagyok október 15-ig. Addig kihajtom magamból, amit csak lehet. Hát ezért nem érek rá nyilatkozni!

Ebben maradtunk a békés beszélgetés után. Elköszönve Popovics Sándor kikísér minkéit leendő kapujáig .. .

Keresztény Gabriella—Csendes Csaba

pulóveres fiatalasszony előkotorja a villanyóra tetejéről a kulcsot, aztán belépünk a kinti, szeles hidegből a benti, állott, íestékszagú hidegbe. A házba, amely szeptember végén már otthonául szolgál egy tanár házaspárnak és két kislányuknak.

— Hány évesek a gyerekek?

— A nagyobbik hat, a kisebbik négy és fél éves. Az idősebbik végigélte velünk az indulás „hőskorszakát”. Amikor még tanyán tanítottunk, albérletben laktunk. Emlékszem, velünk szemben egy juhho- dály volt, a víz fertőzött.. . ott határoztuk el, hogy ez nem mehet így tovább. Amint idejöttünk Abaújszántóra, és megkaptuk a szolgálati lakást, hozzáfogtunk.

— Segítettek az induláskor?

— Hogyne. A szüléink. Nélkülük ma sem tartanánk sehol. Aggteleken laknak. Az én szüleim már nyugdíjasok, a férjem édesanyja még aktív tanácselnök. Az ugródeszka a kocsipénz volt. Eladtuk, az apásom pedig megvette a faanyagot. Aztán felvettünk mindenféle kölcsönt, hadd ne soroljam, hányfélét — legyint —, minden építkező tudja, mi jár és hogy ez milyen kevés. Látta hátul, az udvar végén azt a rozzant disznóólát? Na, még a.rra is vettünk fel mezőgazdasági kölcsönt, mert disznót is fogunk tartani.

— Három éve építkeznek. Hogyan sikerült tanítani is, maltert keverni is a két kisgyerek mellett?

— Én összesen három évig voltam gyesen. Ennél többet nem engedhettem meg magamnak. A gyes luxus .. .

Körbejárjuk a száz négyzetméter négy szobáját, miközben Bódisné visszapörgeti az elmúlt három év eseményeit. Nehéz kétfelé figyelni akkor, amikor a szemet vonzza a kitűnő színpárosítás; hófehér falak és nyersbarna ajtók, ablakkeretek.

— Az én ötletem volt — mosolyodik el a fiatalasszony —, de meg Is dolgoztunk érte. Négyszer kellett lemeszelni, amíg ilyen vakító fehér lett. A bemutató festést az anyósom tartotta, és folytattuk mi a tantestülettel, a kolléganőimmel, akik soha életükben nem meszeltek...

— Sok volt a kaláka-munka?

— Hajaj! Aggtelekről néha tízen is aludtak a 4Í1 négyzetméteres szolgálati lakásban. A betonlábazat kiépítésekor huszonöt barlangász barátja segített a férjemnek. Ahogy haladtunk előre, a rokonokra, kollégákra, ismerősökre mindig számíthattunk.

— Mi volt a legnehezebb?

— ... az anyagbeszerzés, természetesen. Néhány éve az itteni Tüzép még nagyon ■lerobbant volt. Mi előre csak a palát vettük meg, minden egyébért motorral szaladgáltunk az országban. Közben meg fogyott a pénzünk, néha fűhöz-fához kapkodtunk, miből vásároljunk, miből etessük a munkásokat. A szülők gyakran húst, zsírt, pálinkát (nem mi ittuk H, apu egyszer egy disznót is adott, hogy együk meg. No, abból lett a parketta . . .