Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

1985. április 30., kedd

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Hogyan folytatódjék a megyék iparosítása?

Beszélgetés dr. Tatai Zoltán egyetemi docenssel

Az utóbbi hónapokban ismét gyakran szóba kerül a megyék iparosításának ügye. Sokan mondják aggódva, hogy az elmúlt években lelassult a folyamat, s az új közgazdasági viszonyok nem kedveznek az ipar- fejlesztési stratégia továbbfolytatásának. Drágább lett az infrastruktúra, többe kerülnek a beruházások, s az állarri, a vállalatok ott költik el majd pénzüket, ahol kifizetődőbb. Valóban fellépett ilyen veszély? Mire számíthatunk a jövőben? — ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszéltünk dr. Tatai Zoltán egyetemi docenssel, a Politikai Főiskola tanárával, aki immár 27 esztendeje foglalkozik a témával. Számos cikket, tanulmányt írt már erről a tárgykörről, 1984-ben pedig több száz oldalas könyve jelent meg Iparunk területi szerkezetének átalakítása címmel.

— Mielőtt a téma érdemi tárgyalására térnénk, tekintsük ál. mi történt az elmúlt 40 évben. Már csak azért is, mert a könyvét is ennek szentelte. Kérjük, foglalja ösz- sze a megyék iparosításának eredményeit, fogyatékosságait, s vonja meg a mérlegét!

— Az elvitathatatlan eredményekkel kezdem. A korábban iparral nem vagy csak alig rendelkező térségekben, mindenekelőtt az Alföldön jelentős ipari bázis alakult ki. Szabolcs megyében, amelyet Magyarország Szicíliájának neveztek valaha, a felszabadulás előtt mindössze öt olyan üzem voll, amely száznál több embert foglalkoztatott. Ma 55 ezren dolgoznak a megye iparában, s jó néhány olyan — ezer dolgozónál többet foglalkoztató, nemzetközileg’ is jegyzett — üzemünk van, mint a tiszavasvári Alkaloida Gyár, a Tungsram és a Taurus nyíregyházi gyára, a Nyíregyházi Konzervgyár, a MOM mátészalkai üzeme. Hasonló mértékben iparosodott a 'korábban ugyancsak iparszegény Hajdú-Bihar, Bács-Kis- kun. Békés. Szolnok, a Dél-Dunántúlon pedig Tolna, Somogy és Zala megye.

Az ipartelepítéssel párhuzamosan megváltozott. komplexebbé vált a megyék iparszerkezete. Azokban a megyékben és városokban. amelyekben azelőtt többnyire csak férfiakat foglalkoztató nehézipari üzemek voltak, a nők számára is munkalehetőséget teremtő, könnyű- és más ipari üzemek sokasága alakult ki-. Ilyen például a komlói Carbon, a miskolci pamutfeldolgozó, a gépipari szerelőüzem Tatabányán, a papírfeldolgozó Ajkán. Az Alföldet viszont kicsiny, többnyire idényjellegű élelmiszeripaci üzemecskék uralták korábban, most számottevő gép-, vegyipari gyárak váltak jellemzővé.

Az iparosításnak köszönhető, hogy az iparszegény megyék la'kói egyáltalán munkához jutottak. (Korábban százezrek nem találtak lakhelyükön munkát!} Sok százezer földművelő, háziasszony váll nagyipari munkássá, kialakult, meghatározóvá vált a műszaki értelmiség. Minthogy az ipar a legfőbb városfejlesztő elem, új városok jelentek meg a térképen, az iparosítás szülötte Dunaújváros, Komló. Kazincbarcika, Leninváros, Százhalombatta és sok más településünk, gyökeresen megváltoztak, átépültek az olyan hajdani, közműszegény alföldi mezővárosok, mint Nyíregyháza, Kecskemét vagy Orosháza. Az ipar nemcsak nagy- és középvárosaink, megyeszékhelyeink képét formálta át, hanem gyökeresen megváltoztatta az olyan, ma mái’ nagyobbrészt kisvárosok, nagyközségek éleiét is. mint például Paks, Tamási, Dombóvár, Tab. Marcali, Nagyatád, Barcs, Lenti.

Az iparfejlesztés csökkentette azt a legújabb kori modern népvándorlást, amelynek az volt a jellemzője, hogy az iparszegény megyék lakossága százezerszám, a budapesti agglomeráció, illetve Észak-Dunántúl térségeibe költözött át. Átalakult az ingázás lí;- Azelőtt sok tízezer szabolcsi, alföldi, dél-dunántúli férfi csak hetenként, kéthetenként, esetleg havonként tudott hazatérni, most viszont a legtöbb ingázó napi másfél érái oda-visszautazással meg tudja oldani közlekedését. Sokaknak Budapesten is •génybe vesz átlagosan napi mástél órát az oda-visszautazgatás.

Ennek a nagy. az egész ország arculatát átformáló iparosításnak természetesen árnyoldalai is voltak. Mindvégig kisebb-nagyobb °kú, többnyire burkoltan megnyilvánuló

ellenállás kísérte például egyes budapesti székhelyű vállalatoknál, intézményekben. Ennek tulajdonítható, hogy olyan üzemeket ls a fővárosba telepítettek, amelyeknek nem itt lett volna a helyük. így az Országos Bányagépgyártó Vállalatot. Néhány megyeszékhelyünk túlzottan a megyeközpontba koncentrálta a beruházásokat, elhanyagolva c} többi települést, ezért egyik-másik nngy- ®s középvárosunkban „pesties” jelenségekkel kellett szembenézniük: hirtelen felduzzadt a lakosság, nőttön^nőtt a lakás-, üz- ethalózat-, óvodai helyhiány.

Mindezek azonban csak annyit jelenle- n®k, mint a szeplők egy sudárrá nőtt S/ép, fiatal nő arcán. Aiz elvitathatatlan

eredményeket jelzi, hogy 1958-ban még Budapesten dolgozott a szocialista iparban tog; ‘alkoztatottak 45,4 százaléka, 1983-ra vi- ■ zont 23,5 százalékra csökkent ez az arány.

Ha nem a megyéket iparosítjuk mindenekelőtt, hanem továbbra is a fővárost részesítjük előnyben, időközben akár 3 millióra is növekedhetett volna a főváros lakossága, az összes ezzel járó, szinte beláthatatlan feszítő gonddal, problémával egyetemben.

— A szavaiból ítélve egyáltalán nem tekinti befejezett folyamatnak a megyék iparosítását. Jó a következtetésünk? S ha jó volna: miért van és lesz szükség a folytatásra?

— Nem lehet lezárni a gazdasági, társadalmi folyamatokat. Ha megszüntetünk egy ellentmondást, újak támadnak helyettük. Említettem már. hogy Budapesten, s az ország számos nagy- és középvárosában milyen nagy gondokat okoz még ma is a lakás-. közmű- és kommunális létesítményhiány. Mindez arra int. hogy a jövőben több figyelmet kellene szentelni a kisvárosok és nagyobb községek iparosítására is. Már azért is, mert a nagy munkaerőhiány közepette, még mindig vannak olyan fehér foltok az ország peremvidékein — Szabolcs, Észak-Borsod. Battonya és Tiszafüred körzete, a Dráva mente például —. ahol a foglalkoztatási gondok sem ritkák. A környezetvédelmi gondok is azt sugallják, hogy — ha nem is szélsőségesen értelmezve —, még jobban kell decentralizálni az ipart. A műszaki fejlesztés is sok változtatást igényel, hiszen az iparosítás lázában korszerűtlen üzemek is letelepedtek a megyékbe.

Mindent egybevetve: túl vagyunk az „ipart mindenáron" korszakán. De a termelési és termékszerkezet korszerűsítése, az ipar megújhodása további nagy változtatásokat igényel, amelynek során növekvő szerepre tesz szert a gazdasági hatékonyság.

— Ez az igény okoz ma a legtöbb gondot a megyékben, erre hivatkoznak azok is. akik borúlátóan' ítélik mega várható fejleményeket. Véleménye szerint hogyan lehetne összeegyeztetni a megyei, helyi igényeket és a népgazdasági hatékonyság követelményét ?

— Induljunk ki abból a feltevésből, hogy ezután a 30 nagyvárosra koncentrálják az iparfejlesztést, mondván, hogy ott kiépített az infrastruktúra hálózata, tehál olcsóbb. Kérdem azonban: kire alapoznának, hiszen így is gondokat okoz a munkaerőhiány, drága gépek állnak emiatt kihasználatlanul. Nem beszélve a szolgáltatóhálózat növekvő komkurrenciájáról. amely az ipartól elszívja a munkaerőt.

Ezért — akár tetszik, akár nem —, a megyékhez kell fordulni. Kérdés persze, hogy melyikhez közülük? Kétségtelen, hogy nő a verseny köztük: ki kínál kedvezőbb megoldást? De a,z nem kétséges, hogy csak hosszas vizsgálódással, alternatívák kimunkálásával lehet eldönteni, hogy a munkaerő mennyiségét, összetételét, a közmüvesí- tettség fokát, a szállítási költségeket és még sok mást figyelembe véve hol a legkifizetődőbb az iparfejlesztés, illetve -korszerűsítés. Csak így, a'központi és helyi elképzelések egyeztetése, a különböző érdekek ütköztetése közben alakulhat ki a leggazdaságosabb változat, ami a népgazdaság számára is a legolcsóbb, vagyis válik nyilvánvalóvá: mit 'kíván a népgazdaság érdeke? Más választás nincs.

— Könyve arról tanúskodik, hogy a megyék iparosításához mindig központi támogatásra, illetve a vállalati beruházási döntések közgazdasági befolyásolására volt szükség. Nyilván, a VII. ötéves terv során is folytatni kellene ezt a területfejlesztési stratégiát. Elegendök-e ehhez a hagyományos módszerek és eszközök vagy pedig újabbakra is szükség lesz?

— A hetedik ötéves terv során is fenn kell tartani az iparfejlesztési alap támogatási rendszerét, ehhez a jövőben is milliárdos összegekre lesz szükség. Ennyiben tehát követnünk kell a hagyományokat. A támogatások odaítélésében, vagyis abban, hogy mely vállalatokat részesítenek előnyben, jóval nagyobb szerepet kell kapniok a megyei tanácsoknak, mint idáig. Azzal a kiegészítéssel. hogy a fejlesztések elbírálásakor mindig meg kell hallgatni az illetékes tárca. az. Ipari Minisztérium, illetve az elmúlt időszakban alakult területi ipari bizottságok véleményét. S hogy a bankok se maradjanak ki a sorból: nyilván, ha a megyei tanács, a területi ipari bizottság, a minisztériummal egyetértve támogat egy konkrét fejlesztési igényt, akkor a banknak is az lesz az érdeke, hogy hitelnyújtással és más eszközökkel finanszírozza az ilyen törekvéseket, hisvzen ily miódon kisebb lesz a kockázata is.

— Befejezésül, mivel kívánja zárni ezt a beszélgetést?

— Azzal, hogy az elmúlt 40 év során a mezőgazdaság szocialista átszervezése mellett az ipar területi szerkezetének átalakítása eredményezte az országban a legnagyobb társadalmi, gazdasági átalakulást. Hozzátéve, hogy alaptalan azoknak az aggálya. akik e folyamat lezárulásától tartanak. Ez a fejlesztési stratégia a következő negyven esztendőben is folytatódik, csak persze másképp, mint idáig. A változó teltételek és igények követelményei szerint.

M. L.

Nagyanyáim ők. A tavasszal újra születők.

Feketéllő kis öregasszony volt az én nagyanyám is. Tavasszal, nyáron, őszön nemigen időzhettem tekintettel két kezén. Pirkadás- tól megsötétedésig jártak azok, mint a motollák. A tél, a havas-hideg napok, a szobába kényszerítő megállások idején aztán ő is megcsendesedett. Többnyire akkor is csak az estével. így csodálkozhattam rá meseszavú kezeire. Ujjaira. A munka megnémult himnuszaira. Bal középső ujja vonzotta leginkább a gyermek tekintetét. Ha maga elé tartotta, olyan volt — mint egy felkiáltójel, furcsa gömbben végződve. Talán ez volt az első és meghatározó figyelmeztetés a gyereknek: dologra születtünk. Munkára.

Bátyáim ők. A munkára figyelmezök.

Kézfogásuk határozott. Beszédes. Nyílt tekintetük néha zavarba ejt. Pontos beszédet kérnek, akarnak. Felelősei, nem fecsegőket. Mégsem komorak, mégsem gépiesen kedvtelenek. Tudnak ők játszani, tudják a mókát, a módját. Szeretnek felszabadulni. Sokszor találkozom velük éjszakánként. Műszak után. a vonaton. Még dolgoznak itt is, vagy már megfárasztja őket a sötétség, vagy most merülnek bele a kártya lapjaiba, az egymásra utaltságba. Sokszor találkozom velük hétfői, kora reggeli vonaton is. Amikor ablakot nyitnak álmaikra. Mert sűrű már ez a gond velük. Szellő húz ki pálinkaszagot. Elfojtott sóhajtások csavarognak a füstcsíkos levegőben. Ilyenkor születnek talán a szavak: már őrként vigyázni' álmotokra — minden hétfő közétek vezet. . .

Nővéreim ők. A fáradni képtelenek, a munkást megszülök.

Az unoka, az unokák. Nincs más frissebb újság se reggel, se délben, se este. Ez hajtja a mozdulatokat, ez formázza az anyagot, ez tesz tisztába bennünket, ez rögzíti közölni szánt gondolatainkat. Ezek bogozzák szét gondba csomósodott kedvünket. Az ő dolguk örök, tudják mondatlanul is: az ö dolguk a szépség. Akkor is, ha naponta mázsákkal nehezednek.

Mi lenne velünk — nélkülük?

Mi lenne magunkkal, ha kivennék kezünkből a munkát? Néhány éve játszottam én is. Arról faggattam különböző helyen dolgozó férfiakat és nőket: mit kezdenének magukkal, ha öt teljes esztendőn át megkapnák mai bérüket — de nem dolgozhatnának?!

Furcsa válaszok születtek. Az. első nagy elrugaszkodások. az érzett pótolnivalók sereges megsorolása utón akadozni kezdett a képzelet: botorkálni az időben ... A lehetőség végül így fogalmazódott: „lehet, hogy nem bírnám sokáig . . . Hiányoznának az emberek, a kollégák.”

Mi hiányozna vajon: ha nem kellene semmit cselekednünk?

Mi lenne velünk a „kalász terhe" nélkül? A költő. Váci Mihály így mond- ja-üzeni: „Ügy hajlik ő a munkájától, / mint búza súlyos kalászától: / az

nyomja már le, az a terhe, / mi növelte, mi fölemelte / az érlelő fénybe, magasba. / — ért örömmel roskad alatta."

Szöveg: Ténagy József Fotó: Laczó József