Észak-Magyarország, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-20 / 169. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4

1985. július 20., szombat

Színpadon kívül, magánemberként

(Fotó: lármoy)

Albertuccio, a certaldoi postás, mi# után elnyerte Izabella, a szép ío- gadósné szerelmét és elénekelte az erre rendelt záródall is, amikor kihunytak a színpadi fények, lekanyarílotta nyakából a hatalmas postástáskát, levette a jelmezt és visszavállozott Ábrahám István színésszé. Utolsó előadás volt a tapolcai nyári vendégjátékból, sietett haza, mert számára végre elérkezett a nyári szabadság, másnap reggel már indult is itthonról haza, Szegedre, hogy ott, a szülői ház melegében, a gyermekkori környezetben pihenjen, az őszi újrakezdésre felújuljon. Mielőtt elutazott volna, az utolsó fellépést megelőző délután azonban még leültünk egy rövid beszélgetésre.

— A certaldoi vásár tulajdonképpen nem tartozott a színházi munkához, de nem is választható el tőle. Úgy tudom, az 1984/85-ös színházi évad mérlege Ábrahám István számára kedvező. Mert itt volt például a Dankó Pista címszerepe ...

— Valóban, jó volt ez az évadom. Nem kevesebb, mint hatvanhárom alkalommal játszottuk a Dankó Pistát, s ebből legalább hatvan lelt, sőt zsúfolt házas előadás volt. Valami tíz számot énekelek benne, s ezért ez a nagy darabsiker a személyes sikerem is. ötévi kihagyás után jutott számomra ilyen jellegű énekes szerep, ötévi kihagyás után lehettem újra bonviván. Az évad elején volt egy kisebb prózai szerepem, A Karamazov testvérek ügyvédje, meg egy másik hasonló a Negyedik Henrik királyban, az évad végén meg jött a Diákszerelem csillagászattanárja. Kanyon tanár úr, a rigorózus professzor, aki végül még charlestont is jár, s persze énekel is. A Matus Gyurival együtt előadott nosztalgiaduettünket nagyon szerettem, s úgy láttuk, a közönség is megszerette. Az évet aztán a éertaldoi postás, Albertuccio zárta. Ezt szívesen játszottam volna többször is.

— Ezek a legújabb élmények. Beszélgessünk egy kicsit a pályakezdésről, a miskolci kezdetekről is.

— Jó, beszéljünk. Simon Zsuzsa osztályában végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1908-ban. Többek között Harsányi Gábor és Esztergályos Cecília voltak az osztálytársaim. Prózai színészként végeztem, de tanultarft énekelni is. a kötelező anyagon felül. Sőt, amikor pályakezdőként Kecskeméten működtem, onnan is feljártam Pestre, hogy énektudásomat fejlesszem. Ott elsőévesként Or- pheust játszhattam, de nekem a frakkosr szerep volt a vágyam, mert addig sosem volt rajtam. Edwin szerettem volna lenni a Csárdáskirálynőben. Radó Vilmos igazgató rám osztotta ezt a szerepet, s azóta igen sokszor kellett a színpadon frakkot húznom.

— Bocsánat a közbeszólásért, de a Csárdáskirálynővel Miskolcon is volt találkozása, még ha más szerepben és másfajta Csárdáskirálynővel is.

— Igen, a Junesó—Hernádi-féle Csár- dáskirálynóben én voltam Kerekes Ferkó, aki időnként átváltozott Ferenc József császárrá. Nagyon érdekes volt ez a merőben másfajta Csárdáskirálynő, másfajta szerepmegközelítés. De itt is találkoztam Edwin szerepével. Ferenc Béla megbetegedése miatt be kellett ugranom Edwin szerepébe, és azt Miskolcon és Egerben többször énekeltem-játszottam, ami azért nem volt könnyű, mert merőben más hang és ez az Edwin nem egészen az volt, akit én Kecskeméten játszottam. Az én szerepemet akkor Palóczy Frigyes vette át.

— Térjünk vissza, ha javasolhatom, a miskolci pályatörténetre. Hogyan kezdődött?

— Említettem, hogy Kecskeméten kezdtem színészi pályámat. Három év után, 1971-ben jöttem Miskolcra. Az első szerepem tulajdonképpen szerepátvétel volt. A Haway rózsájában vettem át Stone kapitány, a bonviván szerepét, majd megkaptam első önálló, rám osztott szerepemet egy zenés vígjátékban: A luftballonban voltam egy Misi nevű fiatalember. Ezt Bodnár Pétéi' alakítása követte Németh László Bodnárné című drámájában, tehát prózai szerep. A harmadik Goldoni A furfangos özvegy című zenés komédiájának Le Bleu-ja volt. Ezt Orosz György rendezte annak idején, aki tavaly vendégrendezőkénl a Dankó címszerepét osztotta rám. Négy év után elhagytam Miskolcot. Sik Ferenc, aki vendégként itt rendezte az Egerek és emberek előadását, s abban főszerepet játszottam, meghívott Pécsre, prózai szerepkörbe. Az első szerepem mégis Lehár Ferenc Három gráciájának bonvivúnja volt. Ezt kisebb prózai szerepek követték, majd a Mária főhadnagy bonvivánja. Nem éreztem jól magam Pécseit. Süllős Gábor visz- szahívott, s én örömmel visszajöttem. Azóta itt vagyok, összesen tizenegy évadot töltöttem eddig a miskolci színpadon. Akkor a Varázskeringőben kaptam komikus szerepet, abban Békéscsabán is vendégszerepeltem, s ettől kezdve sok komikus szerepet kaptam. Voltam buffo i». Ilyen szerepeket játszottam például a Ma- rica grófnőben, a Cigányszerelemben, vagy a merőben más műfajú Kaviár és lencsében. Zenés és prózai darabok vegyesen sorakoznak a tizenegy esztendő sze- replistáján.

— Énekes, vagy prózai színésznek tartja magát?

—• Mindkettőnek. Eddigi szerepeim szerint kétharmad részben zenés darabokban oszlottak rám szerepeket, egyharmad részben prózai játékokban. Mindkettőt szeretem, de a zenés darabok telt házakat vonzanak és a színésznek nem közömbös, milyen nézőterek előtt játszik.

— Az elmúlt évad nagy sikere a Dankó volt. Dankó szegedi, Abrahám István is szegedi származású. Miskolcinak vagy szegedinek érzi magát?

— Nem lehel ezt a kérdést így feltenni. Szegeden születtem, ott élnek idős szüleim, oda kötnek a gyermekkor, az ifjúkor élményei, tehát szegedi vagyok. Viszont Miskolcra azért jöttem vissza, mert érzem, tudom, hogy itt szeret a közönség. Ne tűnjék ez önteltségnek, de itt jól ismernek, sok a személyes ismerős, sok a fellépésem is, úgy tűnik, sikerült itt magamnak egészséges népszerűséget kiharcolni, kivívni. Szeretek itt lenni, szeretek itt játszani. Ebből a szempontból miskolci vagyok, miskolcinak érzem magam. De az otthon, s ezt a miskolciak sem vehetik zokon, mégis Szeged.

— Tehát most itthonról készül haza.

— Igen.

— Nem ejtettünk még szót arról, hogy Ábrahám Istvánt ez év áprilisában, fel- szabadulásunk negyvenedik évfordulóján a Szocialista Kultúráért kitüntetéssel tüntették ki, a jövő évadban pedig, a hírek szerint, Schober báró szerepét fogja énekelni-játszani a Hárem a kislány című operettben.

— Erről nem beszélhettem, mert hivatalosan még én sem tudom. De nagyon fogok neki örülni. Ugyanis ezzel az operettel még nem találkoztam pályámon.

Benedek Miklós

Tévéfilm Lenkey tábornokról

Lenkey János tábornok, Eger fia, egyike történelmünk méltatlanul elfeledett hőseinek. Mivel négy hónappal túlélte mártírtársait, az aradi tizenhármakat, még október hatodikén sem szokták emlegetni a nevét, pedig a csatákban mindig méltó volt társaihoz. Lenkey egy históriatípus jellegzetes megszemélyesítője: csak vonakodva áll egy ügy mellé, de azután éppen úgy fizetnie kell történelmi szerepléséért, mint azoknak, akik már a forradalom előtt szinte lelkesen készülődtek a mártíromságra.

Lenkey tábornokról néhány évvel korábban Fekete Sándor írt drámát, amelyet az Agria Játékszín keretében mutattak be, nagyon stilszerű környezetben, az egri vár tömlöcbástyá- ján. Egy év múlva újra elővették, így két nyáron át lehetett a nyári egri játékok sikeres műsordarabja. Most Fekete drámájából Prekop Gabriella dramaturgi közreműködésével és Hajdufy Miklós rendezésében tévéfilm készült, a szereplői azonban nem azonosak az egri előadás játszóival. Most a címszerepet Lu- káts Andor alakítja, a további főszereplők között Fodor Tamás, Miklóssy György, Soós Edit, Bálint György, Haraszin Tibor, Mádai György található. A felvételek júniusban elkészültek, a tévéfilm bemutatásra vár.

Papp Lajos:

Évfordulón

Ez a hely, ez a domb jó lesz emlékeim négyszögének; visszanéztem - vágy útja, szegélyező kísértés-árkok,

(hol vannak a szegek? hovo tettük a kalapácsot?) készül kiállításom. Itt álldogál negyvennyolc évem, dünnyögök „azt-hogya-néptia-vagy-iga-zolnod” hova menekülnél; itt kell lenned-élned s meghalnod is, gyerünk! mutasd föl éveidet a hunyorgó kétkedésnek! az elsők ezek a vásári gyorsfényképek, olcsó-megfakult, rongyolt szegélyű nyomorúság - imhol az apám,

Papp Lajos kőműves-szocialista, csontsovány mundér; festetlen kerti széken ül anyám, öcsémmel az ölében, ismeretlen anya-katona szobra, máig megkoszorúzatlan. Ma lányom, fiam kivirágzó nevetésére figyelek már. Elmaradunk majd mögöttük, visszanéznek, s mi leszünk a múlt, meghúzódva óvatosan tagadásaik bokraiban, az öregedés belátó türelmével - addig csak a munka formál futószalagon sztereotip napokat, fekete-fehér ritmust az időnek. Negyvennyolc évem itt toporog, hangol valami zenekar; nénéim, bátyáim! várjatok, ne hagyjatok idegenek kényére-kedvére, ha bekerít a nagy ceremónia, s hallgatnom kell, tenni már nem tehetek semmit - négy kandeláber között, a felszálló kegyelem tömjénfüsljében; üt az óra, s összekacsintunk, mielőtt rám zárhatnák üvegablakos utolsó ajtómat,

(hol vannak a szegek? hova tettük a kalapácsot?) aztán jót nevetünk, ha hazamegyünk.

Amatőr színjátszók között

Már unalomig ismételtük, hogy a Miskolcon dolgozó amatőr színjátszó együttesek között egy, csak egy van, amelyikre mindig számítani lehel. Biztos fárasztó már ezt olvasni, de az leírni, is: még mindig csak a BÁÉV Pécsi. Sándor Színpada azaz egy ...

*

Színházi estére invitált a meghívó, a Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat székhazának kultúrtermébe. Az előzmény; a hatvanas évek végén kezdeményezett Auróra elnevezésű országos vers- és prózamondó verseny rendezői ez évben „utat” adtak a színjátszó csoportoknak is. A novemberi országos döntőn azok vehetnek majd részt, akik a legszínvonalasabban tolmácsolják az orosz-szovjet irodalom alkotásait. A hívó szót természetesen meghallották a Pécsi Sándor Színpad háza táján is.

Az előzetes „megnézések" után jelölték ki azokat a csoportokat, amelyek már elődöntőszinten mutathatják be produkciójukat. így került sor erre a miskolci színházi estére; a Pécsi Sándor Színpad és a nyíregyházi Bessenyei-szinkör előadására.

*

Vasziljev: A hajnalok itt csendesek...

Profi színházak vállalkozásai után a film is felvállalta ennek a szépszavú, figyelmeztetést üzenő műnek a megjelenítését. Ám nem csupán ezért lehet azt állítani, hogy merész vállalkozás amatőröktől e Vaszil- jev-mű színre vitele. (Akkor is, ha a Komlós János által színpadra átdolgozott anyagot veszik is alapul.)

A nyíregyháziak oratorikus játékként nevezték meg az előadás műfaját. Az hamar kiderült, hogy az adott miskolci játéktérben tovább nehezülnek a gondok, a szereplők mozgását-akcióit „feltartotta” olykor a tárgyi környezet. Itt azonban meg kell állni egy szóra: ez a tény ugyanis önmagában jelesen példázza, hogy itt amatőrökről van szó: nekik — ellentétben a hivatásosokkal — ott kell vállalni a játékot, abban a térben-környe- zetben, ami éppen adott.

Ügy tűnhet, mindezek után, hogy jóindulatú, elnéző „vállveregetéssel” emlékezik a néző a nyíregyháziak bemutatójáról. Erre azonban nincs szükségük. A Bessenyei-szinkör tagjai elismerést érdemlő teljesítményt nyújtottak. Ez akkor is igaz, ha a játék menetében többször éreztük: inkább olvasók vagyunk, mint nézők. Ez a játék nem megrázott és íelrázott. Ez a játék a tragikum líráját mondta. Berki Antal rendező keze alatt a szereplők sem kevesebbet, sem többet nem „produkáltak” a kelleténél. Fegyelmezett, az igényességet bizonyító előadásban volt részünk Illyés Péter, Affyagássi Edit, Sitku Erika, Sankó Éva, Kührner Éva, Szilvássy Klára, Mester Ágnes és Kujbus Nóra játéka révén.

*

Turgenyev: Egy éjszaka a vadkanhoz címzett fogadóban

Alig ismert Turgenyev- íráshoz nyúlt Szép László rendező, amikor színjátszói számára ezt a bohózatot választotta. Ennek a csoportnak az elmúlt években sokszor volt már alkalma a nevettetés elsajátítására és gyakorlására. Ha ezt a sort nézzük — s tudjuk, hogy ez a csoport következetesen felvállalja a szórakoztatást —, akkor nem kell meglepődnünk ezen az új választáson. Beillik a sorba.

Az előadás végén azt kell mondani: beillik a sorba úgy is. hogy van alkalmuk a színjátszóknak a •nevettetés elsajátítására és gyakorlására. Magyarán: újabb alkalom ez arra. hogy tovább tanulják és gyakorolják ezek

a szimpatikus lányok és fiúk ezt a borzasztóan nehéz „mesterséget”: a nevettetést.

Ez a Turgenyev-bohózat kínálja a játék játékosságát, a helyzetek egymás feje tetején állnak. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy a gör- csösség „befagyasztja” a poénokat — vagy az adott poént még „egy lapáttal” meg akarja tüzelni.

A Pécsi Sándor Színpad tagjairól — többszöri találkozás után — jelenthetem, hogy a színpadi „közlekedésről” sokat tudnak már. Gyakorlottak. Mostani játékukat nézve azonban az a dilemmám támadt: vajon

tényleg eleget tudnak-e már a nevettetés eszközeiről és törvényeiről — vagy már túl sokat? Egy-két jól eltalált figura viszi ezt a játékot, de éppen a jó játszók-meg- jelenítők viszik sokszor túlzásba is (lásd Pier Martin —Victor Martin—Cancanett hármas dulakodásos-lökdö- sős jeleneteit, s a játék egyensúlya aztán a csendőrkapitány megjelenésével fel is borul, sok a pazarlás az eszközökben).

A miskolciak először álltak közönség elé ezzel a játékkal. Nekem úgy tűnt, premier-görcsük vitte őket a túlzásokba, a fölöslegességekbe. Azért is ragadok meg ennél, mert hiszem, hogy ezek a színjátszók képesek megszabadulni a fölös tehertől. S akkor e játék hajója nem fog elsüllyedni, hanem jó örömünkre siklik majd a helyzetkomikumok vizén.

*

Örömmel kell jelentenem erről az amatőr színházi estéről, hogy „akadékoskodásaim” ellenére is jól éreztük magunkat. Sokan voltunk jelen, sok ismerős, barát gyűlt össze a két előadás megtekintésére. S túl a látottak adta örömön, megadatott a jó beszélgetések alkalma is. Nagy kár — hogy ilyen ritkán van ez Miskolcon. De hát, hogy mindent kétszer mondjak: egy, csak egy legény van talpon az ország második legnagyobb városában.

(Persze, mindig fel szokták tenni az álkérdést: vajon van-e szükség többre, igényli-e a közönség az amatőrök játékát? Ál válasz helyett csak megjegyzem: a nyíregyháziak rendezője elmondotta, hogy otthon, a megyei művelődési központ kamaratermében eleddig 16- szor mutatták be a Vaszil- jev-művet.)

Ténagy József