Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1985. április 6., szombat „Hát azt tud,iák-e, hogy a mi falunknak még szobrásza is volt?” — kérdezte a her- cegkúli tanácselnök néhány hete, amikor sorra vettük a zempléni község apróbb-na- gyobb dolgait. A tanácsházával szemben a járdát takarító idős asszonyra mutatott, akit mankójára támaszkodó férje figyelt a tornácról. — Bizony, az én fiam már gye amekkorában szobrokat formázott — mondta Erzsi néni, és a házból kihozott néhány fafaragást: Kukorica Jancsit, a gyermekét ölelő Madonnát, és előkerültek a mappák, u számos szoborhoz készített vázlat. A lapok közül kicsúszott egy megsárgult újságkivágás is, az Esti Hírlap 1973. március 30—i számából: .,A más.- fél évvel ezelőtt, 31 éves korában hirtelen elhunyt Götz János szobrászművész alkotásait mutatja be a Nemzeti Galéria. Az alkotások azt. tükrözik, hogy a művész, magas mércét állított önmaga elé, nagy elődök, korok formai örökségét továbbépítve, mindenkihez szól. Érzésvilágát nem könnyű megfejteni, de annál izgalmasabb: hol egy aszkéta, hol egy faun keze nyomát mulatja” — idézi az újságcikk a kiállításra kiadott katalógusból Cifko Péter művészettörténész szavait. — Mindegy volt neki. mi akad a kezébe, agyag. kő. fa. gipsz.. . még kenyérből ö kiformálta, ami a lelkiben motoszkált — idézte fia emlékét az édesanyja. — Nem gondoltuk mi. hogy a szobrászkodásból is meg tud majd élni, valami tisztességes szakmát akartunk adni a kezébe, de ő csak ment, ment a hegyekbe, nézte a fákat, a madarakat, kiállt a ház. elé, figyelte az. arcokat, a szabadon szaladó csikókat. a vezetéken sorakozó fecskéket, elment a templomba. és a szentek, a Madonna arca vissza-visszatért a rajzain, úgy ölelte át a ruha ezeket az alakokat, miként a tűz nyaldossa a hasábfákat .. . Aztán elment tanulni .. . írta a sók levelet, hozta haza a képeket a munkáiról, és sokat, nagyon sokat ábrándozott Olaszországról, ahol — úgy mondta —: „a világ legszebb szobrai vannak”. Pakolgattuk a mappákat, a gondosan megőrzött lapokat. Legendákba, balladákba hajló világok, hangulatok áradtak a lapokról. Lendülel, ritmus. érzékeny, meghaló formák. kemény, néha-néha már durva gesztusok, izgatott lüktetés töltötte be a fehér kartonokat. A katalógusból elmosódott arc nézett ránk: a l'olómonlázsból élénk szem figyelt ki ... egy alig harmincéves fiatal művész kutató, titkokat kereső tekintete. Ezzel a szemmel látta meg a lovakban, a gyermeküket ölbe rejtő anyákban, a lemeztelenített antik formákban a küzdelem, a remény, az újjászületés szimbólumait, melyeket hol márványba, hol bronzba, hol fába formált. Nagyon közel került álmodott világához, nagyon fiatalon sikerült szintézist teremtenie az élet alapigazságai és azok művészi kifejezése között. — Sokat dolgoztunk érte — szólalt meg csendesen, mankójára támaszkodva Erzsi néni férje, aki elhalt testvére után vette feleségül a művész édesanyját, és vált Gölz János apja helyeit apja. — Mi nem értettünk az ő dolgaihoz, de nem kell ahhoz sok iskola, hogy lássa az ember, mi a szép, miben van benne valakinek a szíve... így néztük a szobrait. — Aztán rámosolygoll a szerencse — vette vissza a szót az édesanya. — Meghívták Rómába . . . végre meeláthatta a sokat emlegetett irtasz szobrokat. Mekkora izgalommal, várakozással készült... És jött a hír. hogy a tanulmányút, első napján Ezt a szobrot még középiskolás korában faragta holtan találták a fürdőkádban . . . Megállt a szíve, ami oly sok szépei álmodott... A hercegkúti temetőben nyugszik a 31 éves korában elhunyt Götz. János szobrászművész. Társai, barátai állították a síremléket.. . hazatért oda. ahol gyermekkorában még kenyérbélböl is s zo b i öcs káka t f or m á 11. — Keveset élt... nagyon keveset.. . szeretett legendákról, balladákról gondolkozni, álmodozni ... és néha myr azt hiszem, hogy ö maga volt a legenda ... — kereste búcsúzáskor a szavakat az édesanya — ... így könnyebb elfogadni a hiányát. (szenei rei) „Apja helyet! apja lettem" „Az olasz szobrokat akarta látni" Lófej a Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállításról. Egy a sok értékes munka közül, amely Götz jános kezéből került ki. (A felvételeket a szerző készítette) Illemszabályok a vendégeknek A világ sok országában léteznek a vendégekre kötelező illemszabályok, amelyek áthágása a házigazdák megsértését jelentheti. Például az. arab országokban a vendég' nem ajándékozhatja meg i háziasszonyt, és nem hozhat szeszes italokat. Kínában az. ajándékba adott óla, a latin- amerikai országokban a zsebkendő a szerencsétlenség jelképe. A Közel-Keleten nem szokás fukarkodni az ajándékozással, de a vendég költségei könnyen visszatérőinek, ha valamilyen tárgyat megdicsér a vendéglátó házban. A hagyomány szerint ezt a tárgyat a vendégnek kell ajándékozni. De itt is fenyegetnek veszélyek. Például a teve dicsérete rendkívül rossz, jel. A „vendégajándékok” rituáléja azonban Japánban a legfejlettebb: itt az ajándékok szimbolikája annyira gazdag és kifinomult, hogy európai ember csak nehezen tud eligazodni benne. Beépítik Karthágót I. e. 148-ban, a már több mint száz. éve tartó pun háborúk után a római légiók bevették és lerombolták Karthágót. A tuniszi hatóságok úgy döntöttek, hogy ezt a területet be kell építeni. A tuniszi tudósok véleménye szerint ez valóságos barbárság. hiszen egy bulldózer egy nap alatt megsemmisítheti az 1500 év alatt felhalmozódott kultúrrétegeket, Hogyan végződött csaknem négyszáz 'j ember halálával a húsvéti bál ■ Hány kis falunak jut osztályrészül a hírnév? Még ha nagyobbacska is a település, az. ismertséghez az kell, hogy legyen eg.v-két neves szülötte, vagy történjék benne valami jeles — netán hírhedett — esemény. Koronként persze részint módosul is a megítélés: mi számít tulajdonképpen ritka eseménynek ? BÉCSI, BERLINI TÁVIRATOK Nos, meg javában a „boldogbékeidőikben”, az első világháború előtt néhány esztendővel, játszódott le egy ilyen az akkori Szalmái' megyében. Rá eg.v-két napra már Bécsből, Berlinből, s még sokkal messzebbről is éi'keztek a történtek részleteit tudakoló táviratok. Mi volt ez a párját ritkító szenzáció? Helvenöl esztendeje. 1910. március 27-én nagy bált rendeztek a Szatmár megyei csengeni járáshoz tartozó ÖkörMún. Ezt a majd' háromszáz házat és csaknem kétezer lelket számláló falul módosabb volta a környék központjává tette. Háromnegyed százada ez — többek közöli — azl jelentette, hogy táncmulatságai mágnesként vonzották a szomszédos ki- sebb-nagyobb települések, tanyák szórakozásban szűkölködő lakóit, főleg parasztl'ia- tidjait. Ököritón — arra alkalmas helyiség híján — e mulatságokat már szinte hagyományosan egy nagy, üres csűrben rendezték meg. A faépülelel ilyenkor — igyekezvén a dolognak megadni a módját — feldíszítették papirgir hindukkal, művirágkoszorúkkal. papír lampionokkal. Sokan készülődtek e mái ciu.s végi bálra, s többségüket csalódás érte, mert noha nyolc-száz vendégel engedtek be a körülbelül negyedakko- ra befogadóképességű pajtába, a kívülrekedtek még számosabban voltak. A rendezők azonban fontoskodó szigorral léptek fel; gondosan válogattak a még bejutni kívánók között, a néhány kraj- cáros beléptidíjal sokaktól cl sem fogadták. A kintrekedtek távoltartására belülről beszegezték, majd gerendákkal beékelték a pajta két nagy kapuját. A kis bejáraton meg, amelynek ajtaja befele nyílt, csupán egy embernek való rést hagytak ... A HUSZÁRKARD ÉS A PETRÓLEUMLÁMPA Éok-sok fiatal, hajadon és menyecske, katona és környékbeli legény részvételével szokott mederben folyt a vigasság este tél kilencig. Ekkor történt a végzetes baj: egy. a garatra túlságosan lei- öntött huszár a kardjával hadonászva leverte a feje fölötti petróleumlámpát. A zsúfolásig meglelt teremben a lángolva szerttífröccsenő folyadékkal az. első pillanatban kevesen törődték. A tűz. viszont hamar észrevétellé magát. s egy perc múltán már az. egész mennyezeten lángolt a töméntelen sok száraz papír- és fadísz. Az emberek az ajtók felé nvomakodtak. hogy hamarosan tapasztalhassák: azok bizony be vannak zárva! Egykettőre használhatatlanná vált a kis vészkijárat is. mert a tömeg kifelé nyomta a csak befelé nyíló ajtót. Volt férfi, aki védöleg felesége, gyerekei elé állt, hogy le ne tapossák őket, de megmentésükre ez. már kevés volt: lángolva kezdtek a halálfélelemben hullámzó embertö- megbe zuhanni a mennyezet gerendái. A KRÓNIKÁS: MÓRICZ ZSIGMOND A kívülrekedtek benyomásait így eleveníti meg Móricz. Zsigmond Lángoló szövetnek című írásában (amelyből 1917-re megszületett a Fáklya című regénye): „Nyissátok ki a kaput! — s benlröl az az. üvöltés, mintha egy hang, egy tüdő, egy ezerfejű szörnyeteg másvilági ordítása volna s itt fut a kurátor, nem ismer embert, istent, fut neki a tűzesőnek, s felkapaszkodik a lángoló csűrkapura, mit akar, istenem, akkor csak a kapu. mint egy fal ledűl, kidűl, rászakad, alatta az ember... nagy embertömeg... mint egy ordító, égő máglya...” A kétségbeesett erőfeszítéssel menekülni igyekvő tömeg végül kiszakította a csűr egyik oldalát, ám ekkor az egész lángoló tető a fejükre omlott.. . Mire a környékbeli tűzoltók a helyszínre értek, oltani már nem volt mit. Az. újságok jelentései szerint hétfő délig 384 holttestet húztak ki a romok alól. Akadt olyan közeli község is, ahonnan húsz-harminc ember indult a bálba, s csak két-három hírmondó tért vissza. A legsúlyosabb veszteség Ököritót érte: az egész, falu gyászolt. Közös sírba temették a nem azonosítható halottakat, s a katasztrófa színhelyén emlékoszlopot állítottak. * Ököritó-Fülpös, a Szamostól két kilométerre levő falu ma — ha nem is nagyon gazdag — észre vehetően gyarapszik. A kemény, fekete földön gazdálkodó termelő- szövetkezetben szorgos kod ók természetszerűleg elsősorban alma termesztéssel foglalkoznak; A helybéliek közül számos fiatalnak már legfeljebb akkor jut eszébe a régi, híres-hírhedt tűzvész, ha a központban levő emlékoszlop mellett elhalad. No meg talán még egy valamiről: húsvétion- sem bál. sem diszkó nincsen soha a falujában. V. L. Félni kell-e Voll nekem egy unokáit nagyon szerető nagyanyám. Soha otthonról nem engedett úgy el, hogy intelmeit a számba ne rágta volna. Mivel kicsi falunk a Bükk hegység északi peremén, a Sajó ölelésében fekszik, így nemcsak vízisiklók, hanem mérges kígyók tartózkodási helye is volt-valamikor. Nekem ezérl számtalanszor elmondta: „ne menj az. erdőbe, ne nyúlj a faodúkba, ne keress a sziklák hasadékaiban madártojást stb., mert mindenünnen a rézkígyó vagy a mérges vipera ugrik rád és tekerödzik a nyakadra, ami addig szorít, míg meg nem fojt." Ezt az ö gyerekkorában hallott, (szerinte) igaz. történetekkel meg is erősített eseteket én eleinte éppúgy elhittem.* mint a Bab- vzem Jankó, vagy a Vasorrú bába című mese igaz voltát. Egyszer azonban édesapámmal gombázni mentünk az. erdőbe. Egy szikla oldalán sütkérező gyíkra mutatva, mondja: „nézd csak. milyen szép, kedves kis állat, megfogjam-e neked?” 'Mielőtt válaszolhattam volna, már a kalapjában is volt a zöldes- sárgás, hosszú farkú gyík. Csak úgy nyújtogatta a fullánkját. Én féltem tőle, de édesapám megsimogatta a tenyerében és elengedte. Nem léit, hogy megcsípi a fullánkjával? — kérdeztem. — Nem fullánk az. fiam. hanem a nyelve—így mondta. Nem keli félni tőle. Ö fél és menekül, mert ott ütik az emberek, ahol érik. így bántják a kígyót is, pedig az se báni senkit. A mérges kígyók már régen kipusztultak a mi vidékünkről, csak a vízisikló él, és az egy kedves, szelíd állat. így oktatott apám. Egyszer a vízisikló szelídségéről úgy győződtem meg, hogy a szőlőhegyen, ebédidő lévén, én is leheveredtem a gyepre. De hát a gyerek nem tud ilyenkor aludni, azért azon szórakoztam, hogy a mezítelen felsőtestemen hogyan kergelőznek a hangyák. Egyszer érzem, hogy a karomhoz. valami hideg ért. Csak a pillantásom vetettem oda, és látom, hogy egy röf- hosszúságnyi kígyó csúszik a karomról a mellemre és tovább le a gyepre. Mikor szüleim felébredtek, elmondtam nekik, mi történt. „Na ugye, mondtam én — örvendezett apám —, hogy nem bánt a kígyó.” Ezt. tapasztalva anv- nyira bátor lettem, hogy a legközelebbi gombázáskor fogtam egy másfél araszos vízisiklót. Beteltem a gombáskosárba, és úgy hoztam haza az. erdőről. Odaadtam nagyanyámnak a kosarat, aki megdicsért, hogy milyen sok szép gombát szedtem. Ezzel hozzá is kezdett a tisztogatásához. A kosár fenekén meg is fogta a „mozgó gombaszárat”. iNagyol sikol- tott és elájult. Én nagyon megijedtem, nem gondoltam, hogy ennyire-igazán fél a kígyótól. így félt a békától is. Félt is. undorodott is. Elmondta a félelem okát is. Azt tartotta, hogy a békákban gonosz lelkek lakoznak. Egy-egy boszorkány béka kénében jelenik meg, úgy igéz és ront meg, így hoz betegséget ránk, azért kell ütni, űzni. távol tartani még a háztól is. Természetes, ezeket a hiedelmeket ö is az őseitől, régi öregektől tanulta meg. Mivel nem tudtak más magyarázatot, ezeket a téli esték foriófiázaiban elbeszélt históriákat úgy hitték és úgy adták tovább az, utódoknak, ahogy azt egymástól hallották. Megjegyzem: falun még ma is hallani hasonló állításokat. En Iudom, hogy a nagyanyám széltől is védő szerelek; mondatta vele intelmeit, de azt is tudom, hogy azokat ő szentül hitte is. Szerintem ez. az egyik oka, ez a belénk táplált babona, ez az. apáról fiúra szálló, megtanult hiedelem az undornak és a félelemnek. Ha édesapám felvilágosult gondolkodása, tanítása nem vezetett volna a helyes útra, sok rettegés, sok ijedelem árán tanultam volna meg én i.s. hogy a kígyót, békát nem üldözni, hanem védeni kell. Ebben nekünk, nagyszülőknek fontos szerepűink lehet. Van nekem egy négyéves kislányunokám, de nincsen olyan csuszó-mászó féreg, amit ö meg nem fog. Egyforma szeretettel simogatja a kisci.cát, kiskutyát, békát vagy a gilisztát. így látja tőlem, így tanulja meg tőlünk, hogy milyen hasznosak az. emberek számára ezek a kis állatkák. Ha minden nagyszülő csak egy kicsit is ilyen felfogásban beszélget unokájával, ha így formálja nyiladozó ludatvilágát, akkor nem kell rendelettel biztosítani védelmüket, akkor egyforma rangja lesz a többi mezei állatainkkal. Kövér Balázs
