Észak-Magyarország, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. június 15., szombat Elrendelte a tankötelezettséget... Az ercsi emlékmúzeum egyik terme A tanév végén, a pedagó­gusnap körül megélénkül a vendégjárás Ercsiben, Eöt­vös József egykori otthoná­ban. Az Eötvös utca 33. sz. alatt áll a múlt század ele­jén épített uradalmi házsor. Itt töltötte gyermekkorát a haladó szellemű politikus, író, publicista, a közművelő­dés és oktatásügy 19. száza­di kiemelkedő egyénisége. Tevékenysége átfogta a szá­zad három nagy korszakát, a reformkort, a szabadság- harcot és a kiegyezést. 1848- ban, az első magyar függet­len kormányban, majd 1867- ben, a kiegyezés után is ö volt a vallás- és közoktatás- ügyi miniszter. A népiskolai tankötelezettség törvényesí- tésének kivívásával modern közoktatásunk megalapítójá­vá vált. Tiszteletet és megilletődést keltenek az emlékmúzeumá­ban látható dokumentumok arról, milyen állapotokból emeltette fel a néptanítói hi­vatást elöljárói szintre. Ho­gyan váltak a pusztai isko­lákból szabályozott, állami tanterv alapján működő in­tézmények. Gondoskodott a néptanítók műveléséről, Ne­velési Emléklapok címmel folyóiratot indíttatott a pe­dagógusok számára. A mú­zeum anyagából kiderül, mi­lyenek is voltak a nebulók száz évvel ezelőtt. A szigo­rú tanító előtt megszeppen- ten húzták össze magukat a mezítlábas, szakadt ruhás gyerekek; félelmet, tisztele­tet keltett a nádpálca, ha csak felemelte a tanító, már vigyázzállásban feszítettek előtte. Szalmásszekér hozta őket az „oskolába”. A leg­többjük azonban sok-sok ki­lométert gyalogolt, messzi­ről jött, hóban, fagyban, de­rékig érő sárban. Tarisznyá­jukban az elemózsiával, a palatáblával, a krétával. Egyetlen helyiségben üldö­géltek az elsősöktől a hato­dik osztályosokig, a tanító korosztályonként foglalkozott velük, de a nagyobbak is bekapcsolódtak a kicsinyek okításába. A mai gyerekek érdeklődéssel figyelhetik az ormótlan számológépet a fa­lon, a fekete füstös kályhát a sarokban, a tanító dobo­góját, amelynek szélén tér­depeltek a rendetlenkedők. Hosszú madzagon lógott a tintásüveg, tollhegyek hever­tek szanaszét az érdes, gya- lulatlan padokon. És nem Eötvös József portréja örültek egyöntetűen a köte­lező iskolába járásnak, volt, akit vesszővel kísértek be a tanításra. Eötvös szobáiba is belép­hetünk, amelyek klasszicista stílusú bútoraikkal a magyar vidéki nemesi otthonok han­gulatát idézik. Ifjúkorának emlékei, közéleti működésé­nek dokumentumai tükrözik pályafutását. Végrendeletét versbe foglalta: „Márvány- szobor helyébe, Ha fennma­rad nevem, Eszméim győze- delme legyen emlékjelem.” Élete vége felé egyre gyak­rabban tért vissza Ercsibe, nagyszülei birtokára. Úgy rendelkezett, hogy halála után itt helyezzék nyugalom­ra. 58 éves korában temet­ték el, sírja most a falu központjában levő parkban, a művelődési ház előtt áll. Életművét fia, Loránd épí­tette tovább, nevét a buda­pesti tudományegyetem vi­seli. Eötvös József tiszteletére helyezték el Ercsiben Ybl Miklós obeliszkjét, a táj, a Mezőföld egyik legszebb ki­látópontján, a Duna feletti domboldalon. Eötvös József szobra, Vilt Tibor alkotása pedig a faluban, sírja köze­lében látható. Az Eötvös családnak tulajdonítják ugyancsak a Duna közelé­ben épített, 1763-ból szárma­zó templomot, amely a ma­gaslaton állva, alatta a fa­lubeli házakkal, a folyóval, Ercsi látképének évszázados enteriőrjét alkotja. E. M. Varázscső lám színész státust vált Három színművész nevet olvasta fel a minap, a Mis­kolci Nemzeti Színház év­adzáró társulati ülésén a szakszervezeti bizottság tit­kára: Bánó Pált, Sallós Gábort és Simon Györgyöt szólította a társulat elé, ajándékot, jutalmat adott át. E három színművész ugyanis nyugdíjas állo­mányba kerül. Nem írha­tom, hogy nyugalomba vo­nul, mert arról aligha le­het szó. Nyugdíjasok lesz­nek, de tétlen nyugalomról aligha beszélhetünk bárme­lyiküknél is. Régóta ismerem mind­hármat. Kit fél évszázada, kit jó húsz esztendeje. Bánó Palit ismerem leg­régebben. Körülbelül ötven éve. Mögöttem járt a mis­kolci református gimná­ziumban. Nem régen, Mis­kolc felszabadulásának év­fordulójakor, jó fél eszten­deje írtam is róla. Ö a színház legrégebbi művész állományú tagja. Negyven- három évet töltött el e te­átrum színpadán. Apja is a színház tagja volt. Az ő nyomdokaiba lépett, karak­terszínész lett. Megszám­lálhatatlan szerepeinek a száma, gyakorlatilag hatá­ra sincs a foglalkoztatási lehetőségeinek. Komikus és drámai karakterek formá­lásában egyaránt jeleske­dett. kellemes baritonja van. Nem kérdeztem tőle, mik a tervei a jövő évad­ban, mert sértés lett volna csak feltételeznem is, hogy hátralevő évtizedeit szín­pad nélkül töltse. Nemcsak neki hiányozna a színpad, ő is hiányozna a miskolci színpadnak. S nem utolsó­sorban annak a közönség­nek, amely negyvenhárom éven át nézte, várta és fo­gadta szeretettel. És fogja még fogadni nagyon soká­ig­Sallós Gábort személye­sen huszonkét éve isme­rem. Akkor jött Kaposvár­ról Miskolcra színész-ren­dezőnek. Rendezett ooeret­tet. rendezett Csíky Ger­gelyt, s játszott igen sok­félét. Miskolc hamarosan megszerette, a közönség megkedvelte, szívébe zárta. Aztán a hatvanas évek második felében ő lett a nagy múltú teátrum igaz­gatója. Tizenkét esztendeig látta el ezt a nem könnyű tisztet. Irányított, szerve­zett, rendezett és játszott fáradhatatlanul. Ö indítot­ta útjára még a hatvanas években a Játékszínt, ő rendezte annak első elő­adását, a máig is felejthe­tetlen Riadót, a lengyel Choinsky drámaremekének bemutatóját, a számunkra halhatatlan Upor Péterrel ás Balogh Zsuzsával. Nála is nehéz lenne most felso­rolnom akár csak a legfon­tosabb szerepeit is. Mit vá­lasszak? A Dániel és a kro­kodilok drámai hősét, vagy valamelyik gyermekmese kedves figuráját — mert igen szeret gyermekeknek is játszani! —, valamelyik klasszikus-alakítását? Hi­hetetlenül széles skálán játszik. Színész és rendező. S kevéssé jó igazgató volt. Ezt maga érezte, tudta leg­jobban, szeretett volna ha­mar megválni megbízatásá­tól, de az nem ment köny- nyen. Végül felmentették, de maradt a színháznál. Színészként. S amikor első alkalommal lépett szín­padra, újra „csak” színész­ként egy Sarkadi-darabban, miniatűr szerepe szerint li­hegve sietett be, s szerep­lőtársának ezzel a szöveg­gel kellett fogadnia: „Maga mit keres itt? Magára itt már semmi szükség!”, zok­szó nélkül vállalta az eny­hén megalázó szerepet, amit az adott helyzetben meglehetősen otromba do­log volt ráosztani. Hat év telt el azóta, s Sallós Gá­bor szerepek hosszú sorá­val bizonyította: igazgatói rang nélkül, színészként remekül helyt tud állni. Most munkajogilag nyugdí­jas lesz, s mint a társulat megbecsült művésze, to­vábbra is úgy dolgozik maid. mint eddig. Simon György az egri Gárdonyi Géza Színház tagja volt. amikor — ven­dégként — parádés sze­repben mutatkozhatott be Miskolcon: a Háború és bé­ke Piscator-féle feldolgozá­sában (Lendvay Ferenc emlékezetes rendezése vplt) ő játszotta Andrej herce­get. Véglegesen a hetvenes évek elején, került a Mis­kolci Nemzeti Színházhoz, és másodszorra is parádés alakítással iratkozhatott fel a színházszerető közönség képzeletbeli népszerűségi listájára: Polezsájev pro­fesszort alakította a Viha­ros alkonyaiban. Jóval több, mint egy évtized telt el azóta és Simon György volt drámai hős, volt nem is egyszer — kedélyes, ked­ves öreg kópé — gondol­junk csak a Kaviár és len­cse „ezredesére” —, volt ripacs színigazgató (Rettegi Fridolin), angol ezredes a Black Comedy-ben, olasz halász, meg vendéglős Gol- doninál és fura elmeorvos a Tótékban. meg nagyon sok minden. Az a fajta színész, akire szinte minden rábízható. Ezt némileg ér­zékelteti az előbbi heve­nyészett felsorolás is. Sok­felé ismerik az országban, a fővárosban is, mert sok­felé játszott pályája sorain. De a hangját, azt aztán szinte mindenki ismeri gya­kori rádiószerepeiből, no meg a filmek szinkronjá­ból. Aligha akad tévénéző e hazában, aki az Onedin- család, kedves, mackós Baines kapitányának hang­ját eltévesztené. A hang pedig a Simon Györgyé. Biztos vagyok benne, hogy a nyugdíj nála sem jelent nyugalmat és bízom ben­ne, hiszem, hogy a miskol­ci színpadról sem fog vég­leg hiányozni. Három miskolci szín­művész nyugdíjas állo­mányba kerül. Miskolci voltom, munkám évtizede­ken át összekötött velük. Negyvenhárom, huszonket­tő, tizenkettő miskolci szín­házi évad van riftögöttük. És remélem, még jó néhány előttük... Csak státust váltanak . . . Benedek Miklós sátoraljaújhelyi börtönki tö­réséről szeretnék írni. Az írások a félmúltról Iskolatörténet A Földes Ferenc nevét vi­selő gimnázium 1953-ban jött létre a református, illetve a katolikus (minorita) gimná­zium egyesítésével. így tör­ténhetett, hogy a jogelőd is­kolák révén ebben a tanév­ben már alapításának 425. évfordulóját ünnepelhette a miskolci oktatási intézmény, hiszen a XVI. század máso­dik felében létesült az az is­kola (a mai Papszer utcai múzeumépületben), amely az egyik jogelőd, a református gimnázium ősének tekinthe­tő. A jubileumi tanév esemé­nyeiről több alkalommal is tudósítottunk, s tettük ezt azért, mert sem a pedagó­giatörténetben, sem a széles közvéleményben nem tuda­tosult eléggé eddig, hogy Miskolc is helyet kér magá­nak — joggal! — a régi is­kolavárosok között. A kora­beli dokumentumok minden­esetre tanúskodnak arról, hogy a XVII. század első fe­lében a miskolci iskola már egyike a jelentős mezőváro­si iskoláknak a tiszáninneni területeken. A miskolci iskolák törté­netét feldolgozó múzeumi kiállítás után most egy le­véltári kiadvány is megkí­sérli felvázolni Miskolc is­kolától'ténéti múltját. A me­gyei levéltár kézirat gya­nánt jelentette meg két vé­kony kis kötetben a két jog­előd gimnázium történeté­nek dokumentumait a XVII. századtól 1950-ig. Eb­ben többek között megtalál­ható az 1678. február 9-én kiadott tandíjfizetési szabá­lyozás, s az a törvény, ame­lyet 1708-ban adott ki a re­formátus gimnázium az 1706-ban elpusztult régi tör­vény mintájára. Megismer­kedhetünk régi tantervekkel és közük a szerkesztők azok­nak az iskolai értesítőknek a bibliográfiáját is, amelyek fellelhetők. Igen nagy gon­dot fordítottak a két kis kötet szerzői és szerkesztői az 1880—90 utáni évek fel­dolgozására is, ami már csak azért is jelentős, mert ez az utolsó száz esztendő a mis­kolci középiskolai oktatás kiszélesedésének időszaka is. Nemcsak a Földes Ferenc Gimnázium profitálhat so­kat e levéltári kiadványból. Hasznosságát bizonyára azok is érzik, akik — mint már mondottuk — a város isko­latörténetére kíváncsiak, s ezen keresztül a magyar is­kolatörténet mozzanatait is fellelhetik. <cs. a.) Az idei könyvhét két, „he­lyi termésű” kötettel ked­veskedett a miskolci, megyei irodalombarátoknak. Bárczy János és Hajdú Gábor új munkáival. Ez — a Varázs- cső — Bárczy János ötödik kötete. Sikeres szerző, ' hi­szen már első megjelent könyve a Vádindítvány (1979), majd az ezt követő Zuhanóugrás (1981) országos figyelmet keltett, visszhan­got, sőt vitát is kavart, s nemcsak szakmai körökben. Á magyarázat a témában rejlik. A szerző a magyar félmúlt még mindig kevés­sé ismert, fel nem dolgozott korszakából: a második vi­lágháborúról, illetve az azt megelőző eseményekről mon­dott új, mert eddig n«m is­mert szempontok alapján té­nyeket, adatokat. Lényegé­ben ezen a nyomvonalon ha­ladt az Egy magyar királyi százados bizalmas feljegyzé­sei (1981) és A magyar Möl- ders (1984) is. S mindezen munkákat ír­ta egy olyan ember, aki 30 éve nem lát. — Hogyan csinálja? Mik a tervei? — kérdeztem Bárczy Jánost, a lakásán. — Igen, 30 éve nem iátok, s ez azért kínos, mert nem tudom olvasni a kollégákat, akik időnként kedvesen fel­keresnek. Egy vak ember mellett mindenki kínosan ér­zi magát, mert nem. tudja, miről is beszélgethet vele. A rádióból tájékozódom. Mint­hogy olvasni nem tudok, nem utánzók senkit. Sokszor meg­kérdezték már, hogy hogyan és miért kezdtem, el írni. Amikor a háborús sebesülé­sem miatt elvesztettem a lá­tásomat, elfoglaltságot keres­tem magamnak. Valamikor sokat gépeltem, ezért az író­gépen jól kiismerem magam. (Meg is mutatta a gépet, amelyen a billentyűk között egy papírszalag segít eliga­zodni). Mindent magam gé­pelek, s a Magvető Kiadó­nál átírják. Ennek a díját levonják a honoráriumból. Előbb a helyi lapokba íro­gattam, novellákat, de el­hangzott a miskolci rádió­ban egy rádiójátékom is (Henrik mester). A Hadtör­téneti Intézet felkért, hogy írjam meg az emlékeimet az ejtőernyős alakulatról. Erre figyelt fel Cseres Tibor, aki a könyvéhez kutatott ott, s beajánlott a Magvető Könyv­kiadónál. Én soha nem jár­tam ott, de eljött hozzám az egyik szerkesztője: Ördög Szilveszter, aki azóta is ön­zetlenül segíti a munkámat. Tudja, nagy ajándék ez az élettől, hogy írni tudok, el tudom foglalni magam. Ed­dig 275 ezer példányban je­lentek meg a munkáim, de nem tekintem írónak ma­gam. Sok mindent megéltem, láttam, s úgy gondolom, hogy vannak emberek, akik megérdemlik, hogy — mint egy használható szervet — az új társadalomba is átül­tessék őket, hasznukat ve­gyék. Eredetileg egyetlen könyv­nek szántam ezt a négyet Emberátültetés címmel, de a kiadó lebeszélt róla mond­ván, hogy ma már senki se olvas el egy ilyen vastag kö­tetet. így lett négy külön kö­tet az Egy magyar királyi százados . . ., (a Magyar Möl- ders, a Varázscső, s a ké­szülő [1986-ban jelenik meg] Balek címmel. — Hogyan született ez az ötlet? S egyáltalán honnan veszi a figuráit? — Az volt a tervem, hogy megrajzolom az általam át­élt fél évszázad szenrotikus pontjait. Nem az eredmé­nyekre koncentrálok, hanem a névtelen kisemberek han­gulatát akarom leírni. A tör­ténelmi eseményeket köny- nyebb így megismerni, mint a történelem tankönyveiből. A közeljövőben az 1944. márciusi (21—22—23) napok izgat, hogy kik kényszerítet­ték ezeket az embereket, hogy a halált válasszák a börtön biztonsága helyett? Ehhez tudni kell, hogy Sá­toraljaújhelyen a délvidéki partizánok voltak bebörtö­nözve, s akik szemtanúk vol­tak az újvidéki vérengzésnél. Amikor Grassi, Feketehalmi és társai 1944-ben visszajöt­tek (előzőleg elítéltek őket, de a németek kivitték őket az országból), akkor kínossá vált, hogy Sátoraljaújhelyen még élnek szemtanúk. Azzal fenyegették meg a rabokat, hogy átadják a Gestapónak. vagy lágerbe küldik őket. Erre a hírre kísérelték meg a kitörést, hogy legalább ka­tona módjára haljanak meg. — A másik tervem 1946, a miskolci pogrom. Mi volt az előzménye, mik voltak az indítékok? Ma már kevesen emlékeznek rá, szinte sem­mit se tudnak róla, pedig 1956. jelmezes főpróbájának tekinthető. — A következő témám, amelyről írni szeretnék 1953. március 6 , Sztálin halála. A félelem és a hangulathul­lámzás, ahogyan azt egy szemklinika kórtermében át­éltem. — Mit jelent a Varázscső? — Ez a regényem egy má­siknak, a Derenk Ádámról szólónak a tükörképe. Főhő­sében az asszimilálóképesség burjánzik túl betegesen. Minden változásra elsőként reagál. Mindig megtalálja a megfelelő nőt, aki segíti a karrierjét. Sajnos gyakori és kártékony típus, nóha embe­ri értékei is vannak. II. S.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents