Észak-Magyarország, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-02 / 101. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. május 2., csütörtök Filmlevél Feleki Kamill, a film egyik főszereplője Bach és Händel A Liszt Ferenc Kamarazenekar vendéniátéka Falusi udvar. Fotó: Laczó József A madarak és fák napján Környezetvédelmi vetélkedő Mintha néhány centiméterrel, vagy valamivel többel a föld, a realitások felett lebegne minden, ami ebben a sokakat bizonyára megkapó filmben történik. Az artisták különös világa, az egész életet egyetlen lapra, egy nagy produkcióra, egy világszámra feltevő el- szánás és törhetetlen akarat, az emberi önzés és a rajongástól a gyűlöletig váltó emberi összetartó szeretet, a nemzedéki ellentétnek a „tanuld meg, kínlódd ki te is magad!" magatartásban jelentkező megnyilvánulása a legfőbb motívumai Cárdos Péter első nagy játékfilmjének, az Uramisten című, mától látható magyar alkotásnak. Gárdos Péterről kis- filmjei kapcsán már nem egy alkalommal írtunk, magam is feljegyeztem vonzódását a cirkusz, az artisták világához, sajátos látásmódját, ahogyan ezt a sokaktól titokzatosnak tartott, külön kis társadalmat bemutatta. Például a Kis ember nagy élete című, a halhatatlan Zoli bohócról készült filmjét említem, mert azt a televízióban igen sokan láthatták éppen egy évvel ezelőtt, s mert ez a film — tudomásom szerint — a május 8-án kezdődő 25. miskolci filmfesztivál versenyprogramjában is szerepel. Nos, Gárdos, aki eddig dokumentumfilmekkel jeleskedett, most első játékfilmjével lép a közönség elé. Os- vát András társaságában maga írta a forgatókönyvet is, a film operatőrje pedig az a Máthé Tibor, aki dokumentumfilmjeit is fényképezte és éppen — részben — e filmért nyerte el februárban a játékfilmszemlén az operatőri díjat. Egy idős, a porondról már régen lelépett, ám mutatványának titkát makacsul őrző artista és egy megrokkant fiatal társa sajátos kapcsolatáról szól ez a film. A fiatal — rokkantsága miatt — kénytelen új számot tanulni, s el akarja kérni az öregtől produkciójának a titkát, azaz, hogy miként lehet egy óriási jégtömbbe fagyasztva utazást átvészelni, majd a hatalmas jégtömböt belülről áttörve szabadulni. Van-e, létezhet-e ilyen artistamutatvány, nem tudom, nem is lényeges. A fontos, hogy e titok megszerzéséért vívott küzdelem, szócsata, ígérgetés, könyörgés, sokféle visszautasítás és újra próbálkozás megjelenítéséhez kellett valami nagy-nagy artista-titok, a két ember sajátos duelluma meg a szokatlan emberi viszonylatok érzékeltetéséhez kellett. Maga az öreg artista is szokatlan jelenség. Binder Li- pótnak hívják és úgy él az egyik budapesti szállodában mint egy hajdani dúsgazdag vendég. Hajdan, amikor még virágjában élt, egy vagyonos külföldi nézőnek annyira megtetszett produkciója, a jégbezárt ember, hogy ötven évre kifizette a szállodánál Binder szállását és eltartását, s noha közben volt egy háború, meg adódtak változások a társadalmi, gazdasági életben, az ötven év még nem telt le, s Binder így élvezi a szállodai életet. Az ifjú artistát nehezen fogadja bizalmába, sőt helyenként ellenséges is vele szemben, de a titkát semmiképpen sem akarja megosztani vele. Kegyetlen próbáknak veti alá, megalázza, hogy másnap emberi melegséggel közeledhessen hozzá, konokul őrzi a maga monopóliumát. Az ifjú meg valami csodás, valami, szinte már emberentúli elszántsággal küzd e titokért. Mesébe illő Binder mai életvitele, mesébe illő maga a híres jégbe fagyásból való szabadulása, már-már mesébe illő kettejük küzdelmének sok-sok motívuma. Ez a mesébe- valóság emeli meg és tölti fel valami emberi melegséggel a történetet, teszi azt kicsit lebegövé, széppé, izgalmassá. Három óriási színészi alakítás teszi mindezeken túl is értékessé e filmet: Binder Lipót, az öreg artista szerepére sikerült a rendezőnek visszavonultságából újra a kamerák elé állítani Feleki Kamillt, akinek alakításából sugárzik — öreges gonoszkodása ellenére is — az az artista-álláspont, hogy egy szám titkát nem elárulni kell, nem megvásárolni kell, hanem rá kell jönni és úgy kell kiteljesíteni; magatartásával ezt akarja az alapjában szeretett ifjú pályatárssal megértetni. A fiatal artistát, Sajek Oszkárt Eperjes Károly — nem játssza — éli a filmben. A küzdeni tudás, az elszántság, a kitűzött cél foggal-körömmel, akár áldozatok árán is megszerzésének remekbe formálása ez a figura. Harmadikként Garas Dezső említendő, aki tulajdonképpen egy epizódnak a főszereplője és abban az öregedő artista teljes tragédiáját játssza el tökéletesen. Ez a rövid jelenet a film egészéből kiragadva, akár önálló kisjátékfilmként is tökéletes hatást keltene. Rajtuk kívül még igen sok kisebb-nagyobb alakításra érdemes felfigyelni; nem egy közülük egy-egy markáns, értékes vonás a magyar artistavilág nagy körképéhez. Nekem tetszett a film, de nem tudhatom, hogy a legszélesebb közönségréteg majd miként fogadja. Hiszen mellőz minden napjainkban divatos hatáseszközt, helyettük az embert, az emberiességet ábrázolja sok-sok szeretettel. Kell egy kicsit szeretni az artistákat is, hogy maradéktalanul miénk legyen az Uramisten. Kell, hogy ne csak kalandhősökkel, hanem a filmben látott eszközökkel küzdő kisemberrel, a rokkant artistával, meg a furcsa-féltékeny öreggel is azonosulni és törekvéseikért izgulni tudjunk. Kell, hogy a kicsivel a realitás felett lebegő mesét is el tudjuk fogadni. Mert igy érték az Uramisten. Benedek Miklós Az ugyan kétséges, vajon Bachtól származik-e a cím, A fúga művészete, az azonban kétségtelen, hogy a kompozíció a fúga műfajának szinte enciklopédikus nagyságrendű, páratlan művészi tökéllyel megformált, sorozata. Bach már nem érhette meg kiadását, így a tételek sorrendje, hangszerelése csupán a lelkes és ámuló utókor igyekvő keze- nyoma. A fúga művészete mindazonáltal nem kifejezetten hangversenytermi alkotás, ahhoz ugyanis túlságosan is elmélyült, valódi tartalmának élvezete nagyfokú szakmai affinitást követel a közönségtől is, illetve olyan érzelmi-értelmi ráhangoltságot, ami csak szerencsés pillanatokban esik egybe a koncertretűzés időpontjával. Ez a tételciklus nem andalít, nem old fel érzelmi feszültségeket, dallamossága engedmények nélküli ész-zene, amely a szívet az értelmen keresztül veszi célba. A szólamok egymás mellettisége, az egyes darabok harmóniavilága stb. — tehát az egész kompozí- ciós bravúr mind arról árulkodik, hogy A fúga művészete nem más, mint egy olyan problémamegoldó „játék”, amelyet az egyetemes zenetörténet legnagyobbika „talált ki”. Hogy a mindenkori közönség ebbe befogadó partnerként bekapcsolódhasson, az csupán kivételes koncentráció esetén lehetséges, még akkor is, ha az imént említett időzítés, az a bizonyos ráhangoltság egyébként adott volna. Ehhez képest Händel Vízizenéje afféle gáláns zenei kaland, ami ugyan nem nélkülözi az intellektuális játékosságot, de leleményeivel igen könnyű lépést tartani, mi több, maga a dallamvezetés. ritmikai kecsesség csábító erővel vonzza a lelket a felüdülés partjaira. Csupa felszabadultság, kellem, táncos lendület, áttetsző harmóniaszövés, pompa és egyszerűség briliáns ötvözete az egész szvit. Különösebb hallgatói „előkészületek”, minden idegszálat igénybe vevő összpontosítás nélkül is együtt haladunk ezzel a muzsikávál, s arról egyetlen taktusnál sem lehet szó, hogy valahol lemaradunk, s elveszítjük a fonalat. Händel zenéje az első akkordoknál felkarolja hallgatóját, a Vízizene stílusa elbűvölő, tartalma magától értetődően, szellemes és érzelmes. A Liszt Ferenc Kamara- zenekar Bach kompozíciójának végleteivel kezdte és Händel darabjával zárta hétfői koncertjét Miskolcon. S hogy e két mű befogadhatóságáról kicsit bővebben esett most szó, arra mentségül szolgál az a tény, hogy az értelmezhetőség és élvez- hetőség kérdése — épp a műsorválasztás miatt — meghatározónak bizonyult ezen a hangversenyen. A Rolla János vezette együttes ennek eldöntésében nem kívánt részt venni, ami esetünkben azt jelenti, hogy objektivitásuk helyenként hanglemez színvonalú, perfekt előadói munkával volt azonos. Az a precizitás és elmélyültség, amely A fúga művészetének tolmácsolását áthatotta, s az a gracilis kifinomultság, amellyel a Vízizenét interpretálták — minden elismerési megérdemel. Előadói nagyvonalúságuk és összeszokott muzsikálásuk tökéletes garanciát jelentett például arra, hogy a szóló és tutti (összzeneka- ri) részek témaadogatásai- nál, felelgetéseinél azonnal korrigálják a legkisebb tempóbeli eltéréseket, amely eltérések egyébként szinte jelentéktelennek tűntek. A frazírozás, az egyes hangok hosszúsága és hangsúlyozása, vibrátója, intenzitása — mind-mind azonos szellemben szólaltak meg az adott motívumoknál, lett légyen szó bármely hangszercsoportról. A megegyező zenei mozzanatoknak ilyen fegyelmezett szinkronjával ritkán találkozhatunk, s talán így joggal feltételezhető, hogy azok is tartalmas műélvezethez jutottak, akik esetleg A fúga művészetének tételei között valahol kifáradtak. s csak a Vízizene kevésbé elvont epizódjainál kapcsolódtak be újból a Liszt Ferenc Kamarazene- kar játékába. Herman Ottó javaslatára „született meg” hazánkban a madarak és fák napja. A tudós polihisztor, néprajzkutató születésének 150. évfordulóját ünnepeljük az idén. A Hazafias Népfront Miskolc városi Bizottsága a madarak és fák napján, május 18-án, nagyszabású környezetvédelmi vetélkedőt szervez a város általános és középiskolásai, a felnőtt KISZ-tagok, sőt, a felnőtt közösségek részére. Elsősorban azavasi lakótelepen élők érdeklődésére, tevékeny részvételére számítanak, de természetesen szívesen látnak mindenkit, aki aktívan is részt kíván venni a környezet szépítésében, csinosításában. Az elképzelések szerint ugyanis, nemcsak vetélkednének majd a részt vevő csapatok (a jelentkezési szándékot május 14-ig kell bejelenteni a HNF Miskolc helyszínen is fogadnak el jelentkezést 18-án), a vetélkedő egyik feladataként környezet-, tereprendezési munkákat is végeznének. Sőt, az avasi kilátó közelében — itt lesz a megnyitója 18-án, reggel 8 órakor a rendezvénynek — emlékfát is ültetnek majd. Az elképzelések szerint kocsánytalan tölgy emlékezteti majd Herman Ottóra a város lakóit. A vetélkedő helyszínein — a Herman Ottó Múzeum két épületében, a Népkertben és az avasi 43. számú Általános Iskolában — a madarak és fák napja jegyében — a természet növény- és állatvilágának ismeretéről, a megtekintett kiállítás alapján pedig Herman Ottó életéről számolhatnak be a vetélkedőn részt vevők, az ötfős csapatok. A verseny eredményhirdetésére május 18-án, délután kerül majd sor. Falusi reggel. Nincs benne semmi áprilist ébresztő bolondság. A levegőben legalábbis nincs. De ha már mégis április, történjék valami! Nem. szokványos, hanem eltérő ... ... ez is megtörténik. Az ABC-bolt előtt most is ott áll a szállítókocsi. Tej rekeszekben, kenyérkék. ötven körüli férfi mozdul föl-le... Nem sieti el a dolgot, időt mér nézelődésre is. Így kell lennie — mert hogyan vehetné észre az utca szélén húzódó villanyvezetéken megülő, magukról hírt is adó vadgalambokat?! Észreveszi tehát őket, aztán gondol magában egyet. Komótosan leteszi a bolt ajtajába a rekeszt, megáll, komótosan a zsebébe nyúl. Kétszer is ... Ugyanilyen mozdulatokkal illeszti össze azösz- szeilleszteni valókat, felnéz, megemeLkedik magasba a két munkáskar. A galambok irányába szegezi tekintetét. Céloz. Lő ... Korán lehet még, biztosan, a szem nem jól fogta be az akaratot. A 'két vagy három galamb szétröppen, Emberünk nem látszik idegesnek. Ráérősen visszacsavarja a „lőfegyver” tartozékait, zsebre teszi a parittyát. Olyanfélónek tetszik, olyan befőztes gumiD. Szabó Ede val megcsináltnak, kétágú fácskásnak, — amilyennel gyerekkorunkban mi is versenyt lődöztünk. l\4ost akkor mondja valaki — hogy a felnőttek már nem tudnak játsza* — Na, ezt hallgasd végig, öreg! — és ismerősöm kényelembe helyezi magát. Megadom magam. Látom, valami nagyon fontosat akar közölni, tekintetéből valami hősies cselekedet nyomait vélem felfogni. És kezdődik a mese: — Szóval elbúcsúztam a barátomtól, neki menni kellett már. nekem volt még időm maradásra. Csendes volt ez a vendéglátóhely. kellemes zene is szólt. Kóstolgattam a kávét. meg a sört. Aztán egyszercsak rámjött a mehetnék. Nem1 el, hanem lé, a mellékhelyiség ugyanis itt a pincében van. Hamar megkönnyebbültem. Most már igazán kellemes érzésekkel indultam, elég volt az „apák napjából” ... Csakhogy a zár .nem engedett! A kilitics még csak- csak mozgott, de a zár nyelve meg se moccant! Vivárosi Bizottságánál, de a lágos lett: a szó ßzoros értelmében bezártam magam. Mit mondjak? Kezdtem szűknek érezni az egyébként is szűk teret. Innen még kopogtatni se tudok! Szerencsére léptek hallatszottak a másnemű helyiség irányából. Kopogtam mégis. Kívülről próbálta is valaki a kilincset nyitni, de a zár neki se engedett. Biztatott. megy segítségért. Jöttek is a kulcscsomók rövidesen. Mindhiába. Aztán megfejtette egy újabban érkező a „titkot”: csak semmi pánik, itt tényleg az történt, hogy a zár nyelve kiúgrott. Hiába is nyito- gatják kulccsal!... Lassan mindenki levándorolt oda- föntről, s „okos gyülekezet” módjára, meg is állapodtak szabadulásom egyetlen lehetőségében: vagyis, mondták, támaszkodjak neki valaminek, és pontosan a kilincs alá helyezzek el egy jó ütemű, kellő erősségű rúgást! Többször is, ha nem megy egyszerre. Csak nyugodtan: csak a zsanér szakad majd ki! Sikerült! Kiszakadt a megnyugvás mindenkiből. Megmenekültem! Mintha most úsztam volna meg a kupavissza vágót: örültek nekem. Az üzlet dolgozói még vigasztaltak is: nem én vagyok az első — ilyen helyzetből! Beragadt ezeknek a záraknak a nyelve már máskor is! Bizony! Mintha direkt így gyártanák ezeket?! Mintha — tette hozzá ismerősöm hősies cselekedete meséjének végén —, mintha ez a zárgyártó vállalat úgy döntött volna: ők juszt se engednek; náluk az év minden napján április 1-e van! Megtréfálják hát vásárlóikat... * Végezetül néhány tréfa nyomdász barátaim „saját szórakoztatásra” készült újságjából. Az elírásokból: — Rámérsz? — Rádérek. * — Hová tűnt a kéziratom. főnök? — Leküldtem a ggom- dába. * — Az üzemi négyszög tegnap kifosztotta az ez évi béremeléseket. ★ — Mit csinált ebben a hónapban, kolléga? — Forgalmi dugóba kerültem. (f. n. j.)
