Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1985. szeptember 14., szombat

Mezey István rajza

V

eszi Zoli fiam a szerszámos ládát, alig tudja fölemelni, de azért kimegy vele a ház sarkára, majd kis idő múlva kopogtat az ajtón, hogy ő a szerelő, akiért az előbb telefonáltunk, jött a villanyt megjavítani.

Máskor egymás mögé tolja a székeket, s ő a mozdonyvezető, nekem pedig utasnak kell lenni. Megyünk Hatvan, Űjszász, Szolnok felé. Amerre a valóságban is utazni szoktunk, a nagyszülőkhöz, haza a hegyeskéményű tanyára. Ahol a kerítéseken túl szántóföldek ringanak, régen gyerekkorom akácfái lobogtak, s a láthatáron dűlők porát vitte a szél, mint a füstöt.

Aztán házat épít, szerel, könyveket lapozgat, kőműves, parkettás bácsit játszik. Ügy belefeledkezik a játékba, enni is elfelejtene tán, ha nem szólnánk rá, hogy Zoli, gyere már, ne könyörögtess bennünket.

— Te miket játszottál, mikor gyerek voltál? — kérdezte már többször is.

Valamit mondtam neki, de nemigen elégíthette ki a válaszom. Még mondjak! — nyözgetett. Majd legközelebb, most nem érek rá — hárítottam el a kérését.

Nekem milyen játékaim voltak? — faggatott megint egy másik alkalommal. S hogy én kivel játszottam? Voltak-e arra gyerekek? Mit csináltam egész nap?

— Mikor lesz az a legközelebb, amikor ráérsz? — fakadt ki végül.

*

— Mi érdekel a legjobban? — kérdeztem aztán az egyik alkalommal Zolitól.

— Minden! Ami az eszedbe jut — csillant föl a 'szeme.

— Rendben van. Először akkor arról mesélek, hogyan telt el nekem egy év, mikor akkora gyerek voltam, mint te.

— Hurrá! Jó lesz apa! —- ujjongott.

— Azért ne örülj any- nyira! — csillapítottam. — Ugyanis akkor téllel kellene kezdenem, én meg, mintha akkor mindig csak nyár lett volna, arra emlékszem.

— Az nem baj — bátorított.

— Nem úgy van az! Télnek is lenni kellett, akárcsak mostanában. Igaz, föl-fölvillannak most előttem a havas szántások, hófúvások, a kazlak, hideg, süvegalakú szárkúpok mögött, zúzmarás fák az ól előterében, de elmosódottan, tompán, nem úgy, mint a nyár kertaljai, meleg zugai.

— Hóembert nem csináltál? Nem szánkóztál?

— Inkább odabent szerettem lenni a tűzhely vagy a kemence körül. Ha kimentem is, igyekeztem vissza a lábfázítós hidegből. Nem láttam én még akkor hóembert, eszembe se jutott, hogy csináljak. Esetleg csak szaladgáltam a hóban. Más mi. marasz- tott volna odakint? Sokáig szánkóm se volt. De ha lett volna is, húzogattam volna magam után? Csak a répaverem oldalán csúszhattam volna le vele, ami egy, másfél méter magas, ha lehetett. Vagy a vas- útpartról, le az árokba, amit akkor próbáltam már ki, mikor nagyobb voltam. Sőt arra is gondoltam, hogy a háztetőről kellene lecsúszni, amit szerencsére nem tettem meg, mert biztosan lábam, nyakam törtem volna.

A szánkózásnál jobban szerettem jégen csúszkálni. Az őszi, téli esőzések vizét nem tudták beinni a vasút melletti lapos, alacsony fekvésű földek, ami aztán a hidegek beálltával megfagyott, s két-háromszáz méternyi kiterjedésű jég borította a hajlatot. Nekiszaladtam és siklottam, siklottam, csak jó messze bent álltam meg. A vasút tetejéről, mintha éljeneztek volna, kórusban kiabáltak a varjak !

— Hiss, te! — ripakod- tam rájuk.

Kővel, kurjongatással igyekeztem mindig a közelemből elzavarni őket. Teli voltam haraggal, gyűlölettel irántuk. Hogyne, mikor már az udvarunkba is bemerészkedtek, s amelyik tyúk beteg volt, vagy a fészerben megfagyott a lába éjjel az ülésen, s nem tudott elszaladni előlük, azt megtámadták, rácsaptak ketten-hárman, s szét is tépték volna, ha nem vesszük észre. Mint ahogy az éhségtől legyengült fo- golycsapatokat is addig

kerülgették-kísérgették, míg valamelyiket, amelyik nem tudott a csapattal elszállni, sikerült csőrük- karmuk közé kapniuk, ahonnan aztán nem volt menekvés.

— S tudod még mi jutott most eszembe? — kaptam hirtelen a fejemhez.

— A disznóvágások hajnalai! — Mikor a felhőkig fölvilágított az udvaron meggyújtott vörös szalmatűz. Akkoriban még nem gázzal perzselték, s ismeretlen volt a fa, csutka tüzelésű kerekes perzselő is, amit kézzel kellett hajtani.

Körös-körül még sötét volt az ég, a föld, csak a ház eleje állt lélegzetelállító hatalmas világosságban. A galambok riadtan szálldostak a magasban, nekicsapódtak a fák galy- lyainak, a kéménynek, kazalnak.

— Kell-e a malac füle?

— kérdezte apám, mikor már úgy gondolta, hogy valamennyire megsülhetett a perzseléstől.

Kellett bizony, még a farka is! A kutya a disznó lábáról lecsavargatott körmöket kapta. A kunyhója mellett ettünk együtt.

Ezenkívül már csak a fákat nyikorogtató, havat hordó szelekre, a kis ablak előtt szálló felhőkre, méteres sarakra, hetes esőkre emlékszem. S talán még a karácsony-esték különös, ünnepi hangulatára.

Azután „január, február, s itt a nyár”, tartja a mondás. Csak addig még el kell telnie a márciusnak, áprilisnak, s a májusnak is. De azért napközben már egyre melegebben sütött a nap. A földek lassan megszikkadtak, zöldellt a búza, a környező tanyák kertjeiben vetemé- nyeztek, nemsokára vetették a kukoricát. Majd napszállta előtt röpködtek a cserebogarak, hol erre, hol arra hallottam zúgásukat, ahogy fölszálltak a fűből, búzából. Mikor utolértem valamelyiket, rácsaptam a sapkám, s betessékeltem szépen egy gyufásdobozba. S inóc a következő cserebogár után!

— Simi, te, hol vagy? — kiabált haza anyám, mikor kezdett sötétedni, s már a rókákat gyalogolta- ló csatornapartnál jártam.

Reggelenként apám a tyúkokkal eresztett ki a kerítéskapun: menjek,

amerre akarok! A ház végétől kis, egy-kétéves gyümölcsfák sorakoztak a dűlőig. Először ezek között szaladtam egyet, majd a ház, s a szellőzőnyílásán párát eregető istálló mögött irány a szalmakazalhoz, törekboglyához, szári- zikkúphoz. Erre a vasúthoz vezetett kifelé egy másik út.

Közben kifigyeltem, hol, merre dolgoznak a határban. S közülük kit ismerek, kihez lehetne ódámén mi.

— Adjon isten! — köszöntem annak, akit magamnak kiszemeltem. S ahogy a köszönést másoktól hallottam.

— Adjon az isten! — fogadta. — Mi járatban, öcskös?

— Csak jöttem. — S órákig elvoltam, lábatlan- kodtam körülötte. Néztem, mit csinál.

— Mi volt abban any- nyira érdekes? — pillantott rám Zoli, pedig azt hittem, kezdi unni már a mesélésem, s hamarosan abbahagyatja velem.

— Mi volt érdekes benne? Jó volt ott lenni, s néznii, mit, miért, hogyan csinál. Például, hogy a tavalyi kukorica kiszántott tuskóját miért gereblyézik össze, verik le róla a földet, minek viszik szekéren haza?

— És minek?

— Tüzelni vele otthon a sparheltban, katlanban. Azért kellett összeszedegetni, megtisztítani. Aztán megfigyeltem, a tüskés aszatot hogyan szur- kálják (gyomlálják) ki a búzából, kapával a tökmagot hogyan kell elvetni a kukoricasorok közé. Egyik alkalommal viszont arra lettem figyelmes, hogy valaki két-három szál egymás mellé szögeit deszkát kötött a lovak után, fölállt rá, s húzatta magát oda-vissza a földjén. Szaladtam mindjárt, hogy közelebbről is megnézzem. Jókedvéből csinálja, vagy hogy gondolja? Töretőzik, tudtam meg tőle. Vagyis, törette széjjel a rögeket, nagyobb szántáshantokat, hogy sima. porhanyós legyen a föld, a garéttal jobb legyen vetni bele.

De sokszor ültem ilyen töretőn! Húzták oda-visz- sza, dűlőtől dűlőig, mezsgyétől kanálispartig a lovak.

S hogy szerettem volna én vonatra is felülni! Ami hat-hétéves koromig jobbára csak kívánság maradt. Ott döcögtek-robog- tak pedig nem messzire a tanyától.

Anyám naponta hordta a tejet vonattal a közeli városba, házakhoz, s ahonnan hazafelé meg ártézi vizet hozott a kannákban. Jobb volt inni, s főzni is, mint a kútvíz. A tanyabejáró végén, vagy valamelyik boglyán, amelyikre föl tudtam mászni, lestem, vártam mindig haza.

Amíg meg nem érkezett, s ha apám nem volt otthon, mert — mondjuk — elment a faluba: hívatták a községházára, vagy kapált, kaszált, odavolt valamerre, addig nekem kellett vigyázni a házra. S rám voltak bízva a kiscsirkék, kacsák. Darát, vizet kellett nekik adnom, s elzavarnom-kiabálnom a vércséket, nehogy elhord- iák őket, ha erre tévednek tücsök-pocokvadászat közben a faluhatár magas akácfáiról.

Tavaszonként négy-öt kotlóstyúk is kísérgette csirkéit az udvaron. Egy pedig a kiskacsákat, amiket. ha már elmúltak két- három hetesek, dél körül összeszedtem egy kosárba, s levittem fürödni a vasútárok vizére. S amíg nagyban lubickoltak, én az út menti akácfák virágát, az agacsit ettem, pacsirták fészkét kerestem a búzában, a vasút tetején sétáltam egyensúlyozva a sínen.

A kertvégi dűlő a vasútállomástól jött, s haladt el az újszászi határ felé. Nyáron a két keréknyomban a lassan döcörésző szekerektől finom, puhára tört por gyűlt össze. Verebek, für- jek fürödtek benne, amiben én meg futkosni szerettem. Húzva benne a lábam, szaladtomban fölkavartam, s alkonyaikor, mikor alig van légmozgás, hosszú porfelhő lebegett utánam, s csak sokára ült el a here-búzaföldeken.

Este a lavórban naponta le kellett mosakodnom tetőtől talpig. S nemcsak azért, mert összeporoltam magam, hanem mert a hajam is tele volt estére mindig szalmatörmelékkel, törekkel, ami a kazlakon, petrencéken jártamban hullott bele. (Hol nem lordul meg egy gyerek?! Főleg, amelyik a „jobbik”, elevenebb fajtából való, mint én is voltam.) A szám környékén pedig az eprészés- től feketéllett a ragadós maszat.

Az epret versenyben kellett ennem a tyúkokkal. Muszáj volt, ha azt akartam, hogy nekem is jusson

Ha észrevették, hogy má- szok az eperfán, hogy az epret lerázzam a gallyról, amelyiket idelentről nem értem el, kotkodácsolva szaladtak az istálló, disznóól tájékáról, s a lehullott szemeket egymást lök- dösve kapkodták föl. A kacsák meg szinte jajgattak is a sietségben, annyira nyeldekelték. •

Ám másért is emlékezetes még számomra ez az eperfa.

— Ami a kamraablak előtt van, a gádor mellett? — kérdezett közbe Zoli.

— Igen. Csak tudod, az akkor nagyobb volt. Apám egyszer elfűrészelte derékban, hogy kipusztítsa, mert minden évben meglepték a hernyók. Onnan meg aztán átmásztak a gyümölcsfákra. S másztak fölfelé a házfalon, a kerítésléceken; teli volt velük a tanya. Az eperfa kihajtott aztán, s ottmaradt továbbra is. Régen két vastag ága is a tetőre hajolt. S fölmászva, azokon tudtam följutni a háztetőre.

Milyen magasan éreztem én ott magam! Elláttam az öt-hat kilométerre levő falukig, a kövesútig, Zagyvagátig. Láttam a búzából, kukoricából alig kiemelkedő messzi havasi tanyákat.

Arról közeledett mindig, házról házra járva, augusztus közepén-végén a cséplőgép.

— Mikor ér már hozzánk? — türelmetlenkedtem sokszor.

S amelyik nap végre sorra kerültünk, anyám levágta a nagy magkakast, amit minden évben erre az alkalomra tartogatott. Az udvaron terítette meg az asztalt, s vagy cséplés előtt vagy utána megvendégelte a gépészt, a mázsást, a bandagazdát,’ s a zsákosokat is, akik a legnehezebb munkát végezték: a kicsépelt gabonát az istálló mögül, ahol az asztag állt, behordták vállon a kamrába, öntögették a hombárba.

A megerőltető nehéz munkától, s a fullasztó hőségtől a villások, szalmahordók, zsákosok „egy hajtásra” megittak fél liter vizet. Ki is fogyott a huszonöt literes kannából, mire végeztek a cséplés- sel, mintha nem is lett volna benne. Akkor a gépész lekapta a kormos Hoffer traktor lendkerekéről a hosszú meghajtó szíjat, vonórúddal utána kötötték a cséplőt, s ki a dűlőre, húzatta lassan a következő tanyába.

Nekünk meg lehetett utána a járomba befogni a teheneket, s a beadásra kerülő búzával a szekéren indulni a faluba, a begyűjtőhelyre.

— Nekünk nem is marad! — szóltam elcsukló hangon, látva a zsákokkal

megrakott kocsit, s szorongató félelem fogott el: mit eszünk majd, ha elfogy, nem lesz elég a búzánk?

— Mért kellett beadni? — kérdezett megint Zoli.

— Miért is? — s itt el- lüprengtem kicsit: ő ezt valóban nem értheti. De röviden, s számára érthetően hogyan magyarázzam el? — Tudod, a háború után — kezdtem hozzá —, nem volt elég élelem. S hogy a városok ellátási nehézségein könnyítsen az állam, elrendelte a kötelező beszolgáltatást, amire kényszerűségből egy ideig, s bizonyos mértékig szükség volt. Később pedig a túlzott iparosítás vitt el minden hasznot.

Szomorú idők voltak azok. Dolgoztak az emberek, haszon meg nem volt belőle. S úgy éreztem, ahogy mentünk évente a búzával megrakott szekérrel, azért lépkednek, vánszorognak olyan lassan a tehenek, mintha azok is sajnálnák a sok „életet”, amit viszünk.

Nem sokkal később, szeptember közeledtén, észrevehetően lelassult, szomorkássá csendesedett az idő. Elmúltak a vakmeleg napok. Feltűntek a levegőben úszó hosszú ökörnyálak is: közeledett az ősz.

Ekkorra megérett már, s lehetett szedni a napraforgót, amit hol az egyik, hol a másik haszonbérben művelt földön termeltünk. A napraforgófejeket hazahordva, kiteregettük az udvaron, s kézbe fogva egy botot, a ponyván vertük kifelé belőlük a szemeket. Az üres napraforgótányé- okat, ha száraz volt, eltüzeltük a sparheltban, a zöldet pedig föletettük a tehenekkel, borjúval: ne menjen kárba!

Utána törtük a kukoricát. A csöveket a ház elé dúrtuk le otthon a kocsiról. A kukoricahalomról, amely csaknem fölért az ereszig, napokig csúszkáltam lefelé. Csak a csövek is lecsúsztak, amiket azután vissza kellett dobálnom. Elvégezve a jószágok körül, esténként az eperfára kiakasztott petrólám- pa fényénél szüleim hozzáláttak fosztani. Majd a megtisztított csöveket kosárban, zsákban fölhordták a padlásra.

A fosztást, vagyis a csuhát, amíg tartott a fosztás, otthagyták szüleim a hű- vösödő kerítés mellett, amibe belebújtam, s úgy melegedtem. Hallgattam a magasban gágogó vadlibákat: vonultak a táj fölött éjjel-nappal.

Apám napközben a levágott, kévékbe kötött kukoricaszárat hordta haza a tehenes szekérrel.

— Ehettek a télen! — szólt a jószágokhoz. — Nektek hozzuk, nem másnak.

Már voltak, akik szántották is a letakarított kukoricaföldjüket. Készítették elő a vetéshez. Láttam a kapuból, ballagtak utánuk károgva a varjak a barázdasoron. Mások traktorra vártak. Akkoriban egy-kettő bóklászott még az egész határban. Ha valaki megkérdezte tőlem abban az időben, mi akarok lenni, csakis traktoros, vágtam rá.

E

gyre többször kellett már tűzrevalót vinnem a konyhába: gallyat, csutkát, száriziket. Már nemcsak a főzéshez, hanem bemelegíteni vele a konyhát. Még elvermelte apám a takarmányrépát, betetézte a szárkúpokat, be ne ázzanak majd, s valaki kocsis-lovas emberrel éppen csak, hogy elvetette a búzát, amiből a jövő évi kenyér lesz, akkorra zúgva, csapkodva-verve a házfalat, megérkeztek az őszi, tél eleji esőzések. Oda lett a szép világ, ahogy apám mondta.