Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 2 1985. április 13., szombat 1. Barcs Sándor a Magyar Távirati Iroda nyugalmazott vezérigazgatója 2. Bartha Tibor református püspök 3. Biró Imre római katolikus kanonok 4. Bognár József akadémikus 5. Duschek Lajosné a Magyar Nők Országos Tanácsának elnöke 6. Gáspár Sándor a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke 7. Gyenes András a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke 8. Havasi Ferenc a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkára 9. Hámori Csaba a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának első titkára 10. Jakab Róbertné a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének főtitkára 11. Katona Imre a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára 12. Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára 13. Káldy Zoltán evangélikus püspök 14. Kállai Ferenc színművész 15. Kállai Gyula a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke 16. Kiss János római katolikus címzetes kanonok 17. Lázár György a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke 18. Losonczi Pál a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke 19. Mandity Marin a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára 20. Márk György a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének főtitkára 21. Nánási László nyugdíjas, a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsa felügyelő bizottságának elnöke 22. Németh Károly a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárhelyettese 23. Óvári Miklós a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkára 24. Pesta László a Fővárosi Tanács nyugalmazott elnökhelyettese 25. Péter János nyugalmazott külügyminiszter 26. Pozsgay Imre a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára 27. Réger Antal a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének alelnöke 28. Salgó László főrabbi 29. Sarlós István az országgyűlés elnöke 30. Straub F. Brúnó akadémikus 31. Szabó István a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnöke 32. Szakács József a Szabadegyházak Tanácsának elnöke 33. Szentágothai János akadémikus 34. Trautmann Rezső nyugalmazott építésügyi és városfejlesztési miniszter 35. Varga Imre szobrászművész A Hazafias Népfront Országos Tanácsa az országos választási listán induló képviselő- jelöltek névjegyzékét benyújtotta az Országos Választási Elnökségnek. Az Országos Választási Elnökség megvizsgálta a jelölés törvényességét, és megállapította, hogy az a választójogi törvényben foglaltaknak megfelel. Ezért a Hazafias Népfront Országos Tanácsa névjegyzékében szereplő személyeket országgyűlési képviselőjelölteknek elfogadta. H proletariátus küzdőiére: a demokrácia 60 éve alakult a Magyarországi Szocialista Munkáspárt A legutóbbi pártkongresz. szus előtt megtartott megyei küldöttválasztó értekezletek között aligha volt egy is, amelyen ne lett volna jelen néhány olyan, régi harcos, aki hatvan évvel ezelőtt részt vett aiz akkori MSZMP, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt megalakításában vagy későbbi munkájában. Ott voltak közülük néhányan — Hunya István, Rostás István, Sebes Sándor. Szeré- nyi Sándor és rpások —, a XIII. kongresszuson is. Bizony, már valamennyien nyolcvan, körüliek, de emlékezetükben még élénken élnek az akkori események... Már a század elejétől, de különösen a háború éveiben és azután, a munkásmozgalom soraiban nőtt az elégedetlenség azok ellen, akik vezető tisztségekben, mint a szociáldemokrata pártszervezetek és a különböző szakmák képviselői túlzóan alkalmazkodó, nagyon, kevéssel beérő, gyakran elvtelen engedményekre is kész politikát folytattak. Baloldali, radikális ellenzéki csoportok alakultaik az egész országban, a különböző munkás- szervezetekben. ezekből kerültek ki azok az emberek, akik hatvan éve, kitűnő politikai érzékkel elérkezettnek látták az időt arra, hogy erőiket pártba tömörítsék. Felismerve Bethlen miniszterelnök törekvését, hogy a nyugati kormányok előtt — amelyekhez kölcsönért folyamodott — az ellenforradalmi rendszer alkotmányosságát bizonyítsa, s azt a szándékát is, hogy az itthoni gazdasági talpraállás kezdetét, valamilyen politikai konszolidációval akarja összekötni, engedélyt kértek az új, legális munkáspárt megalakítására. A kormány köreiben voltak akik az vártáik, hogy az MSZMP létrehozásának kezdeményezői. minthogy a szociáldemokrata vezetéssel elégedetlenek, netalán jobbfeiől támadják majd, s ha kiválnak régi pártjukból, gyengíteni fogják a szociáldemokrata mozgalmat és a szakszervezetet. E téves feltételezések után hamarosan kiderült. hogy Vági István. a szociáldemokraták volt győri', majd pécsi titkára, az épi- tőm.unkások egyik bátor és tehetséges vezetője, a meglévő munkáspártnál balolda- libb, következetesebben marxista pártot kíván létrehozni. így is akadtak a hatalom képviselői között, akik türelmet ajánlottak, „majd meglátjuk mi lesz” alapon. Azon a napon, április 14- én, a baloldali ellenzék képviselői Budapesten az Aréna út és az Abomyi utca sarkán lévő Gradó-kávéház különtermében gyűltek össze. Megalakították az új pártot, ismertették programját, amely a többi között hangoztatta: „A demokrácia a legalkalmasabb küzdőtere a proletariátusnak... A demokrácia csak köztársasági államformában jöhet létre...” Ez a program volt az első, amely az agrárkérdést valóban marxista irányelvek szerint kívánta megoldani. A jobboldali pártok és sajtójuk mind türelmetlenebbül ismételgették, hogy az MSZMP ia törvényen kívül helyezeti Kommunisták Magyarországi Pártjának fedő- szerve. A rendő.nség sem maradt tétlen. Sombor-Schwei- nitzer József, a politikai osztály vezetője már június 30-án ezt jelentette a belügyminiszternek: „Vági István politikai hitvallásából félreérthetetlenül kiviláglik, hogy a szociáldemokrácia taktikázó, engedékenységre hajló vezetőivel szemben ő nyílegyenesen tör a forradalmi cél elérésére. A gyengék oldalán áll. mondja magáról, és eltökélt szándéka, hogy a munkásokat lépésről lépésre elvezesse a szocialista társadalomba.” Annak ellenére, hogy alakulásakor az MSZMP mindössze négyszáz tagot, majd ezret tartott nyilván, a létszáma gyorsan tízezer fülé emelkedett. Szeptemberben letartóztatták az illegális pártmunka irányítására hazatért Rákosi Mátyást, Vas Zoltánt, a KiMP sok itthon dolgozó vezetőjét és Vági Istvánt is. Az 1926 augusztusában tartott főtárgyaláson őt bizonyítékok hiányában felmentették. Az MSZMP megkísérelte, hogy a parlamenti választásokra jelölteket állítson, de azt a hatóságok terrorja megakadályozta. A választási készülődés mégis lehetőséget adott rá, hogy a párt agitátorai az egész országban félig-imeddig legális gyűléseken szóljanak a városi és falusi tömegekhez. Vágit, SzámtŐ Zoltánt és a párt más vezetőit 1927 elején újra bíróság elé állították: ezúttal mint a kom. munista mozgalom irányítóit súlyos fegyházbüntetésre ítélték őket. A hatvan év előtti két-há- rom esztendő, minden üldöztetés és nehézség ellenére a magyar forradalmi munkásmozgalom nagyarányú fellendülését jelentette, a párt történetének egyik leggazdagabb időszaka volt. Az MSZMP-nek a fővároson kívül erős szervezetei alakultak Győrben, Szolnokon, Salgótarjánban. Kaposvárott, Szegeden, Kecskeméten. a Viharsarokban, a Hajdúságban, Hevesben és Zalában szegényparasztok, kubikosok. bányászok, magántisztviselők és értelmiségiek is nagy számban csatlakoztak hozzá. Ezzel egyidejűleg teljes erővel kibontakozott a burzsoá hatalom ellentámadása: a csendőrség feLdúltaa párthelyiségeket, az ott talált könyveket, iratokat, nyilvántartásokat, a különböző kiadványokat elkobozta, a szervezetek tagjait szinte valamennyi városban és faluban vallatás alá fogta, közülük néhány hónap alatt 324- et felügyelet alá helyezett, 273-at elítéltetett. A terrorhadjárat megfosztotta létfeltételeitől a pártot. Ennek ellenére egyes csoportjai még a húszas évek végén is folytatták munkájukat S hogy a hatalom terrorjának mennyire nem sikerült tétlenségre kárhoztatni a munkásosztályt, bizonyítja a kommunista szervezkedés állandó megújulása, az 1931 őszén elrendelt statárium, a sok áldozatot követelő, több évtizedes harc a fasizmus és a háború ellen, a felszabadulásért folyó küzdelem, amely a negyven évvel ezelőtti korszakváltó győzelemhez vezetett. A történelem teoretikus megtestesítése minden igazán nagy és sokoldalú gondolkodó célja. De igen keveseknek adatott meg az, hogy olyan nagy történelmi események aktív szereplői legyenek, mint amilyeneket Lukács átélt. Gazdag életútja mintegy szimbolizálja és reprezentálja azt az utat, amelynek megvan a belső logikája még korunkban is. A baloldali polgári en- tellektüel útja a munkásosztály felé igen sokszor göröngyös volt, és nemegyszer zsákutcába torkollott. Lukács egyike volt azoknak, akik tudatosították a magyar irodalom összefüggését a világirodalommal, a magyar problémák összefüggését a világproblémákkal, anélkül, hogy az egyiket a másiknak alárendelte volna. Azt a programot tehát, amivel Ady Endre a Galilei-kört jellemezte: „Hályogot tépett a magyar szemen” — a történelmi feltételek következtében éppen Lukács életműve vitte végig a legkövetkezetesebben. Lukács vitathatatlanul sokoldalú gondolkodó. Életművében megtaláljuk a filozófia- történeti, a politikai, az esztétikai fejtegetéseket éppen úgy, mint az etikai, ontológiai problémákat, hogy az irodalmiakat ne is említsük. S nem mond ennek ellent Lukács gondolatvilágának kifejezetten és hangsúlyosan magyar származása, magyar talajba gyökerezettsége, sőt az első program értelmében feltételezi is a széles orientációt. Már első tanulmányai olyan történelmi és esztétikai érzékenységet mutatnak, ami a maga korában is kivételes és csaknem elszigetelt jelenség. Ha olyan tisztán esztétikai elemzéseire gondolunk, mint A regény elmélete című fiatalkori műve, e mögött is ott rejlik a történelmi szemlélet és a regény íormaproblémáit úgy fejti ki, hogy e kifejtés révén választ találjon az első világháború által felvetett életproblémákra. Ez az egyetemesség Lukács gondolatvilágán belül egyike azoknak a vonzerőknek, melyek részben személyes, részben elméleti varázsát oly sokoldalúvá tették. A legapróbb, a történelmi folyamat lényegétől még oly távoleső problémákat is hirtelen olyan távlatokba helyezte, amelyek segítségével olvasói vagy hallgatói jobban, mélyebben értették meg a világot, az sokszor megdöbbentő. De a megdöbbenést mindig szellemi mozgás követte. Ez a fajta látásmód tette lehetővé, hogy Lukács történelmileg láthassa a szocializmus jelentőségét. 1918-as belépése a kommunisták soraiba életre szóló elkötelezettséget jelentett számára. Ez az elkötelezettség annyit jelentett, hogy új, reális talajt talált, amelyen folytatni lehet a harcot azért, hogy a kultúrának, a történelemnek értelme és tartalma legyen. S nem utolsósorban ez volt az oka annak, hogy Lukács a nagy történelmi változások tudatosítója volt és maradt egész életében. A művészetben mindig azt kutatta, hogy egy megoldásnak, egy gondolatnak, egy ábrázolásmódnak mennyire tartalma, illetve funkciója a történelmi fejlődés. Esztétikájának ellenzői nemegyszer igazságtalannak érezték, hogy mindig világtörténelmi, világirodalmi mércével mér. S valóban így értette meg a szocialista irodalom olyan teljesítményét, mint Solohové, de ezen az alapon értékelte O’Neillt és Peter Weisst is. Ez a magyarázata annak is, hogy a legmegvetőbb szó Lukács szótárában az „efemer” volt. Ami kérészéletű, ami csak ideiglenes jelentőségű — noha az az első pillanatra nagyon tetszetős, szemkápráztató —, azt mélységesen elítélte. A világtörténelmi és világirodalmi tudatosságért folytatott küzdelmében gyakran ütközött ilyen kérészéletű jelenségekbe. A körülötte zajló viták egy részét megértéssel szemlélte, szükségszerűnek tartotta és a történelmi tudatosulás részeként tekintette. Más részét azonban éppen a felszínesség, a támadások üressége, hamissága, s főként történelmietlensége lepte meg. S Ady kifejezésével élve: „a perc-emberkék” dáridói azért keserítették el, mert az ilyen vitákban nem látta a tudományos vagy művészi szenvedélyt, hanem a vitázó szavakból nemegyszer kicsinyes, tudományellenes „percnyi” indítékok bukkantak elő. S a torzulások, amelyeknek tiszavirágéletű- sége kétségtelen volt számára, adott időkben mégis visszavethették a fejlődést, hamis kérdésfelvetéseket, hamis válaszokat szültek. Lukácsot mindvégig jellemezte az első nagy materialista filozófustól, Demok- rilosztól kölcsönzött attitűd: mindig tudott nevetni. Végeredményben megmosolyogta a kicsinyességet, és ebben is kifejeződött gondolkodói és emberi fölénye. Sohasem hitte azt, hogy a filozófusnak, az esztétának, az irodalomtörténésznek pusztán egysíkú vagy pusztán morális küldetése lenne. Ugyanígy nem hitt saját tévedhetetlenségében sem. Nemcsak önkorrekciói vallanak erről, hanem efelől egész stílusa is meggyőz. Óvatosan, majdnem félve közelít a legtöbb témához. Tervezeti etikájához rövid ontológiai bevezetést akart írni — ez lett A társadalmi lét ontológiájáról három kötete. Vagy mielőtt Thomas Mann Felix Krull regényének, az Egy szélhámos vallomásainak az elemzésébe kezd, a lét és tudat általános viszonyának néhány problémáját veti fel, hogy így közelebb kerüljön és olvasóját is közelebb vezesse a konkrét tárgyhoz. S talán ez az oka annak, hogy Lukácsot sokan nehéz olvasmánynak tekintik. Életművével bizonyítja, hogy az igazság soha nem jelenhet meg egy jól megfogalmazott mondatban, csak széles megalapozás, elemzés eredménye lehet, amelyért mind az írónak, mind az olvasónak meg kell szenvednie, a gondolati utat végig kell járnia. Minden konkrét jelenséget történelmi és ontikus távlatba kell helyezni. s azzal összefüggésben kell vizsgálni. S ez a módszertan ad biztos lehetőséget arra, hogy elválasszuk egymástól az időlegest, az átmenetit és a történelmileg jelentősét. Ez az elválasztás azért szükséges, mert a felszínes, a látszólagos érték mindig veszélyezteti a valódi értékeket. Életművének lényegét jellemzte Thomas Mann akkor, midőn a kontinuitáshoz való ragaszkodást emelte ki nála. S ez az a vonás, amelyet bírálói konzervativizmusaként emlegettek. Pedig a kontinuitáshoz való ragaszkodás nem más, mint az emberiség történelmileg és művészileg megteremtett értékeinek átmentési és továbbfejlesztési kísérlete a modern korban. Egyik első írásából emeltük ki azt a gondolatot, hogy minden esztétikai ítélet mélyén a modern kultúráról — a legszélesebb értelemben vett kultúráról — alkotott ítélet rejlik. S ez az ítélet Lukács számára a lét és nemlét dilemmája volt. Egyik utolsó, nyomtatásban megjelent gondolatát idézzük most, hogy lássuk, a vezető gondolat új formában, de megmaradt nála munkássága végéig. A beszélgetések Lukács Györggyel című könyvben így figyelmeztette partnereit és olvasóit: „Hogyha a lét és lényeg marxi elemzését tanulmányozzuk, mindig az a jelenség jellegzetessége, hogy a folyamat eltűnik belőle. (...) Erőfeszítéseinknek szükségképpen nagy feladata az, hogy előbb az elmélet területén mutassuk fel: minden állapotszerű és a dologiasodás csupán reális folyamatok megjelenési formája. Így fokról fokra megértetjük az emberekkel, hogy életüket mint történelmi folyamatot kell hogy végigéljék. Ez hallatlanul nehéz dolog. De hiszek benne, hogy mint a jövő perspektívája, egyáltalán nem lehetetlen.” Ebben a gondolatban találkozik egymással a filozófus, az esztéta és a kommunista nép- tribun. Ilyen gondolati alapon vált Lukács életműve a 20. század elevenen ható s — az előbbi értelemben — történelmi dokumentumává. Hermann István Lukács György születésének 100. évfordulójára Történelmi jelenlét - és egyetemesség
