Észak-Magyarország, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

1985. június 15., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 r Ismeretlen ismerősök Az orvos nem szívesen gyógyít, operál családta­got. A gégeszakorvos áten­gedi gyermeke mandula- műtétjét a kollégának, tín sem szívesen írok azokról az ismeretlen ismerősek­ről, akikhez a vérségi kapcsolattal felérő baráti viszony fűz. Barátaimról, ismerőse­imről nemigen írok. De, jó sok riportalany a bará­tommá lett. Utólag, az egymást tapogató beszélge­tések, s a cikk megjelené­se után. Van aki bélycjget gyűjt, van aki a nagy gonddal összeszedett régi pénzeket rakja rendbe, más pedig időűző foglala­tosságként barkácsol, kis­kertet művel, vagy éppen képeket fest... En „embereket” gyűjtök. Emberi sorsokat, története­ket, kalandokat. A minap Egyiptomból kaptam egy pár soros üdvözlőlapot. Jó­zsi irta. a szakács. Egy fe­hérhajón teljesít szolgála­tot. Eszébe jutottam, s hogy írt, eszembe jutott. . . Jóska barátom sok mester­séget próbált, de a faka­nalat sohasem hagyta oda. Szakács most is, a nagy vizeket járó tengerészek­nek főz. Csak annyit írt. hogy jól vagyok, üdvözöl­lek .. . Az alig-ismerősök számára ez a mondat nem több egyszerű, kötelező ud­variasságnál. Mi tudjuk, hogy ez többet jelent, hi­szen mi már akkor is ér­tettük egymást, szavak nél­kül is, amikor a polgárhá­ború szelét félő Bejrutban éjszakai csatangolásra in­dultunk. Az igazi barátságon nem fog az idő. így emlék­szem vissza, képeslap és az újbóli találkozás reménye nélkül arra az asszonyra is. aki hét gyermeket szült. A kétszobás, földes lakásban élő családnál — noha az egy főre jutó jövedelem alig néhány száz forintot tett ki — jobb kedélyű társasággal összkomfortos bérházban sem találkoztam. Sosem felejtem el; egyszer az asszony — jókedvét alig tudván palástolni — le­beszélt arról, hogy írjak róluk . . . Azt úgysem hin­nék el. hogy ők a legbol­dogabb család a világon, az pedig nem lenne tisztessé­ges. ha nagydobra verném, hogy messze környéken ők a legszegényebbek ... Nem is lett riport ezekből a be­szélgetésekből, mert oly’ hamar lettek barátaimmá, ők kilencen, hogy nem volt jussom, erőm, bátorságom kiteregetni bizalmas kap­csolatainkat. Másfajta gondolatokat t breszt bennem az az em­lék. amely egy Kossuth-dí- jas mozdonyvezetőhöz fűz. Rég találkoztam vele. Alá csony termetű, kerek arcú ember, s úgy tudott beszél­ni a mozdonyról (mert szá­mára a mozdonyt a 424-es gőzlokomotív jelentette, hi­szen azon teljesített szolgá­latot), hpgy minden szava simogatott. Elhozta emlék­könyvét, melyben a róla szóló újságcikkeket gyűj­tötte, megmutatta kitünte­téseit . .. Neve, alakja azért jutott eszembe, mert csak „utasként" is még mindig misztikus viszony fűz a vasúthoz. Most már bevall­hatom, hogy én is moz­donyvezető akartam lenni gyerekkoromban. A bevezetőben azt írtam, hogy az orvos nem szíve­sen kezel olyan embert, aki a szivéhez közel áll... Én is félve, bátortalanul idézem fel ismeretlen is­merőseim arcát: mert tu­dom, hogy szegény a szó, s a valóság sokkal gazda­gabb. Hogyan is vállalkoz­hatnék a teljesség igényé­vel idézni néhány mondat­ban egy teljes életet?! Lenne-e mentség tévedé­semre. ha a tévedhetetlen­ség látszatát keltve nyilat­koznék, vagy kinyilatkoz­tatnék . . . Birkózom, bajlódom, ma­gamban melengetem a sza­vakat. Ügy vagyok ezek­kel a számomra kedves, nagysorsú emberekkel, mint a szobrász az anyaggal... Húzom-halasztom a meg­mintázást, mert félek el­hagyni a részleteket. Tu­dom. hogy az anyagban; barátságunkban, együtt töltött, átbeszélt óráinkban benne van a szobor, a lé­nyeg. a kívülálló számára is elfogadható produkció. De számomra a feleslegtől megfosztott „kevesebb”; a remek, ebben az esetben nem lenne több. Őrizgetem őket. mint csiszolatlan avé- mántot a szerencsés gyűj­tő, s bár józan eszem tud­ja. hogy miattuk ezért va­gyok szegényebb, de itt be­lül tudom, hogy nélkülük gazdag sohasem lehetnék. Brackó István „Vaskalapos” tanárok? Ilyenkor, vizsgák, kollok­viumok, érettségik, tanév­zárók idején „össznépi” ér­deklődés fordul az iskolák felé. És ha netán egy-egy kellemetlen osztályzat ke­rül a család szeme fényének a bizonyítványába, a szü­lők némelyike nem késle­kedik haragjában afféle megjegyzést tenni, hogy a kellemetlenség okozója af­féle régimódi, „vaskalapos" tanár. Vajon csakugyan „vaska­laposak” lettek volna a le­tűnt századok „oskolames­terei”? Korántsem. Persze voltak köztük, mint ahogy a mai modern időkben is lehetnek, akikre ráillik ez az elítélő jelző. De nem lenne tárgyilagos az általá­nosítás. Vegyünk például néhány esetet a 454 évvel ezelőtt alapított sárospataki kollé­gium életéből. Már az I. Rákóczi György által el­készíttetett és 1621-ben jó­váhagyott iskolai törvény­könyvből is kitetszik, hogy a tanárok és a diákok va­lóságos kis köztársaságban éltek együtt. Ez érthető is, hiszen a régi századokban mindössze 3—4 professzora volt a kollégiumnak, így a diákok — mint senior, didascalus, praeceptor, paedagogus, collaborator, ludirector, cantor — taní­tották az alsóbb osztályo­kat, és sok más terhet is levettek a tanárok válláról. Hogy milyen szabadság, demokratizmus és egyálta­lán nem vaskalaposság jel­lemezte az iskolai életet, mutatja az, hogy a diákok nemegyszer juttatták kife­jezésre tiltakozásukat a kollégium tanárainak, egy­házi és világi főhatóságai­nak rendelkezései ellen. Még legfőbb patrónájukat, Lorántffy Zsuzsanna feje­delemasszonyt is megszo- morították, amikor 1648­ban az osztályba sorolás, majd a modernebb szelle­mű oktatási rendszer beve­zetése elleni tiltakozásul nemcsak az iskolai előadá­sokat nem voltak hajlan­dók látogatni, hanem még a városból is „kivonultak" és a közeli Olaszliszkán működő particulába. azaz „fiókiskolába” mentek. Per­sze, a tanárok kénytelenek voltak engedni, mire a di­ákok természetesen vissza­tértek Liszkáról Patakra az ..anyaoskolába”. Hálátlan­ságukról szomorúan je­gyezte fel Lorántffy Zsu­zsanna: „Te látod. Istenem, mind édesanya a magzat­iál. mint dajka az ő kicsi­nyeit, úgy szerettem őket”. Hasonló „secessio”, kivo­nulás később is elő-előfor- dult. és a ..vaskalapos” ta­nárok belátva téves, oly­kor talán sértő megjegyzé­seiket, mindenkor kényte­lenek voltak visszakozni. Mint ahogy Kossuth pataki diákoskodása idején is történt. A híres jogtudós. Kövy Sándor tartott elő­adást az akadémistáknnk. s annyira belemerült a magyar jog fejtegetésébe, hogv még három óra múl­va sem hallotta meg a ki­csengetést. Erre valame­lyik joghallgató — figyel­meztetésül — a csizmatal­pával megsúrolta a padlót, mire Kövy dühösen a ka­tedrára csapott, és legaz- emberezte a jogászokat. Erre a diákok — persze. Kossuth javaslatára — el­határozták. hogy kivonul­nak. ha nem is Olaszlisz- kára. de a kollégium előtti pletykadombra valahány­szor Kövv professzor óráin következik. Három napin szabálvszerűen sztráikol tat- nem ielentek meg Kövv előadásain. Végül a nagv tudású és félelmetes hírű nrofesszor kénytelen volt mpgkövetni az önérzetíllf­ben megsértett diákokat. Ugyancsak a múlt század első feléből maradt fenn a tanár—diák „összezördülés­ről” a következő kis tör­ténet is: Kilenc nagydiák, akiket bagolydiákoknak neveztek abban az időben, ballagott csendesen, szorosan egy­más mellett, úgyhogy az egész utcát átfogták szé­lességében. Amikor a kol­légium közelébe értek szembe jött velük az utca közepén egy magánosán ődöngő szamár. A csacsi, látva, hogy a diákok közt nem tud átmenni, letért az útról, így kerülte ki őket. A kollégium ablakából figyelte az esetet az egyik tanár, s a legközelebbi órán megleckéztette a diá­kokat, amiért akadályoz­zák a közlekedést. Szavait ezzel a mondattal fejezte be: — Egyszóval kilenc ba­golydiáknak nincs annyi esze, mint egy szamárnak. Persze, felháborodtak a diákok a tanár sértő kije­lentésén, s elhatározták, hogy amíg elégtételt nem kapnak, nem mennek az órájára. Meg is kezdték a „sztrájkot”, s maga az igazgató, Majoros András volt kénytelen kezébe ven­ni az ügyet. Meggyőzte a tanárt, hogy valamiképpen vonja vissza a sértő kije­lentését. Erre a kilenc diák be­vonult az osztályterembe, kíváncsian várva az elégté­tel módját. A tanáruk ba­rátságosan fogadta őket. s kijelentette, hogy nem akarta őket megbántani. Ezennel visszavonja a mon­dottakat, mert meggondol­ta a dolgot, s belátja, hogy: — Kilenc bagolydiáknak mégis van aranyi esze, mint egy szamárnak ... Hegyi József Régi miskolci házak Görög kereskedőház a Rákóczi utcában Görög kereskedőház A zajos, forgalmas bel­város aránylag csendesnek mondható, hangulatos ut­cája a Rákóczi utca. Ezen a fertályon akad egy-két műemlék ház. ilyen a gö­rög kereskedők háza. Hadd tegyem hozzá, nagyon ro­mos állapotban. Városunk históriájával foglalkozó leírásokból az tűnik ki, hogy a szepesi kamara 1727-ben azzal az ajánlólevéllel fordult a császári udvarhoz, hogy Tokajhoz hasonlóan Mis­kolcon is létrejöhessen egy görög kereskedő társulat. Jóllehet ezt megelőzően az 1714-es esztendőben már léteztek városunkban elvét­ve görög családok. Ilyen volt Görög Tamás és Gö­rög Pál Deák. kiknek bolt­jaik ott lehettek, ahol ma a Pátria üzletház áll. A 18. század közepétől egyre több görög kereskedő tele­pedett le a városunkban, hogy gabonát, vagy „méz-! ízű miskolci borokat” ve­gyenek. illetve áruba bo­csássák. A Rákóczi utcai ház el­ső tulajdonosa a még ma is meglevő épület északi földszintes szárnyának épí­tője Grabovczky János. Le­telepedése fellendítette az utca forgalmát, hiszen bolt­jai és az akkori piac mind ide csalogatták a városlakó­kat. A családban a keres­kedői szellem tovább gya­rapodott, hiszen a fiatal Grabovczky György itthon és külhonban is jól elis­mert borszakértő és keres­kedő lévén, boreladásaival busás anyagiakhoz jutott. Így a kereskedőcsaládnak módjában volt. hogy a meglevő épület újabb szárnnyal bővüljön. A 18. század elején meg is épül. ahol Grabovczky György családjával élt. A család ittléte erősen rányomta bé­lyegét az akkori Rákóczi utca mindennapi életére. Maga a ház is kereskedő- kozponttá lett. Mikor a felvételeket ké­szítettem. én is beléptem a műemlék ház kapuján. Az utcai homlokzat is igen ro­mos, de még inkább az ud­vari rész, a 19. század vé­gén megépült függőfolyo- sós emeleti szárnnyal. Mál­ladozó falak, a szép for­májú kapualj alól megko­pott falépcsők vezetnek az emeletre. Kár, hogy ez a Rákóczi utcai ház ilyen elhanya­golt állapotban tengődik. Ügy vélem, a ház falán le­vő műemlék tábla egyben azf is jelenti, hogy az épü­let több törődést érdemel­ne. Fojtán László A műemlék épület udvari része Ablak a 18. század közepéről Felnyissam? A szemétről már szám­talan variációban hullajtot- tuk szét eleddig teljesen hasztalannak tűnő szavain­kat. írunk és beszélünk róla, plakátokon kérjük meg egymást, hogy ne sze­meteljünk, ám a szemét — ami „Nem bántja senkinek a szemét?” — marad, a plakátok pedig a kukába kerülnek. Jobb esetben. Mert a kukáról jut eszembe, hogy a múltkorában Mályi köz­ség tanácsán panaszkodtak az illetékesek; úgy látszik, az emberi lustaság és ha­nyagság már határtalan Üdülőövezet lévén, még tán’ a megszokottnál is ké­nyesebben ügyelnek, ügyel­nének a tisztaságra. Vet­tek is nemrégiben tíz kon­ténert a tópartra, darabját húszezer forintért. Húsz­ezer forint szép summa, ám a konténerek ottléte mostanig csak két dolgot bizonyított: egyrészt túl ne­hezek ahhoz, hogy ellopják őket, másrészt az emberek túl lusták ahhoz, hogy fel­nyissák a fedelét. A vö- irrel lefutó suhanc gye­rek ugyanúgy melléborítja a hulladékot, mint a fel­nőtt, s a konténerek körül pedig gyűlnek-gyűlnek a kupachalmazok ... szemet gyönyörködtető látványként szolgálva helybélinek és üdülőnek egyaránt. —keresztény

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents