Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. április 30., kedd Az együtténeklés élménye « Az első nemzetközi munkáskórusverseny plakátja Az 1945. év első heteiben — mint hadapród őrmester — a Kisalföldön katonáskodtam egy KIKFEK elnevezésű alakulatban, amelyet azzal a céllal létesítettek, hogy áthangolja a frontról hazatért vagy az oda (kivezényelt katonákat, másrészről pedig kiképezze az ország különböző részeiről elhurcolt leventéket, illetve az addig ki nem képzett felnőtteket. Ez az alakulat Szene kisvárosban és környékéin végezte „munkáját”, amelynek az volt a gyakorlati lényege, hogy mentse az oda összegyűjtött több száz katonát. Hagyományos és az akkor modernnek mondható fegyverekkel bőségesen rendelkezett a kiképzéssel foglalkozó zászlóalj. A visz- szás és komikus az volt az egészben, hogy a tisztikar többsége — hadapród őrmestertől fölfelé — soha nem volt a fronton, s az ő feladatuk volt, hogy átképezze a frontról visszatért katonákat. Azonban hamarosan kialakult a jó viszony a gyakorlatban edzett, puskaport szagolt öreg katonák és az elméletileg képzettebb fiatal parancsnokok között. Sajnálatos azonban, hogy — minden fékező és félrevezető taktika ellenére — időnként elvezényeltek tőlünk a frontra egy-egy századot. akiknek a helyére a csellengő fiatalokból kellett verbuválni az utánpótlást. Ezt kellett tennünk, hogy biztosítsuk a megfelelő létszámot, mert a frontról visszajött „harcosok” közül sokan megszöktek és bujkáltak, mások pedig gyanúsakká váltak az akkori vezetők (elsősorban a nyilasok!) szemében. A „frontharcos” katonákkal szembeni bizalmatlanság nem volt alap nélküli, amit a következő élményemmel szeretnék hitelesebbé tenni. A nehezen összeverbuválódott. meglehetősen heterogén zászlóalj (lövészek és egy nehézfegyver-század) felsorakozott egy laktanyának kinevezett iskola udvarán. hogy letegye Szálasira az esküt. A zászlóalj-parancsnok — valami rosszat sejtve — úgy intézkedett, hogy minden század első soraiba a viszonylag megbízhatók kerüljenek, akik ,nem csinálnak a helyszínen botrányt. Helyénvaló volt az előrelátás, mert az oszlopok utolsó soraiban ugyancsak megcifrázták az eskü szövegét, amiben nemcsak enyhe elszólások voltak, hanem a ..nemzetvezető” rokonságának az emlegetése is. A hevesebb vérmérsékletűekkel már korábban megegyeztünk, hogy ki-ki a vérmérsékletének és szókincsének megfelelő szöveget mondja, csak a ritmusra vigyázzanak. (Ezt maguk között próbálgattál* is.) Ezeket azért állíthatom, mert néhányadmagammal — mint szakasz-, illetve szá- zadparancsnok-helyettes — az oszlopok végén álltunk, s ügyeltünk a rendre. Az eskütétel után meg is dicsértük a katonákat, mert mértéktartóak voltak, és nem történt rendzavarás. Már említettem, hogy időnként kivezényeltek közülünk egy-egy századot a frontra, akiknek helyére az emberpiacról (a város főtere) és az utcáról kellett toborozni embereket, illetve fiatal leventéket. Köztudomású, hogy az 1944. év véeén és az 1945. év elején a Kisalföld északi részére tömörítették a tartalékokat. Megjegyzem, nemcsak mi toboroztunk embereket, hanem a nyilasok is. Ezt azért hangsúlyozom, mert m: az emberek megmentésének a szándékával tettük. amit tettünk, a nyilasok viszont ágyútölteléknek. Hunyadi- páncélosoknak szánták az általuk összegyűjtött fiatalokat. 1945 január közepe táján is kelten-hánman portyára indultunk, hogy kiképzendő katona -jelölte két sze r ezzü n k. Az egyik civil fiatalokból álló csoport mellett elhaladva meghallottam, hogy Szentistván, Szihalom, Mezőkövesd és Miskolc nevét emlegetik, a beszélgetők, akik között néhány fiatal nyilas már agitált. A csoport szélén állókat félrehívtam és megkérdeztem tőlük, hogy miről beszélgetnek, s nekik mi a szándékuk, az elképzelésűik. Őszintén elmondták. hogy tiszti iskolával, tiszti ranggal, a háború utáni biztos magas állással, jelentős földmennyiséggel biztatták őket, s a hozzájuk hasonló korú megszédülle- ket. Eljutottak a fenyegetésig is, és megtorlást helyeztek kilátásba, ha nem teljesítik „hazafiúi” kötelességüket. Rövid idő alatt sikerült meggyőznöm Bartók Pált. Simon Antalt. Bartók Istvánt, hogy a nyilasok csak ígérgetnek, s .néhány napos — esetleg hetes — úgynevezett „kiképzés” után a frontra irányítják őket. Megfelelő óvatossággal beszéltem nekik arról, hogy a háborúnak rövidesen vége, s nekünk már nincs más feladatunk, mint menteni a bőrünket, amire a mi zászlóaljunkban van lehetőség. Megegyeztünk, hogy ajánlatomat megbeszélik a szülőföldről származott többi fiúval, s másnap reggel egy megjelölt helyen találkozunk. A találkozóra tizenkét fiatal diák — gimnazista. polgárista, tanonc — jött el, akikkel együtt a szálláshelyre mentünk, ahol beosztottuk őket a csapategységekbe. Arra vigyáztam, hogy az új jövevények egy századba, a közeli barátok pedig egy szakaszba kerüljenek. A többivel együtt hamarosan megszokták — a szinte családias jellegű — környezetet. Nem sokáig tartott a Szencen való, idilli tartózkodás. ^ mert érthető ökok miatt megindult a „nagy” menetelés. A zászlóalj — akkor jónak mondható — fölszerelése, a higgadt és megfontolt vezetés eredménye az lett, hogy az ausztriai országutakon portyázó nyilas csapatok nem mertek velünk kikezdeni, s így zavartalanul jutottunk el Bajorország határáig, ahol egy nagyobb német egység ásta be magát. Felszólítottak minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk. építsük ki a védelmi vonalat, és állítsuk meg az ellenség továbbvonulását. mert más frontszaikaszokon még bevetették a csodafegyvert és biztos a győzelem. A mi zászlóaljunk vezérkara — rövid tanácskozás után — úgy döntött, hogy továbbhaladunk. Elkészítettük a harci tervet, amelynek lényege az volt. hogy továbbmegyünk, s amennyiben a németek akadályozzák. támadási alakzatot létesítünk, lövünk, s felvesz- szük a harcot, de nem az „ellenséggel”, hanem a „szövetségesekkel”. A németek látván egy teljes zászlóalj felszerelését és a katonák elszántságát. tovább engedtek miínket. anélkül, hogy egyetlen harcieszközt vagy kon- zervet átadtunk volna nekik. A háboi'ú befejezése után tudtuk meg, hogy az amerikaiak — mivel ők * értek oda korábban — úgy szétverték a kisebb egységből álló német csapatot, hogy még hírmondó is alig akadt belőlük. Mi egy Vildenranna nevű kisfaluban helyezkedtünk el. ahol — őszintén szólva — szorongások közepette vártuk meg az ' amerikai csapatokat, akik — miután elszedték értékesebb ingóságainkat — fogságba ejtettek mindannyiunkal. A sok tízezres gyűjtőtáborban elszakadtak egymástól az emberek. s a legtöbb esetben új kapcsolatok alakultak ki egy-két összetartó barát körül. Egy féléves hadifogság utón — 1945. év Katalinnapján — hazatértem szülőfalumba, s néhány hét múlva folytattam a pedagógiai munkámat abban a községben, amelyikben bevonulásom előtt abbahagytam. Az ötvenes évek eleién a megyei tanácson tevékenykedtem. és sok munkám közepette már el is felejtkeztem a háborús években történt eseményekről. A valóság és a másokban megmaradt emlék, feleleveníti a múltat. Ez velem is így történt. Néhány év elteltével egy ködös, késő őszi délután Miskolcon — a munkahelyemről hazafelé sétálva — az Avas-szálló előtt, meglehetősen erős hanggal, a következő szövegel hallom: ..hadapród úr. álljon meg!” Hirtelen furcsa érzés fogott el. hogy a háború befejezése után több. mint két évtized elteltével, nyílt utcán hallom az említett felszólítást, amiről éreztem, hogy nekem szól. Név ugyan nem hangzott el, de én ösztönösen megálltam, s megvártam a hang tulajdonosát, aki a következőket kérdezte: „Nem ismer meg, hadapród úr?. Szene?. KIKFEK? stb." Mindjárt tudtam. hogy a toborzás alkalmával Összegyűjtött 12 fős csoport egyikével találkoztam. A tényleges felismerés azért volt nehéz, mert a felismerő az első találkozásunk idején még csak 15 éves ifjú volt, én pedig kissé idősebb. Az egymásra találás után Bartók Palival beültünk egy alkalmatos helyre és előszedtük az emlékeket, amit az előzőekben már röviden vázoltam. Pali elmondta, hogy tudomása szerint a 45- ös barátok túlélték a háborút. mindannyian különböző fontosságú beosztásban dolgoznak. Többjükkel személyesen találkozott, másokkal levelezik, de egyben mindannyian megegyeznek, hogy a szenei találkozásunknak köszönhetik az életüket, mert tudják, hogy a hozzájuk hasonló korúak többségét ki képzetlenül kivezényelték a frontra, s csaknem mind el is pusztultak. A napokban ismét találkoztam Bartók Palival, aki megígérte, hogy az ország különböző területeiről ösz- szegyűjti egy találkozóra a régi „bajtársakat''’, hogy emlékezzünk a múltra és beszélgessünk a jövőről. Merényi József „Zúgjon u dalunk, miként a íergeteg” — énekelték s éneklik ma is azt a dalt, amelynek első sora a munkáskórusok jelmondatává vált. Magyarországon az X 870- es évektől számos polgári, iparos és munkás dalegylet alakult. Ebben az időszakban a kórusok zömmel idegen 'nyelvű mozgalmi dalokat. néhány év múlva azonban már magyarul, magyar műveket énekeltek. A szerzők között ott van Liszt Ferenc és Erkel Ferenc is, akit később az líl67-ben alakult Országos Magyar Dalárdaegyesület vezető karnagyának és örökös díszel- mökének választanak. 19011-ban megalakult a Magyarországi Munkás Dalegyletek Szövetsége a Magyarországi Szociáldemokrata Pórt irányításával. Pályázatot hirdettek mozgalmi dalok írására és; népdalfeldolgozásokra. A munkások számára hangjegy-olvasó tanfolyamokat szerveztek. A szövetséghez csatlakoztak a jelentősebb vidéki munkás- kórusok is. A Tanácsköztársaság megalakulása hatalmas lendületet adott a mun'káskórusok további fejlődésének, számtalan rendezvényen, megmozduláson szerepeltek. Ám 1919 szeptemberétől, a Tanácsköztársaság bukása után némaságra ítélték a dalegyleteket. És mégis: Somogyi Béla és Bacsó Béla temetésén száztagú munkáskórus énekelt. A dalárdák minden tiltó rendelkezés ellenére együtt maradtak. A húszas évek elején újjászervezték a dalárdákat, és 1922-ben monstre hangversenyt szerveztek. Az ifjú Kodály Zoltán így ír egyik cikkében: „Ha egyrészt igaz is, hogy fejlett karóneklés csak nagymértékben szolidáris társadalomban lehetséges, másrészt kétségtelen, hogy a karéneklés fejleszti a társadalmi szolidaritást.” Valóban, a húszas évektől kezdve, egyre több fővárosi és vidéki munkáskórus vállalt politikai agitációs szerepel. József Attila, Várnai Zseni, Kassák Lajos és Szakasits Árpád műveit zenésítették meg. A munkásindulók helyet kaptak a rádió műsorában is. és egyre népszerűbbek lettek a vidéken megrendezett nagy dalos- ünnepélyek. Először 1926- ban. Szegeden rendeztek találkozót. Később rendszeresen egy-egy nagyobb vidéki város adott helyet az ország minden részéből érkezett mun'kásdalárdáknak. Debrecenben és Győrött már országos találkozót rendeztek. 1934-ben a kórusok Miskolc város, két évvel később pedig Pécs vendégei voltak. A Komintern VII. kongresszusa nyomán kibontakozó népfrontpolitika jelentősen éreztette hatását. Egyre több közös rendezvényt szerveztek mezőgazdasági munkásdalárdákkal. 1937-ben baloldali munkás- fiatalok önálló dalárdát alapítottak Vándor Sándor vezetésével. Bartók Béla és Kodály Zoltán művészeti tanácsadóként segítette a kórusok munkáját. 1938-ban, , Szombathelyen, előadták Kodály Fölszállott a páva című kórusművét. Ugyanebben az évben a munkásdalárdák önálló Bartók- és Kodály-estet terveztek a Zeneakadémiáin, erre azonban nem kerülhetett sor. A fegyverek parancsolta némaság után, a felszabadulás első évében már harminchat munkáskórust tartottak számon. Űj erőre kapott a munkáskórus-mozga- lom. A dalárdákban régi és új tagok énekeltek együtt. Egyre több fiatal. Az öröm forrása ugyanaz: az összekovácsoló közös művészi munka, az együtténeklés élménye. M. mint munkás Nevezzük egyikőjüket M-nek. Igazi neve rendőrségi aktákban porlad, temető keresztjén, oszlopán, kövén — ha van még kereszt, ha van még kő a síron, ha van még temető a sírral. Lehet M-je Molnár vagy Mayer. Mikolajczyk. Mogregor Mari- nelli. Mulligan, Matkovics, Mikolajev — apja, nagyapja, dédapja jöhetett Európa bármely szögletéből szegényként, üldözöttként, menekültként, priusszal, vagy csak egyszerűen a kalandért, a könnyebb megélhetésért, az aranyért — a fiú, az unoka 1886-ban Chicagóban már M„ azzá olvasztotta a „népek kohója". De kohóban nemcsak aranyat, vasat is többet készítenek. M. nem váltotta valóra apja reménységét, nem lett milliomossá, M. munkássá lett valamelyik vágóhídon, naponta munkaereje áráért. Nem lehetett nehéz rábeszélni, hogy 1886 május első napjaiban az utcára menjen követelésével. a munkások követelésével M„ a munkás. Ment az utcán, talán macskaköves volt. az az utca, ment a chicagói macskaköveken, melyről még talán nem tudta, hogy az fegyver, a munkások fegyvere, az első napon a chicagói tüntetést szétverték, talán M. fejéből is freccsent a vér azokra a kövekre, a sikamlós vörös követ talán nem tudta azon az első napon kifordítani M„ aki talán meg is ijedt azon a napon, mint ahogy megijedhetett azon az első napon az egész város, még a rendőrlovak, a lovakon a rendőrök, s még azok is, akik az utcákra vezényelték a rendőröket, akik az ablakokból lesték M-et a macskaköves utón. A bomba csak másnap robbant, másnap. amikor M. a munkások követelésével újra az utcára ment, hogy szembenézzen rendőrével, aki tegnap megkardlapozta, kapualjba űzte. Akkor robbant a bomba, — a senki bombája, az el nem vállalt bomba — amikor már M. elkapta tegnapi rendűre pillantását, amikor már a rendőr megértette, ma nem menekül el M„ a munkás. Robbant a bomba, amikor tekintetük végképp összeakadt, amikor csak egymást látták már, s mindegyikük az engesztelhetetlenséget a másikban, a t'e- peszt sem látták, mely megölte őket, csak összeakadt tekintetük vitte a hírt oda és vissza, egyre kisebb energiával: most meghalunk, aztán már csak az üres telefon sercegését hallották, aztán a semmit hallották, a halál is elválasztotta őket. M., a munkás május első napjaiban meghalt Chicagóban. A tüntetés szervezőit lefogták, négyőjüket kivégezték. De azóta M„ a munkás minden évben újra az utcára vonul M-ért, a munkásért, aki meghalt jogos követeléséért, M-ért, önmagáért, munkájáért. Ment, akárhányszor is kardlapozták, ment az egész világon mindenkori igazáért, ment igazsága tudatában, majd ment igazsága birtokában is, mint ahogy megy ma, május első napján. Virággal a kézben ma gondolunk-e arra, hogy M., a chicagói munkás nyolcórás munkaidejéért ment az utcára? A mai békés tüntetésen jul-e eszünkbe, hogy van-e valami jelképes e nyolc órában. Rangját most magunknak kell munkánkkal megteremtenünk. Nem május elsején, de mindennapjainkban, nem rendőrökkel, nem munkáltatókkal szemben, de a munkások rendjének, a munka társadalmának becsületéért, a szervezett, tervezett, tudatos tevékenység közös hasznáért, mely túl évszázadokon,1 túl világokon egybeköti mindig az M.-eket, a munkásokat. B. L.
