Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. március 30., szombat A Bodrog, képen látható szakasza Sárospatakon, a várral szemben, kedvelt fürdőhelye a hely belieknek. A tavasz meghozza a kérdést... Mí lesz a tíáMMstranddal — A fejlesztés kin múlik? Az egész Végardóval kezdődött, aztán szükségszerűen jutottunk el a vadfürdőzéshez, illetve a város hírhedt fantom-strandjához. És mindennek az oka a napsütés volt. A lágy, tavaszi meleg fények a sebesen rohanó Bodrog fölött, s ilyenkor az újságíró mit is mondhatna a Sárospataki városi Tanács elnökének, minthogy hamarosan itt a nyár, lehet fürödni a folyóban. Takács Gyula azonban korántsem ringatta magát „lágy” hangulatba. — Na igen. Ha beköszönt a jó idő, kezdődik a cirkusz elölről. Mert aki a végardói strandon télen megtanult úszni, az valahol nyáron is kamatoztatni szeretné a tudását. Csakhogy... — Milyen a végardói strand? — Egyre jobb. Az első medencéjét még társadalmi munkában ásták ki 1962-ben, akkor derült ki, hogy kitűnő meleg vize van. Ma már csak az a kérdés, gyógyhatású-e, vagy csak termál, de ezt a szakemberek előbb-utóbb úgyis eldöntik. Azóta nagyon sokat fejlődött. A hatvanas évek végén átkerült a Borsod megyei Vízművek kezelésébe, és 1977-ben egy újabb medencét adtak át, plusz a pancsolót és a kiszolgáló részeket. Aztán téliesítették, és a fóliafedés kitűnő úszásoktatásra adott lehetőséget a városi és környékbeli gyerekeknek. Még Sátoraljaújhelyből is járnak ide. A mi véleményünk, szerint a távlatokban Patakon a vízisportokat, Üjhelyben pedig a téli sportolási lehetőségeket kellene fejleszteni, mert ehhez adottak a természeti lehetőségek. — Ha Végardóról van szó, a vízműveken, hiszen a vízmüvek a gazda. A gazda azonban, anyagiakra hivatkozva, igen szerényen vélekedik. Amikor mi azt mondjuk, kellene még egy újabb 50 méteres medence (a mostani 25 méteres), ők sajnálkozva a zsebükre mutatnak, és azt mondják, nincs rá pénz. Pedig most itt lett volna a nagy lehetőség, a vízügyi igazgatóság ugyanis két gátat épít a város két különböző pontján vízvédelmi okok miatt, és vállalkoztak volna a medence földmunkáira. Sajnos a vízművek nem járult hozzá, mert akkor ' ugye meg is kellett volna építeni azt a medencét . . . Pedig mi szívesen kezdeményeznénk az ügy érdekében társadalmi munkát is, sőt a Kossuth Tsz még szaunát is hajlandó volna üzemeltetni. (Feltétlenül ide kívánkozik a Borsod megyei Vízművek igazgatójának dr. Kovács Miklósnak a véleménye is: a közelmúltban fúrtak egy újabb kutat a strand vízhiányának megszüntetésére 2,5 millió forint értékben. További fejlesztésre a VII. ötéves tervben nem lesz lehetőség.) — A szabadtéri strand viszont a város fenntartásában üzemel. Az elnök ingerülten legyint. — Már ha üzemel. Mert ilyenkor, tavasztájt mindig ez a nagy kérdés. Hogy mi lesz az idén? Ad-e a Köjál engedélyt, kitehet- jük-e a várral szemben a bójákat? Hivatalos papírok, helyszíni szemlék, vízminőségi vizsgálatok, minden csuda: az emberek, megmondom őszintén, erre már csak legyintenek, és teszik azt, amit már a századforduló fotó-dokumentációi szerint is tettek .. . Fürödnek. Felemás helyzet ez. Mi megértjük a Köjál szempontjait, hiszen voltak itt irtózatos halpusztulások, rendkívüli szennyhullámok, ennek ellenére ide jár a fél város, ide jár a gyermekorvos gyereke, és hiába van kint a „Fürdeni tilos!” tábla, a felirat mellett több százan úszkálnak naponta. S ha ez a tábla kint van, és nem döntik le naponta, nem tehetjük ki a bójákat, nem szerelhetjük lel a strandot semmivel, és ebből már számtalan veszélyhelyzet adódott, mi több, tragédia is történt. . . — Mikor vonták meg először egészségügyi okok miatt az engedélyt? — Már nem emlékszem. Nagyon régen. De arra igen, hogy tavaly kaptuk sok-sok év óta az első „igent” a megyei Köjáltól, amit viszont augusztusban ismét visszavontak. S, hogy az idén mi lesz, fogalmam sincs. Jó lenne már stabilizálni végre a strand létét, mert nem állíthatunk őrt minden fürdőgatyás ember háta mögé, ráadásul az a faramuci helyzet is adódik, hogy ezt a partszakaszt csak kell gondozni, tisztittatni valahogy, és ennek költségeit nem tudjuk hova elszámolni. Van is strand és nincs is, és mint „fantom-intézményt”, „fantom-pénzből” tartjuk fenn ... Túlzás volna azt állítani, hogy dr. Mészáros Sándort, az engedélyt kiadó szerv illetékesét, a Borsod megyei Köjál településegészségügyi osztályvezetőjét, jó kedvre hangolta volna az előbbiekkel kapcsolatos kérdés. Bosszúsan tol elém egy papírt, melyben a városi tanács vízminőségvizsgálatra, illetve helyszíni szemlére invitálja őket. — Április 25-én! Hát kérdem én, mit tudunk mi eldönteni egy folyóról áprilisban. Azt semmiképpen sem, milyen lesz a víz minősége júniusban, júliusban és augusztusban. Más egy felszíni víz összetétele — ha a mikrobákat, a biológiai összetételt nézzük — kora tavasszal, és más nyáron. A meleg víz táptalaja a fertőzésnek. Végül is elmegyünk, de előre megmondom, fals eredményt kapunk. Ahhoz, hogy biztosra mehessünk, egész évben folyamatos, legalább öt—hat alkalommal elvégzett laborvizsgálat szükséges. És el is fogjuk végezni! — Mióta tart ez a tortúra? — Szó sincs tortúráról. Az első helyszíni bejárás 1972-ben volt, amikor a szakembereink megállapították, hogy a Bodrog ottani szakasza fürdőzésre és vízisportokra alkalmatlan a szennyezettség mértéke miatt. Egy év múlva viszont az Országos Közegészség- ügyi Intézet laboratóriumi vizsgálatai alapján nem ellenezték a strand üzemelését. Utána hosszas, tízéves csend következett. Mi nem voltunk kint, nem mértünk, nem elemeztünk és nem elleneztünk! Legfeljebb a helyi Köjál szakemberei ágálhattak. — Az engedélyt viszont itt adják. — Igen, mi adjuk. Legutóbb 1983-ban kezdeményeztek újabb vizsgálatot, a sárospataki Köjál aggályoskodására. Az akkori vízminták rosszak voltak, harmadik-negyedik kategóriásak. Végleges választ csak újabb mintavételek után mondtunk, 1984-ben. A márciusi, áprilisi és májusi eredmények jónak bizonyultak, így a strand tavaly működésre alkalmasnak találtatott, egészen augusztusig ... — Mit hoz az idei év? — Honnan tudhatnám én azt előre egy folyóról? Ezért megoldhatatlan a kérés, hogy „stabil” véleményt mondjunk egy szabad vízről, ami sérülékeny, amin bármikor levonulhat egy szennyhullám. Legfeljebb drukkolhatunk a patakiaknak, hogy mentes lesz ettől az évük, sőt, talán az elkövetkező éveik is. Hiszen a hosszú távú prognózisok valamicske javulást jeleznek nemcsak a Bodrogon, hanem más folyókon is. Keresztény Gabriella Filmmúzeum Miskolcon A Magyar Filmintézet és a Borsod megyei Moziüzemi Vállalat közös szervezésében Miskolcon is lesz állandó filmmúzeum. Ennek programjában a Magyar Filmintézet budapesti Filmmúzeumának műsorán is szereplő filmek láthatók. Múzeumi jellegénél fogva e sorozatban elsősorban a filmélet múltjából való alkotások találhatók, de nagy számban vetítenek közelmúltban készült, nagyobb érdeklődésre számot tartó műveket is. A miskolci filmmúzeumi akció feladatai között található a magyar hangosfilm útjának megismertetése is, s ezért a kezdetektől, 1931-től több magyar hangosfilm is vászonra kerül. A filmmúzeumi előadások helye a Kossuth mozi és a vele egy épületben levő Hevesy Iván Filmklub. Az első előadások április 15-én lesznek. A Kossuth moziban április 15-től szeptember 2-ig hét régebbi és újabb külföldi filmet láthat a közönség. Ezek: A dzsungel könyve, A sárkány közbelép, Az utolsó tangó Párizsban, a Borsali- no, A Manderley-ház asszonya, a Vámpírok bálja, a Napfivér, Holdnővér. A Hevesy Iván Filmklub programjában nyolc régi magyar film az 1931 és 1933 közötti évekből — A kék bálvány, a Tavaszi zápor, az ítél a Balaton, A vén gazember, a Kísértetek vonata, a Rákó- czi-induló. Az ellopott szerda, valamint egy 1933-ból való vidám rövidfilm-össze- állítás (Vica, a vadevezős, s három Hacsek és Sajó) —, továbbá az „50 éve készült filmsikerek” sorában A besúgó, Az eladó kísértet című angol és A spanyol légió című francia film szerepel. A íilmmúzeumi sorozatra a Borsod megyei Moziüzemi Vállalat bérletet hirdet, de egyes előadások bérlet nélkül is látogathatók, esetenkénti jegyváltással. A vállalat ismertető füzetet is közread, s az érdeklődőknek részletes felvilágosítással szolgál. Miért nem Műnk nyelveket? Érettségi vizsgákon el-el- szomorodom általában, hallgatva a maturálok idegen nyelvi feleleteit. Elvileg azok választják érettségi tárgyul az oroszt, az angolt, a németet, a franciát — egyszóval az idegen nyelvet —, akik a középiskola négy esztendeje alatt jó előmenetelt tanúsítottak nyelvtanulásból, lévén, hogy az idegen nyelv nem a kötelező, hanem a választható tárgyak közé tartozik. Nagy ritkán fordul csak elő, hogy a fiatal feleletéből érződik, ha nem is anyanyelvi szinten (de ez nem is követelmény még az érettségin), de jól beszéli a tanult nyelvet, köz- napian mondva, már nemigen lehetne eladni azon a nyelvterületen. A többség azonban jól-rosszul betanult szöveget, jól-rosszul ad elő. Diákok sem nagyon szokták titkolni, a felkészülés időszakában kidolgoznak bizonyos témaköröket, összefüggő fogalmazványt készítenek olyan témákról, amelyek várhatóan kérdésként előfordulhatnak a vizsgán, mint például a család, a lakóhely stb. Ezt a fogalmazványt biflázzák be azután, s mivel esendő a memória, a gyászos végeredmény előre látható. Az is, ami a végső kalkulust illeti, de még inkább az, ami a később is hasznosítható nyelvtudást. Pedig az idegennyelv-taní- lásban íújdogálnak új szelek. A tankönyvek túlnyomó többsége érdekes, a mai diákot mór nem tömik irodalmi szemelvényekkel, mint minket hajdanán, az olvasmányok többnyire csattanós történetek, melyek szókincsüket a mindennapok nyelvhasználatából merítik. Igaz, elsősorban a középiskolákra érvényes, de a tanulás feltételei is változtak. Most nem arra gondolunk, hogy örvendetes módon megszaporodtak a nyelvi laboratóriumok (volt idő, amikor csak ezektől reméltük az ide- gennyelv-tanulás hatékonyságának növekedését!), a nyelvtanítást segítő audiovizuális eszközök, hanem arra, hogy az oroszt, az angolt, a németet, a franciát többnyire kis csoportokban tanulják a diákok. A nyelvi órán megbontják az osztályokat, tizenkét-tizenöt tanuló pedig már nem pasz- szív résztvevője, vagy alkalmankénti munkálkodója az órának, aktívan bekapcsolódhat abba. Megint csak hétköznapira fordítva a szól, gyakorolhatja a beszédet, ami a nyelvtanulás egyik alapvető feltétele. Nem kevés anyagi áldozat ez a művelődési kormányzat részéről, hiszen több tanárra, idegen nyelvszakos pedagógusra van szükség; oktatástechnikai berendezésekből is többet feltételez. Hogy milyen eredménnyel, az most még nem látszik bizonyosan, de remélhetőleg többet hoz a konyhára. Amire szükség is van. Vannak, akik mór-mór idegen nyelvi analfabétizmust emlegetnek, hazánk felnőtt korú népessége idegen nyelv nem tudása kapcsán. Hajlamosak vagyunk egyetérteni velük, mert bizony, valóban elszomorító, hogy nyolcesztendős orosz nyelvtanulás után is milyen makogva, félve szólalnak meg fiataljaink, ha sorsuk orosz nyelv- területre veti őket, vagy ha oroszul kellene megértetniük valahol magukat. És nem sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha más európai nyelven kellene megszólalniuk. Vannak, akik annyival elintézik — „nincs nyelvtehetségem”. Pedig ez tulajdonképpen csak a dolgok könnyű kezelése. Való igaz, hogy a nyelvérzék segítheti a tanulást, a szebb, tökéletesebb kiejtést, de a nyelvérzék nem minden. Azide- gennyelv-tanuláshoz ugyanis elsősorban szorgalomra van szükség. Kitartó szorgalomra. Gyanítom, ez hibádzik a legtöbb esetben. De legalábbis akkor, amikor a tanuló még nem tapasztalja saját bőrén, hogy a nyelv- tanuláshoz érdeke fűződik. Felnőtt korban sokkal inkább sarkallja valamilyen érdek a nyelvtanfolyamokra beiratkozót, többnyire valamilyen vállalati követelmény. Akár a TIT tanfolyamait, akár a nyelvi gmk-k hallgatóit nézzük, ez nyilvánvaló. A magánpasszióból idegen nyelvet tanulók ritkán járják végig a kurzusokat. De ez csak az egyik dolog. A másik, hogy az intenzív nyelvtanulási formákat leszámítva, ezek a tanfolyamok sem igazán hatékonyak. Amiről nem mindig azok tehetnek. A kérészéletű nyelvi ismeretek ugyanannak az oknak az okozatai, mint az iskolai nyelvtanulásé — a szorgalomra nemcsak a tanulás, hanem az ismeretek karbantartásának időszakában is szükség van. Az idegennyelv-tudás szüksége egyre inkább felismert érdekünk. Most ne részletezzük ennek gazdasági, társadalmi okait. Eléggé közismertek. Az idegennyelv-tudásunk alapjait pedig — bármenynyire is fontos szerepet tölt be e téren a TIT —, mégiscsak az iskola rakja le. A szerencsére már nem ritka holló óvodás idegen nyelvi csoportok is biztatóak. Bár kétségtelen, a szülők hozzáállása ebben a kérdésben, s ebben az életkorban döntő. Nem anyagilag — a foglalkozások óradíja igazán nem magas —, hanem az indításban. Mi tagadás, elsősorban az értelmiség tartja fontosnak, hogy a gyerek megtanuljon egy másik nyelvet is, az anyanyelvén kívül. Mint ahogyan ők áldoznak arra is, hogy esetleg néhány hetet, hónapot a tanult nyelv környezetében töltsön a gyerek. Az idegen nyelv tanulásának ugyanis ma is egyik leghatékonyabb módja, ha az adott nyelvterületen gyakoroljuk. Gimnazista szinten persze, nemigen lehet nagyon széles körben megvalósítani ezt a feltételt. Azért vannak jó példák, főként az orosz nyelv tanulásában. A tanárok nyelvtudását is csiszolják, tökéletesítik az ösztöndíjak. A mai nyelvtanárok — ezt bízvást mondhatjuk — többnyire jól beszélik az idegen nyelvet. Miért nem tudunk akkor nyelveket? A már felsoroltakon kívül mit is mondhatnánk? Talán azt, hogy az idegennyelv-tudás fontosságára sokáig nem döbbentünk rá. Igazából csak néhány éve sürgetjük, hogy e téren tenni kellene (kell) valamit... Elkezdtünk tenni ... De az eredményre várni kell. És ne feledjük, az általános iskolai idegen- nyelv-tanítás ma is harmincas, vagy nagyobb osztály- létszámmal folyik, alacsony óraszámban. Csutorás Annamária
