Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-03 / 78. szám
ÉSZAK-fvfAGYARORSZÁG 4 1985. április 3., szerda „A köz érdekében nem sok ember dolgozik” Diósgyőr krónikáját írja Vannak meg-nem-ünne- pelt „negatív” évfordulók, is. Diósgyőrt egy 18íi6-os rendelet fosztotta meg városi rangjától, sorolta be a nagyközségek közé. 'Ki emlékszik ma már erre? Megünnepelni aligha fogjuk. A sérelem azonban akkor is sérelem, ha nem mondják mindennap. (Mert belefáradtak?) Ös diósgyőriekkel beszélgetve a második mondat éppen az, hogy a nagyváros Miskolc, egyszerűen lenyelte ennek az Árpád-kori településnek .a nevét is. Nem azért fáj ez, mert Diósgyőr az ősibb, hanem mert éppen a községről elnevezett gyárak adnak a városnak kenyeret. Megérdemelne hát — mondják — legalább egy útjelző táblát, hogy tudja a Lillafüred felé utazó, mikor lépte át Diósgyőr határát. Így morgolódik a lokál- patrióta. Ennél többet tesz Balázs József nyugdíjas pedagógus, aki szorgalmasan gyűjti és fel is dolgozza a helytörténeti anyagot., Életútja egyszerre tipikus és tanulságos. Ama — a szó jó értelmében vett — néptanítók közé tartozik, akik szolgálatnak tekintik a .pályát, aki szerényen, elismerést nem várva tette mindig, s teszi ma is a dolgát. Minthogy a lakásában (ő építette!) festők dolgoztak, a szerkesztőségben beszélgettünk. Egy táskányi dossziéval, gondosan bekötött tanulmányaival érkezett — kissé csodálkozva, megilletödve, hogy valaki kíváncsi az ö munkájára, de szívesen beszélt az életéről, kutatásairól. — Parasznyán születtem 1919-ben. Édesapám lakatos volt a perecesi bányában. 1928-ban költöztünk Diósgyőrbe, ahol nagyapám házat vett. Itt jártam ipolgári- ba, majd a miskolci tanítóképzőben szereztem diplomát 1939-ben. Eredetileg Sárospatakra jelentkeztem, de a vizsgán nem találták megfelelőnek a hangomat. Ez azért érdekes, mert később (1939) itt tettem sikeres kántorvizsgát. Ez akkoriban egy másik diplomát, kenyeret jelentett, jobban el lehetett helyezkedni. Bánhorvátiban kaptam állást, osztatlan iskolában. Ez egyházi iskola volt. Szerettem volna állami iskolában tanítani, ezért — egyéves próbaszolgálalra — Komarócra mentem. Innen vittek be katonának 1940-ben. Székelyudvarhelyre kerültem — ahol megismerkedtem a feleségemmel. 1943-ban lleszereltek, s Lányára helyeztek, de 1944- ben ismét behívtak katonának. 1945 májusában kerültem haza a Dunántúlról. Nem éreztük jól magunkat Lónyán, haza szerettem volna jönni. 1946-ban pályázattal kerültem a diósgyőri református fiúiskolába, s azóta — nyugdíjazásomig itt tanítottam, dolgoztam különböző beosztásokban. Részt vettem az iskolák államosításában — ennek a történetét meg is írtam később egy pályázatra — úttörő zenekart alakítottam. Ezzel, pontosabban ezekkel, mert volt amikor kettő, sőt három együttesem is volt, sok szép si kert arattunk. Reggeltől estig dolgoztam az iskolában, a zenekarral. 1950 óta tanácstag voltam a Ifi. kerületben. Hat évig tagja a népi ellenőrzésnek, 1958-tól a Hazafias Népfront kerületi elnökségének. 1960-tól 67-ig az Ady Művelődési Házat vezettem, ekkor visszamentem tanítani, illetve az ösz- szevont általános iskolák igazgatója lettem 1979-ig, nyugdíjazásomig. — Tartalmas, mozgalmas munkás élet. Mikor jutott idő a helytörténeti kutatásokra is? — Tanácstag koromban — a művelődési munkabizottság tagjaként — figyeltem föl arra, hogy több diósgyőri háznak nem ismerjük a történetét. Közben, amikor a lakótelepet építették, sok régi házat le is bontottak. Űj emberek költöztek ide, akik semmit nem tudnak Diósgyőr múltjáról. Szorgalmaztam, hogy helyezzünk emléktáblákat ezekre a régi házakra. Utánanéztem, utánajártam dolgoknak, s lassan gyűlni kezdett az anyag. Most, hogy nyugdíjas vagyok, ráérek ezeket feldolgozni. Hogy mikkel foglalkoztam? Tessék, itt a lista. Erről a precízen vezetett listáról másolok néhány címet — korántsem a teljesség igényével: Diósgyőr Művelődési Háza és könyvtára; Államosítottuk az egyházi iskolákat Diósgyőrben; A miskolci iskolák államosítása; A diósgyőri vár rekonstrukciója; A diósgyőri huszárvár; A diósgyőri vár építészeti történetének elemzése, A diósgyőri papírmalom alapítója, Elrejtett sírfeliratos kő- tábla Diósgyőrben 1742, Fel- sögyőr vagy Majláth, Diósgyőr törvényfája, Diósgyőri királymalom stb. Több dolgozatot haza is hoztam, s éjszaka — igen nagy élvezettel! — el is olvastam. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy hol olvashatók, hozzáférhetők ezek az írások? Balázs József kissé rezig- náilan válaszol. — Több példányban gépeltem (géppel ír, amióta mindkét szemét megoperálták szürkehályoggal), s odaadtam a Herman Oltó Múzeumnak, és a Petőfi Könyvtárnak. Pályázatokra szoktam elküldeni. Szomorúan tapasztalom, hogy a közérdekében nem sok ember dolgozik. Szeretem, kedvvel csinálom ezt a munkát, tartalmassá teszi a napjaimat. Felneveltünk két fiút (két unokám van), már a pasz- sziómnak élhetek. Nemes és szép, követésre és támogatásra méltó „hobbi” ez. Tekinthető „magánügynek” is (milyen visszataszító ez a kifejezés !), de úgy gondolom, súlyos hiba lenne, mert maga a közösség, Diósgyőr károsodik, ha ez a munka, ezek a tanulmányok nem kapnak nagyobb nyilvánosságot. Kérdésemre elmondta Balázs József, hogy nagyobb elismeréseket sose kapott — igaz nem is várt. Amikor a zenekarával sikert sikerre aratott, 1954-ben kapta meg a Szocialista Kultúráért Emlékérmet. Mondják, hogy a tanító a nemzet napszámosa. Sok ilyen napszámosra lenne ma (is) szükség, s jó szóra, elismerésre is, hogy a fiatalok is kedvet kapjanak! (horpácsi) Megyei képzőművészeti gyűjtemények 40 éve Felszabadulásunk negyvenedik évfordulójának tiszteletére rendezett kiállítások sorában rangos hely illeti meg a Magyar Nemzeti Galériában megnyílt, a magyar múzeumok képzőművészeti gyűjteményeinek igényes válogatását bemutató kiállítást, amely nemzeti művészetünk úgyszólván teljes panorámáját vázolja fel 19 megyei gyűjtemény több, mint négyszáz alkotásán keresztül. A vidéki múzeumok művészeti gyűjteményeinek több mint nyolcvan százaléka Kondor Béla Repülő férfi fegyverrel (Fejér megye) Kmetty János Önarckép lila kalappal (Pest megye) 1945 után alakult, és az azóta eltelt évtizedekben nyerte el mai formáját. Egyes múzeumok felvállalták az országos biennálék rendezését is egyes műfajokban, mint Eger az akvarell, Miskolc a grafika, Békéscsaba az alkalmazott grafika területén. A tárlat június 30-ig látogatható. S sínét egy új lehetőség a szavuk és a tettek közelítésére, a kívánt és a gyakorolható demokrácia hasznos szembesítésére. A már megtartott vagy a közeli napokban sorra kerülő falugyűlések visszatérő témája: hogyan is lesz, mint is lesz az elöljárósággal; azzal az új formával, amelynek szükséges létét az 1983-ban elfogadott új választójogi törvény mondta ki, s amely első ízben az idén megtartandó országgyűlési és tanácsi választások lebonyolítása után alakul meg a közös tanácsok nem székhely településein. Nem szűk körről van szó! A megyében sok olyan község lelhető, ahol nincsen tanácsi székhely, azaz társközség a hivatalos titulus, a gyakorlatban pedig olykor el-el- maradt e titulusból a „társ”, maradt a „község”, maradtak a községek, melyet, melyeket a székhelyről dirigálni kell. . . Lakossági vélemények, társközségek népfrontbizottságainak állásfoglalásai, közigazgatási elemzések egyaránt azt mutatták, az elv jó — mert hatásosabb, szakszerűbb a koncentráltabb fejlesztési tevékenység éppúgy, mint a hatósági munka —, azaz a közös tanácsok jól járható utat kínálnak a köz- igazgatás fejlesztésében, ám formán és tartalmon egyaránt módosítani kell, lehet. Korántsem stílusbeli pongyolaság az előbbi mondatvég: a kell és lehet szóismétlésnek tetsző befejezése. Arra utal, hogy a szükséges lépésekhez, a követelményekhez illeszkedő forma is megtaláltatott, az elöljáróság, melyet a társközség tanácstagjai alkotnak, s melyet egy általuk kijelölt személy, az elöljáró vezet, elsőként az egyenlők között. Feladatuk, dolguk? Ezernyi. Mindaz, ami a társközség lakosságának bármely nagyobb csoportját, egészét érinti: véleményezhetnek, dönthetnek, azaz ellátják a lakosság érdekképviseletét, támogatják minden célszerű módon a településegyüttes közös terveinek megvalósítását, a jogszabályokban meghatározott anyagi eszközökkel pedig önállóan rendelkeznek. Gyógyír összegyűlt — vélt és valóságos — sérelmekre, bajokra? Gyógyír is, ám elsősorban annak felismerése, hogy a demokratizmusának ez a lestközelisége — a korábbi közvetettség helyett — jelentős erkölcsi, anyagi forrásokat nyithat meg a társközségekben élők körében. Ez a kör tág, a megye lakosságának jelentős része él ilyen településen. Közülük a választásra jogosultak joga és kötelessége, hogy kellő gondossággal mérlegeljék, válasszák meg azokat, akik képviselőik lesznek a közös tanácsban és a helyi elöljáróságban, azaz kettős szerepben, de korántsem kettős, sokkal inkább a közös célokért. Gazdag tanulságokkal szolgált az a társadalmi vita, amelyet a Hazafias Népfront rendezett az elöljáróságokról, s az így szerzett tapasztalatok, az így összegződő vélemények már ott vannak abban a jogszabályban, amelyet rendeletéként a Minisztertanács február 14-i ülésén alkotott meg. Ami vonzó ebben a friss jogi keretben, az éppen tágassága, rugalmassága; az, hogy nem kíván mindent megszabni, elveket ad, rábízva a gyakorlatot azokra, akik eredmények bábái és gondok hordozói. Ezeknek az elveknek az alapja az önállóság, az elöljáróság önállósága, amit nem csorbíthat semmiféle módon a közös községi — nagyközségi — tanács szakigazgatási szervének bármely dolgozója, a tanács bármely tisztség- viselője sem...! S ez, azok számára, akik ismerték az eddigi gyakorlatot, fontos lépés, döntő különbség. Népképviseleti, önkormányzati feladatok sora vár az elöljáróságokra, ám úgy, hogy nem a papírok, nem az előzetes munkatervek diktálják a „mikor mit”, a „mit miért” menetét, hanem a tényleges ügyek, teendők, azaz az ülések, a tárgysorozatok rendje is ehhez igazodhat. Ez a rugalmasság érvényesülhet a községben levő nem tanácsi szervekkel kialakítandó kapcsolatnál, a jogszabály teremtette ellenőrzési lehetőségeknél is, amint abban szintén, mikor és milyen ügyben, ügyekben hív össze önállóan falugyűlést az elöljáróság. P ersze, ne feledjük: a társközségi viszony a szó igaz értelmében feltételezi és elvárja, hogy valóban társak legyenek a települések, azaz ismerjék, tudják a magük helyzete, gondja mellett azt is; a másik, a harmadik társ-és a székhelyközségekben mi a helyzet, mi a gond. Az jár el helyesen, igazságosan, a köz érdekében, aki hajlandó és képes a közös érdekek fölismerésére és tiszteletére. És ebben is, mint sok másban, az elöljáróságnak kell elöl járnia, mert nem egymás ellenére, hanem egymásért vannak. De úgy egymásért, hogy a maguk jussát is szép mozdulatokkal beillesszék abba, ami közös, a tervekbe, teendőkbe. Borsad-mískolcí Irodalomtörténeti Füzetek Csorba Sándor: Szemere Bertalan neveltetése és pályakezdése (1812—1838) A görög mitológia szerint Pallas Athéné egyszerre, felnőttként és teljes fegyverzetben pattant ki az apja, Zeusz agyából. Ez a csoda azonban a görög istenek világában sem ismétlődött meg. A nagy ember, a történelmi személyiség sem csak „egyszerűen” megszületik. Nagyon is fontos — és igen hasznos, mert tanulságos — megismerni azokat a körülményeket, amelyekből származott, s amely közt nevelkedett, eszmélt, felnőtté érett. Időben távolodván tőle egyre jobban csodáljuk a reformkort, s az azt betetőző 1848—4.9-es forradalmat és szabadságharcot. Kik voltak ezek az emberek? Honnan merítették az erkölcsi erőt és bátorságot, amely hatalmasan kirántotta és meglódította a feudális Magyarország sárba ragadt szekerét? Csorba Sándor tanulmánya (a Borsod—miskolci Irodalomtörténeti Füzetek 14. köteteként) erre keresi a választ. Szemere Bertalan, a reformpolitikus, a debreceni (1849-es) kormány miniszterelnökének élettörténete természetesen egyszeri és egyedi volt, ám éppen neveltetése és pályakezdése hasonlított a legjobban pályatársaiéhoz. 1812-ben született Vattán, elszegényedett nemesi családból (mint Kossuth, Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Deák stb.). Útja — rövid kitérők után — azősi sárospataki „scholába” vezetett, Petőfi szavával „a szabadság oroszlánbarlangjába”. Csorba Sándor nagy alapossággal részletezi a korabeli (protestáns) iskola- rendszer felépítését, tantárgyait, oktatási módszerét. Bizony ezeket jócskán meghaladta az idő, de nem az eredményeiket! Mert igaz ugyan, hogy a természettudományok (akkor még) a perifériára szorultak, s a tantárgyak többségét • a humán tárgyak: a latin, a görög, a német — s ekkor már — a magyar nyelvek, az irodalom, a történelem és a filozófia tették ki, de ezeket olyan alaposan és vaskövetkezetességgel vésték be, hogy azok valóban belsővé is, a személyiség szerves, megbon thatatlan részévé váltak. Olyan érzelmi töltést, telítettséget adtak a növendékeknek —, a szociálpszichológia „belülről irányítottságnak” nevezi ezt —, amely meghatározta mintegy az ott végzett diákok sorsát is. Mai szóhasználattal elkötelezettségnek nevezzük azt a lelkes és cselekvő haza- fiságot, amelyet Sárospatak (és Debrecen, Pápa, Nagy- enyed stb.) falai sugároztak, sugalltak. Csorba Sándor tanulmánya jól érzékelteti azt a dilemmát, amellyel Szemere Bertalannak is szembe kellett néznie. Miután érzel- mileg-gondolatilag telítetlen hagyták el az iskola falait, szinte természetesnek tűnt, hogy az irodalmi — vagya politikai — közéleti pálya között választhattak. A kettő között — akkor még — nem volt akkora szakadék, mint amilyen később támadt. Szemere Bertalan példaképe és később atyai barátja az a Kölcsey Ferenc volt, aki a Himnusz mellett megírta, sőt el is mondta „A szatmári adózó népről”, hatalmas vihart kavaró politikai vitairatát. Mint ahogy Kölcsey fogalmazta meg a legtömörebben — epigrammában — a reformkor alapeszméjét is: a hatni akarást. Az ógörög és latin szerzőkön nevelődött, a kortárs európai irodalom legjavát (Goethe, Schiller stb.) eredetiben is olvasható nemzedék eszménye már nem a múltba merengés, hanem az értelmes és a nemesebb, a közösség érdekében vállalt tett és áldozat volt. Szemere Bertalan természetesen már Sárospatakon is a legkiválóbbak közé tartozott. Nemcsak kiváló tanulmányi eredményeivel tűnt ki, vívta ki tanárai és diáktársai tiszteletét, hanem közösségteremtő-formáló, úgymond közéleti, közművelődési szereplésével is. Ifjú kora ellenére korán felismerte azt a pedagógiai igazságot, hogy az életre való felkészítésre éppen a cselekvő, magas ideálokat kitűző közösség a legjobb iskola. Az, amit később (a század végén) önképzőkörnek neveztek. Kél szerepet is betöltötték ezek az egyesületek. Sikerélményhez juttatták a növendékeket, ugyanakkor éppen a közösség kontrolljával hozzá- edzették a kudarcok elviseléséhez is. Maga Szemere Bertalan írja meg később a naplójában, hogy milyen nagy hasznára voltak ezek az évek. A nevelés utolsó fázisa — abban az időben —, amelyben mintegy le is mérhette a felkészülés mértékét, értékét, a külföldi utazás volt. Ezt legalább annyira fontosnak érezte Szemere Bertalan is, mint a reform országgyűléseken való részvételt, Kölcsey barátságát, tanácsait. 1838-ban hazatérve németországi, franciaországi, angliai útjáról, megírja élményeit (Utazás külföldön), s ezzel le is zárul felnőtté, politikussá érésének szakasz;!. Ami utána következik, azt már jegyzik a történelmi tankönyvek is. Csorba Sándor tanulmánya azonban árnyaltabbá, em- berközelibbé teszi azt a képet is. Horpácsi Sándor Kettős szerepben - közös célokért
