Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
1985. március 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 A Károlyi-földosztás A közelmúltban, amikor A vörös grófnő című filmet a diósgyőri Ady Művelődési Házban bemutatták, a vetítést követő alkotó—közönség találkozón felszólalt egy idős férfi, s elmondta, hogy ő tanúja volt a filmben is ábrázolt Károlyiföldosztásnak, mint fiatal gyermek ott volt, amikor az történt. Ezt az idős férfiút Pelle Istvánnak hívják, Diósgyőrött él egy csendes, kertes házakból álló utcában, s immár tizenöt éve a Diósgyőri Gépgyár nyugdíjasa. Lakásán kerestük lel, hogy beszélgessünk a hatvanhat év előtti földosztás emlékeiről. E beszélgetést az is időszerűvé tette, hogy éppen március 2!)-én múlt negyven éve, hogy az új Magyarországon megkezdődött , a nagybirtokok felosztása, s immár véglegesen lezárult az ezeréves per. — Tízéves voltam 1919 elején, amikor a Károlyi-birtokon megkezdődött a földosztás — emlékezik Pelle István. — Édesapám a Károlyi-uradalomban volt vadőr Heves megyében, abban a tanyavilágban, ahol később a Nagyút nevű'község létesült. Károlyiról már sokat lehetett hallani a háború vége felé, szüleim is emtejj^f- ték, hogy van egy gróf, aki a szegényéig pártján van. Híre jött 1919 elején, február vége felé, hogy ez a Károlyi gróf Kápolnán megkezdte a földosztást. Mondták is nálunk, hogy nem most kellett volna, hanem jóval hamarabb, de jó, hogy van valaki, aki a saját földjét osztja fel. Tudtuk, hogy nemcsak Kápolnán fogják felosztani, vagy legalábbis szerettük volna. Valóban sor került a földosztásra Nagy- úton is, meg Kálban, Tarnazsadányban és máshol a Károlyi-birtokokon. Nemcsak az uradalom emberei kaptak, a falusi szegénységnek is jutott. Mi közigazgatásilag akkor Kálhoz tartoztunk. Nagyapámtól, Pelle Mihálytól tudtam meg, hogy mikor osztják a földet. Kint voltam én is, láttam, ahogy húzták a mérőláncot, mérték a földel. Apám is kapott két holdat, ami nagyon sokat jelentett, mert heten voltunk testvérek, és ez a család anyagi gondjain sokat segített. Az apám megmaradt vadőrnek, a földet vasárnap műveltük. Károlyi Mihályt láttam a birtokán. Ügy emlékszem, magas, szikár, vékony ember volt. A felesége meg, ha lejött, az inkább a birtok parádi kastélyában lakott. — Hogyan alakult a további sorsa? . — Ott -éltem tovább Nagyúton. Az uradalomnak volt egy nagy gépműhelye, amikor íelcseperedtem, ott lettem géplakatos-tanuló, de minden vasasszakmát meg kellett tanulni. Amikor felszabadultam az inaskodásból, természetesen az uradalmi műhelyben kellett dolgoznom. Persze az uradalom akkor már nem a Károlyié volt. Ügy tudom, űtőle elkobozták a vagyonát, a birtok állami tulajdon lett, és egy jószágigazgató dirigálta. 1939-ig dolgoztam itt a gépműhelyben. Azért csak eddig, mert akkor megszűnt az uradalom. A tanyákat összevonták, Horthy falut építtetett a helyére. Ez a mai Nagyút község. A régi Károlyi-uradalom cselédei jöttek ide tömmel, ők települtek be az új faluba. Én meg nem akartam maradni és eljöttem Diósgyőrbe, ahol esztergályos lettem a DIMÁVAG-ban. Ott dolgoztam 1970. december 31-ig, akkor mentem nyugdíjba. A munkaidőmet 1929-től számították be. — Nagyon szép ez a kis kertes ház, ahol most vagyunk. Saját? — Ez saját. Amikor Miskolcra kerültem, hamarosan megnősültem; először albérletben laktunk. Később, a gyár alatt, u Szövő utcában. Aztán 1949-ben ott lehetett telket igényelni, hát építkeztem. Tíz év múlva, 1959-ben, amikor a Lenin Kohászati Művekben valami fejlesztés volt, szanálták azt a területet, ahol laktunk, és a kártérítésből akkor vettük ezt a házat. Jó is volt eljönni a gyár közvetlen közeléből, a mindig kormos levegőből ide, a csendes, kertes, szinte falusias utcába. Jó volna itt minden, csak a nyugdíjam lehetne magasabb. Csendesen éldegélünk itt a lányommal, a vömmel, meg a két unokámmal. A vöm a Szerencsi Állami Gazdaságban dolgozik, a lányom a DIGÉP- ben, a feleségem a háztartást vezeti, a két. unokám közül az egyik most készül szak- középiskolába, a másik meg katonai bevonulás előtt áll. A hét testvér közül már csak öten élünk. A négy asszony test vérem Nagyúton lakik, férfitestvéreim is velem együtt lettek lakatosok. — Emlékszem a felszólalására A vörös grófnő ankétján. Mit érzett, amíg a filmet nézte, és az ismerős földosztást látta? — A film egészében tetszett. Az első rész, amelyik a grófné életét, fiatalságát mutatta, az az ő életük ... De amikor a földosztást láttam, a régi híradóban is, meg ahogy most eljátszották újra a színészek, hát az bizony nagy élmény volt számomra, mert így láttam hatvanhat évvel ezelőtt is, ahogyan azt most a film bemutatta. Benedek Miklós Fotó: Laczó József Tízéves évforduló Tizedik évei jubileumát ünnepli az idén Leninvárosban az öregek napközi otthona. Az induláskor negyvenkét tagja volt a ma már egyesített szociális intézménynek nevezett otthonnak. Lakói kényelméről, ellátásáról és egészségének védelméről rendszeresen gondoskodnak az intézmény vezetői. Jó három esztendővel ezelőtt úgy tűnt: a hullámok összecsapnak az Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalat fölött. A hajdan jobb napokat megélt gyár- építőktől 1981 vége felé pánikszerűen menekültek az emberek. Többségük az akkor konjuktúrális lehetőségekkel kecsegtető tsz-mellék- üzemágakba, és szakcsoportokba tartott. De voltak, akik kiváltották az ipart, vagy kisiparosoknál szegődtek el „csendestársnak” — jó pénzért. Az állami és tanácsi építőipart azonban valamennyien nagy ívben elkerülték. Évközben harmincnyolcmilliós veszteséggel számolt a vállalatvezetés, ami az év végére sajnos bejött. Megszűntek a jó pénzt hozó és kedvező lehetőségeket kínáló nagyberuházások, a gyárépítésnél hasznosítható gépek és berendezések kihasználatlanul árválkodtak. A hangulat a mélyponthoz közelített. Maximális programnak tűnt a talpon maradás lehetőségeinek a megteremtése is. Megvallom őszintén, ebben a helyzetben nem repdesett az örömtől Joúsz Gábor igazgató, amikor elmondtam, hogy a vállalat gondokkal kuszáit helyzetéről akarok írni. Így utólag visszagondolva: az úgynevezett „rázós” kérdésekre is őszintén válaszolt, minden esetben felvillantva a kivezető utat. Akkor abban maradtunk, hogy két év múlva térjünk vissza a vállalat helyzetére. Ilyen előtörténet után kopogtattam be hozzá a minap. — Szóval talpon maradtak — mondom amint leültünk, és miközben várom a „becsapódást”, beleolvastam az igazgató asztalán levő reklámfüzetecskébe. „Folyamatosan fejlesztettük termelőeszközeinket, jelentősen növekedett a hatékonyság és a gazdaságosság, javult a minőség, csökkent az átfutási idő . .. Meglevő speciális technológiáink alkalmazásával és újabbak kifejlesztésével európai színvonalon kívánunk dolgozni." — Ajánlólevélnek nem rossz sorok — említem meg. — Először talán az alapkérdésre válaszolok — mondja az igazgató. Az ÉAÉV valóban talpon maradt. 1982 végén már 17 millió nyereségünk volt, egy évvel később 48 millió, a tavalyi nehéz évet pedig 56 milliós nyereséggel zártuk. Azt már csak zárójelben említem meg. hogy mindhárom évben éppen a szabályozók változása miatt jelentős összegeket vont el az állam. Tehát nem gondoktól mentes körülmények között jöttek az eredmények. Olyan belső és külső intézkedések történtek azokban a hónapokban, amelyekre korábban egyszerűen nem is gondoltunk. Meghatározó lett a piaci szemlélet térhódítása — miközben fokozatosan bővítettük működési területünket. — Nos, vegyük először a piacot — vetem közbe. — Abból indultunk ki; bármilyen nagyságrendű munkát elvóllalalunk, ha az nyereségesnek ígérkezik, és lehetőleg a megyén belül van. — Miért pont a megyén belül? — Mert ez eleve garantálja az olyanfajta költségcsökkentési tényezőket, mint a szállítási utak lerövidülése, az emberek jó elhelyezése, egyszóval az összes járulékos költségek csökkentése. — Tehát ezt az intézkedést nem valamiféle látványos gesztusnak szánták? — Lehet, hogy csalódást okozok, de számoltunk ... Ugyanakkor hozzáteszem, hogy az időközben bevezetett versenytárgyalásokon természetesen nemcsak Borsodban voltunk állandó jelentkezők, hanem ajánlatokat adtunk a megyén kívülre is. Elég mozgékonynak bizonyult a létrehozott fővállalkozási csapat, hiszen olyan munkákat szereztünk meg, mint a Ganz-MÁVAG 600 milliós országosan is kiemelt motorvonat gyártócsarnok építése, vagy a KGST-program- hoz kötődő erőművi kazettaátrakó, de mi készítettük el Dunaújvárosban a salakfeldolgozó mű darupályáit, és hamarosan felépítjük a mátrai gázbetongyárat. Utóbbi elsősorban a lakossági építőanyag-ellátás miatt jelentős, hiszen az év közepétől 560 ezer köbméter jó hőszigetelést garantáló terméket gyárthatnak ott évente. Ez nagyjából 240 millió kis méretű téglának felel meg. — Nem akadékoskodásképpen mondom, de ezek a munkák akárhogy , is nézem, Borsodon kívül vannak ... — Ezt kivédhetem azzal, hogy Ózdon elvégeztünk egy 2 milliárdos beruházást, az LKM-ben 3 milliárddal szerepeltünk az acélműnél és nagy összegű munkáink voltak a Hejőcsabai Cementműben meg a Borsodi Vegyi Kombinátban. De ez a múlt, hiszen akkor egyetlen év alatt 1 milliárdot építettünk be a diósgyőri kohászatban, itt a központunk szomszédságában. Most viszont 150—200 munkahelyen jött össze ugyanez az ösz- szeg. Megszűntek az állami nagyberuházások, és ez nemcsak összegszerűen programozta át feladatainkat, hanem a gondolkodásmódot és a magatartást is befolyásolta. Az önálló és nagy létszámú építésvezetőségek helyett 10 —15 fős egységek alakultak, vállalva a központtól távoli önállóságot és a felelősséget. De visszatérve a megyén belüli munkákra: a Miskolc városi Tanács megbízásából jelentős közmű-, villamos-, és közúthálózatot építettünk határidőre, és így utólag nem szerénytelenség: a város polgárainak megelégedésére. Befedtük a Szinvát, átépítettük az Avas alját, a Bajcsy-Zsi- linszky utat, most is dolgozunk a Zója téren és megpályázzuk a Széchenyi utca rekonstrukcióját is. Meg azután mi csináljuk az összes magas házak alapjait. — Ezzel a mondattal tulajdonképpen már nemcsak a mába toppantunk, hanem a holnapot is érintjük ... — Most tárgyalunk egy osztrák—magyar vegyes vállalkozásról. A Sajó-parti ipari föüzem jobb kihasznlása érdekében — ezt saját erőből építettük — korszerű betoncserépgyártást tervezünk, jövő évi Indulással — mondja Joósz Gábor, és miközben lelkesen beszél róla, hogy évente 10 millió darab cserép gyártását tervezik, egy prospektusból, szín- és méretváltozatban mintakollekciót mutat, hangsúlyozva, hogy ezzel egy csapással megszűnik a cseréphiány Borsodban. Ezután hozzáteszi: — Ez egy önálló vállalkozás lesz az ÉAÉV telepén belül. Az érdekeltség, a vagyon részarány szerint oszlik meg. Nemcsak gyártjuk a cserepet, hanem létrehozunk egy olyan komplex részleget, amely az általunk gyártott szép színes cserepekből komplett tetőszerkezetet épít — befedve, pe tárgyalunk a kassai vasgyár vezetőivel is, mert egy nagyobb munkára van kilátás, és végül is ez közelebb van mint mondjuk Sátoraljaújhely vagy Gyöngyös ... — Most a talponmaradás gondjain túljutva, ön személy szerint úgy ítéli meg, hogy a piackutatás fokozása és a működési terület bőví- se meghatározó volt abban, hogy az ÉAÉV nemcsak ledolgozta a veszteséget, hanem már-már tartósan nyereséges lett. — Ezek lényeges dolgok voltak, de csali azért, mert találkoztak az itt dolgozó 2500 ember tenni akarásával és kimondom azt is: jövőbe vetett bizalmával. Most jól hangzana azt mondani, azért szűnt meg az elvándorlás, mert jött a pénz. De amikor a törzsgárda kitartott a vállalat mellett, még nem volt a zsebünkben a pénz, de volt hitünk és tenni akarásunk azért, hogy kikerüljünk a gödörből. És milyen az élet, azok közül akik akkor cserbenhagytak minket, a valamirevaló szakemberek mind visszajöttek. — Mennyivel jártak jobban azok, akik maradtak? — Erre talán ők tudnának a legkonkrétabban válaszolni ... Én csupán arról beszélhetek, hogy igyekeztünk erkölcsileg és anyagilag is a lehető legtöbbet nyújtani. Bérszínvonalunk meghaladja a 64 ezer forintot, ami azt jelenti, hogy országosan az építőipar középmezőnyében, megyén belül pedig az első harmadban vagyunk. Most sem titkolt célunk, hogy emeljük a bért, és a többletnyereségért leadózunk. De az sem lebecsülendő, amit az újításokért fizetünk. A lakásépítéseket 100—150 ezer forint kamatmentes kölcsönnel segítjük, meg fuvarral, anyagbeszerzéssel, géppel, zsaludeszkával és még sok mással. Gondoskodunk a továbbképzésekről, a tanulásról, kellemesek az üdülőink, kényelmesek a munkásszállásaink. Miközben az igazgató sorolja az egymásrautaltság helyett sokkal inkább egymásra találást bizonygató tényeket, tekintetem ismét a kék fedelű propagandafü- zetecskére téved. Színes fotók illusztrálják a vállalat nagyszerű alkotásait, a kombinált acélmű vasvázaitól, a szilvásváradi lovarda ragasztott faszerkezetén át. a tapolcai beton kagylóig. Látványos munkák, meg kell hagyni... És szemet gyönyörködtető alkotások. Két éven át csendben drukkoltam az Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalat kollektívájának. Sportnyelven szólva; egy nehéz menetet megnyertek. Tűrés helyett a küzdést választották — és mert az akkori helyzetben — talán akad aki emlékszik rá — kissé keményebben fogott az újságíró tolla — ezért is írom most jó szívvel: az ÉAÉV túljutott a talponmaradás buktatóin. PjMilovIts Ágoston
