Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

1985. április 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Miskolci macskakövek A címben van egy kis hamisság. Nem az évsza­kok tűnnek el, mert hiszen a telet — még ha olyan keservesen is, mint az idén — mindig követi a tavasz, azt meg a nyár, az ősz, hogy a tél zárja a sort, s kezdőd­jék minden elölről, hanem mostanában bontják Mis­kolcon az évszakok ne­veit viselő utcácskák öreg házait, hogy helyükön va­lami korszerűbb épüljön. A századforduló körül kap­ták nevüket ezek a házso­rok. Addig valamennyit egyszerűen Újváros-köznek hívták, mivelhogy az Újvá­ros utca jobb oldalán nyíl­tak és vezettek el a Búza térre. Az Újváros utca is már nevet váltott, nem is egyszer. Szentpály István utcának hívták hajdan az egykori városatya után, majd a felszabadulás után néhány évvel kapta a gö­rög szabadsághösről a Be­loiannisz nevet. Az évszak-utcák közül a legszélesebb, az egyetlen igazán utca küllemű volt a Nyár utca, az utóbbi évti­zedekben már Szűcs Sá­muel utca. Jobb oldalán rozsdás vaskorlát óvott a Pece kanyargó medrébe való beeséstől. Itt kanyaro­dott ugyanis a Pece a Szinva felé, hogy a Szé­chenyi utca legutolsó háza udvarán, meg égy bolt alatt átcsordogálva, az egy­kori Király, későbbi Ady- híd alatt átjutva, egyesül­jön a Szinvával a mostani Vándor Sándor utca vona­lában. Most nem jut el idáig. Föld alá kényszerítet- ték, úgy folyik végig a ma Régi posta utcának neve­zett, korábban Debreczeni utca alatt, s a Beloiannisz utcánál elfordul, majd a Korvin Ottó és Arany Já­nos utcák találkozásánál folyik a Színvába — látha­tatlanul. Mielőtt e kanyargó pa­takok engem is „elkanya- rogtatnának”, szeretnék visszatérni az. évszak-ut­cákhoz, de egy kis kitérő mégis kell. A közeli Mada­rász Viktor utcát, korábban Bizony Ákos utcát hívták hajdan Régi posta utcának, mivel — Kamody Miklós, a postatörténet lelkes kuta­tója a megmondhatója — ott volt hajdan az első mis­kolci posta. Nem tudha­tom, miért lett a Debre­czeni utcából mostanában Régi posta utca, amikor an­nak a sarkán álló főposta még csak nem is olyan ré­gi, alig több mint ötven- esztendös. (Olt voltam az avatásnál, akkor állították meg Gömbös Gyula minisz­terelnök kocsiját a Gömö- ri-sorompónál.) Újra a Nyár, illetve Szűcs Sámuel utcára térek vissza. Jobb oldalán utol­jára — emlékezetem sze­rint — baromfiipari szátlí- tótelep volt, a sankon meg a Belsped vállalat megyei központjának irodái foglal­tak el egy földszintes, sok­lakásos házat, s onnan di­rigálták a városban, meg az egész megyében mozgó fuvaros kocsikat. A bal oldal földszintes házai eltűntek apránként. A Búza térnél évek óta az Árucsarnok áll, mögötte a Gelka-épülel, a túlsó végén, ahol kis susz­terműhely tartotta magát sokáig, mostanában tűnnek el az utolsó faldarabok. Az Ősz és Tél utcácska — a Tavasz már korábban va­lahogy „feloldódott" — há­zai öregek voltak, aligha akadt köztük, amit ebben a században építettek. Közművesítés, higiénia mi­nimális, mégis bizonyára sokaknak kedves volt ez a kis városnegyed. Az utcák mind a Búza térre futottak, ahol még néhány ház, ud­var őrzi a múltat e régi utcasorból, s számolgatja a napokat, mikor ér a bontó- csákány hozzájuk, hogy itt is megújuljon a város arca. (Nemrégiben írtam a Sze­les utcáról; az ottani újjá­születés bizonyára majd itt folytatódik.) Körbejárom az utcacso­portot. Több mint fél év­százados emléktöredékek bukkannak elő. A közeli Búza tér miatt ezek az ut­cácskák viszonylag látoga­tottak voltak. A kimenős bakák friss ismerőseikkel szívesen vonultak vissza e sötétebb tájakra. A kóbor­ló diákok szintúgy. Kere­sem a házat, amelynek Be­loiannisz utcai kapujában egy rokkant férfi üldögélt évtizedeken át. Hajdan „szerencsés" embernek tar­tották, mert szeneskocsis­ként rokkant meg, lábát veszítette és bejutott bank­szolgának, nyugdíjas állás­ba. Nagy szó volt egykor. Vajon most hol kapott új lakást? Miskolc jellegzetes személyisége volt a néhány éve elhunyt Elek Herman József, mindenki „Hermus bácsi”-ja. Az ő háza is el­tűnik, mint minden ebben a Beloiannisz—Szűcs Sá­muel—Madarász Viktor ut­ca és Búza tér határolta négyszögben. Nézelődöm, s rájövök, valami még megmarad. Igaz, a Beloiannisz utca túloldalán: egy földszintes házacska magasra épült ab­laka. (Erről egyszer, vala­mikor régen, már megem­lékeztem, de most, hogy a környék megváltozik, nem oktalan ismét feljegyezni.) Amikor ötvenhárom év­vel ezelőtt elsős gimnazis­ta lettem, az idősebb társak közül valaki elvitt minket ehhez az ablakhoz, mond­ván, hogy alkonyaikor egy meztelen lány szokott itt fésülködni. Néhányszor jár­tam arra egykor estefelé, de sose láttam a hölgyet, viszont voltak, akik esküd­tek rá, hogy látták, s rész­letekkel is szolgáltak. Ez a mese diákgenerációkon át öröklődött. Az egykori ki­váncsi kisdiákok többsége ma már nyugdíjas, a kép­zeletbeli hölgy is megöre­gedhetett. De az ablak vál­tozatlan .. . Ugyan, a bon­tás után mire fog majd rá­látni?. . . (benedek) Húsvét keddje Sajókazo legnagyobb nevezetessége a Radvánszky-kastély. Álla­pota sajnos évről évre elhanyagoltabb. Az idén megyei tanácsi keretből valamicske felújítást végeznek rajta, ami nem jelent vég­leges megoldást. Húsvét keddjén nagyon akadozva indult a munka gyárunkban. Micsoda? Hogy csak húsvét vasárnap és hét­fő van? Maguknál lehet, hogy ilyen a naptár, de nem nálunk! Mert ugye, vasár­nap készülünk a locsolásra. Hétfőn öntözünk és iszunk, kedden meg iszunk, és föl­locsolnak bennünket. Szóval azzal kezdődött, hogy reggel bejött a Józsi a műhelybe egy demizsonnal. Már csak léiig volt. Ha meg nem isszuk, ráromlik. A bo­rászati szakkönyvben is ben­ne van, hogy a bort nem szabad félben hagyni. Nem volt biztosítva, lelöktük, hogy megelőzzük a kárt. Alig hogy ezzel megvol­tunk, odalibegett a Maca, Hétfőn nem tudtuk meglo­csolni, mert a Nyírségben la­kik. Saját főzésű kisüstije volt. Az üveget visszaadtuk neki. Odajött a csoportvezetőnk, a Guszti. Csak úgy dőlt be­lőle a húsvéti illat. Szilva­pálinka, meg konyak. Az utóbbiból még volt vagy fél liter a zsebében. Nem soká­ig. No, szóval azt mondta, hogy most már dolgozni kel­lene, mert fél kilenc van, és délben lejön a góré ellen­őrizni a melót. No, jól van — gondoltam —. de azért át kellene ug­rani a szomszéd műhelybe, hátha van ott anyáscsavar. A miénket még nem hozták ki az anyagmozgatók. Vagy elitták ? A fene tudja. Ál is liéptem. Csavar ugyan nem volt. de szájról szájra járt a szürkebarát. A csuda tudja, hogyan történt, de valahogy az én szám is odakerült az üveg alá. Egyszer csak hallom ám. hogy zuhan valami. — Rá se ránts, pajtás — mondta az egyik haver —, a Jani lement a liftaknába. — Mit keres ö a liftakná­ban — érdeklődtem naivan —. hisz' lakatos, nem lift­szerelő?! — Ez igaz — világosított föl a haver —, de azt mond­ta, hogy a sok piától már liftezik a gyomra. Akkor jó — gondoltam —. olt a helye. A lift úgyse jár vagy két hónapja. Leültünk a fal mellé, és iszogattunk délig. Egyszer csak jött kél pasas. Olyan egyformák vol­tak, mint kél húsvéti nyu­szitojás. Egyszerre beszéltek. Azt mondták, hogy spuri, mert jön a góré! Ha így meglát bennünket, kezünkbe adják a zsugát. Meg az is lehet, hogy a fülünket. Fel is álltunk valahogy. Akkor vettem észre, hogy a haver is másodmagával van. Gyerünk — mondom —, és akkor jött a nagy dilemma: vajon melyik ajtó az igazi? T. Ágoston László Huszonötmillió jugoszláv az ezredfordulón A statisztikai előrejelzések szerint Jugoszláviának az ez­redfordulón 25.2 millió pol­gára lesz, az átlagos népsű­rűség pedig eléri majd a négyzetkilométerenkénti 100 lakost. A prognózis arról is tájékoztat, hogy 2000-ben valószínűleg csak 24,3 mil­lióan laknak majd az or­szágban, tehát továbbra is lesznek külföldön élő jugo­szláv állampolgárok. A lakosság életkora vár­hatóan 3—4 évvel meghosz- szabbodik. A nők átlagélet­kora eléri a 73, a férfiaké pedig a 67 évet, s így a la­kosságnak mintegy 12 száza­léka lesz 65 évesnél idősebb. Az előrejelzés összeállítói úgy vélik, hogy az ezredfor­dulón a foglalkoztatottak szá­ma eléri a 11,5 milliót. Ma mintegy 6,2 millióan dolgoz­nak az állami szektorban. Kétezerben a körülbelül egy­millió jelenlegi munkanélkü­lit. emellett a külföldről évente hazatérő 35 ezer dol­gozót, valamint a mostani földművesek 3.5 százalékát kell majd rendszeresen fog­lalkoztatni. Mindent egybe­vetve, az állami szektorban várhatóan 9 millió lesz a dolgozók száma. Az egyéni mezőgazdasági termelésben 1,2 millióan tevékenykednek majd, a szolgáltatásokban pedig további egymillióan. Kazai „. . . A községbe tévedő ide­gen vegyes érzelmekkel tá­vozik tőlünk. Több ugyan a kellemes dolog, de azért jócskán akad negatívum is..." — így sommázta vé­leményét nemrégiben Man­csa István sajókazai lakos. Nekünk mindenesetre az első kellemes meglepetésünk az volt, hogy bejutottunk Sa- jókazára. Éppen ottjártunk előtt vonult le az útról az a tengernyi víz, ami a be­kötő útnak ezen a részén na­pokig elzárta a falut a kül­világtól. Sándor István ta­nácselnök szerint ez minden áradáskor, olvadáskor így van, s ellene lenni nemigen lehet, hiszen — gyűjtőterület lévén — végleges megoldást csak a Sajó itteni szakaszá­nak a szabályozása hozna. — De hol van az még! — sóhajt egy nagyot. — Leg­alább olyan messze a meg­valósulástól. mint az állomás és a falu közötti út közvilá­gítása, amelyre még báró Radvánszky Kálmán tett ígé­retet annak idején, a képvi­selősége érdekében. A hazai­ak már csak nevelnek a dol­gon, mert az ÉMÁSZ azzal érvel, hogy ez árvízterület, veszélyes volna a bekötés. — Mi most a legnagyobb gondja a falunak? — A Radvánszky-féle kas­tély. Nemcsak az idegeneket, a helybelieket is idegesíti a látvány. De erről többet szó­ban nem érdemes mondani. Jöjjenek, és nézzék meg! Oravccz Zoltán, a körzeti iskola igazgatója előkeresi a hatalmas kulcsot, és végig­járjuk az épületet. Az 1800- as években emelt kastély (vagy talán kúria?) egykor valóban impozáns látvány le­hetett. A kép most lehango­ló. A környéke elhanyagolt, kertjének évszázados fái pusztulóban, szomszédságá­ban egy volt gazdasági épü­let rogyadozik, a vakolat mállik, omladozik. A tanácselnök sajnálkozva tárja szét a karját. — Hogy mire használjuk? Itt van az iskolakönyvtár, a tornaterem és a napközi. Rendbe kellene már tenni, az idén kaptunk is rá a me­gyei tanácstól másfél millió forintot, de csak a terv 200 ezer volt, s a többi éppen arra lesz elég, hogy felújít­suk az ajtókat, ablakokat. — Mennyi pénzre volna szükség, hogy teljesen rend­behozzák ? — Egy tervezői becslés szerint legalább 7 millió fo­rintra. A kastély belseje kopotta­sán rendezett. Sorra járjuk a termeket, s a könyvtár gyönyörűen faragott lépcső- feljáróját és galériáját, majd a falon csüngő, díszes harci eszközöket látván, kollégám megrészegülten futkos ide- oda, és fényképezni kezd. Oravecz Zoltán viszont meg­áll, és elábrándozik. — Hogy mi érték volt itt kérem, a felszabadulás előtt! A tavaly elhunyt Bozsó Mar­gitka tanítónő szerint, aki 1929-töl itt élt, még a Turó- czy-krónikának és Mikes Ke­lemen levelezésének néhány darabja is. Széthordták, elvit­ték, elpusztították. Szomorú igazság, hogy a helybeliek akkor ezt a kastélyt (s ezzel nem voltak egyedül az or­szágban) nem mint esztéti­kumot és megőrzendő érté­ket ítélték meg, hanem az elnyomás elpusztítandó jel­képét látták benne. Csoda, hogy a könyvtár galériája és néhány falidísz megma­radt ... Hát ennyit a múltról. A csípős tavaszi szélben a fa­lut körbejárva, már a jelen­ről beszélgetünk. Hogy a most 3500 lakosú egykori bá­nyászközség mennyit válto­zott és fejlődött a közel­múltban, és milyen prakti­kus tennivalók szolgálhatják még a kényelmet, a jó köz­érzetet. Sándor István az 1983-as évvel dicsekszik. Szerinte ez alatt az egy év alatt töb­bet kapott a falu, mint az elmúlt negyven esztendő so­rán. Postát, gyógyszertárat, fodrászatot. ABC-áruházat. Az idén viszont már csak szerény lépésekkel haladhat­nak előre, mert a fejlesztés­re szánt 4 millió forintot „százfelé" kell beosztani. Égető szükség van a gázcse­retelepre (a tanács kertjé­ben épül, az autók most oda- hordják a salakot), amit a jövő hónapban szeretnének átadni. Az egyre jobban ki­épült új sorokra vezetékes vizet kell bevezetni, mert szerencsére — a hatvanas évek elvándorlási hulláma megszűnt —, nő. terjeszke­dik a község. Az év során például 27 telekhelyet ala­kítanak ki, tavaly pedig 13 új ház épült. A nyár végén négytantermes iskolát adnak át, épül kilenc Cs- és két szolgálati lakás, és bizony, a kastély renoválása is el­visz valamit a helyi pénz­ből. — Mivel elégedetlenek a kazaiak? Az elnök legyint. — Mondjon falul az or­szágban, ahol nem sorolná­nak hosszú listát. . . Ha ar­ról van szó, idézhetek még a falugyűlés jegyzőkönyvé­ből, ami a falusiak „panasz­könyve” is egyben: a belte­rület a nagyszámú cigányla­kosság miatt elhanyagolt, vízelvezető árok, buszváró kellene, megoldatlan a sze­métszállítás, hulladékelhelye­zés .. . — No, de ha a fontossági sorrendet szem előtt tartva' szelektálunk, említhetném a helyközi buszjárat igényét is. Tőlünk az emberek nagy része eljár dolgozni, mert a sütőüzem, a műanyag-feldol­gozó és a két varroda ugye kevés. Van „habselymes, hő- erőműves, sőt még kórházi járatunk” is, de délután és este igen gyenge a közleke­dés. Paradox dolog, de ha valaki este 10-kor végez a hőerőműben. 11-re ér csak haza, míg ugyanezt az utat biciklivel 15 perc alatt megte­hetné! De ősszel vagy télen ki jár munkából haza bicik­livel? Akkor már lóra is ül­hetne . . . Apropó, ló! Pócs Lajos bá­csi háza előtt sorra húznak el a dübörgő sóderos autók és surranó személykocsik, miközben a nyugdíjas fuva­ros Csillag és Pajkos nevű lovait éppen a szekér elé fogja. Az egyedül élő aggle­gény kapun belülre invitál minket, az elnököt viszont még az utcán „lekapcsolja” özvegy Barnóczki Ferencné egy személyes ügyben. Lajos bácsi húsz évig dol­gozott a terményforgalmi vállalatnál, de aligha élne meg a nyugdíjából (kétezer sincs), ha nem fuvarozna most is. — Gazdálkodó emberek a kazaiak? — Nem mondhatnám. Ré­gen a bánya hozta a pénzt, ma a vállalatok és csuda tudja, milyen vállalkozá­sok ... Tessenek csak bele­gondolni. az ötvenes évek­ben két csorda is volt a fa­luban, most meg 18 tehenet számlálhatok. — És hány lovat? — Negyven körül... De kettő, mint nekem, nincs több két-három embernél. — Lajos bácsi miért nem vállalt munkát a bányában? — Mert 14 éves korom óta gazdálkodnom kellett, ráadá­sul mindennél jobban szere­tem a lovakat. Nincs szüre­ti felvonulás, amire ne hív­nának. És ha várnak egy kicsit, mutatok én olyan ló­szerszámot, amilyent még tán sohasem láttak ... Csillogó sárgaréz, ropogós bőr, csupa cifraság! A hám, a zabla, a kantár valóban gyönyörű. Egy kihalóban lé­vő mesterség utolsó bizonyí­téka. ami Mezőnyárádon ké­szült. Csillag és Pajkos azon­ban fújtatva berzenkedik az alkalmi díszítés ellen. Az öreg visszaviszi hát a ló­szerszámot az istállóba, és mi elköszönünk. Tőle és egy­ben Sajókazától is ... Keresztény Gabriella Sándor István tanácselnök, ha megszólítják, az utcán is „ügyintéz" szívesen Befogás előtt Pács Lajos bácsi Pajkos és Csil­lag nevű lova Szendrei Lőrinc felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents