Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. március 2., szombat Matus György (Musgrave) és Fehér Ildikó (Anne) egy próbajelenetben. A három katona (Polgár Géza, Matus György, Gáspár Tibor) közrefogja az egyik bányászt (Varga Tamás). Ismét új bemutatóra készül a Miskolci Nemzeti Színház. Szűcs János rendező irányításával folynak John Artfen angol író Musgrave őrmester tánca című drámájának előkészületei.' John Arden ahhoz az angol írógenerációhoz, illetve írócsoportosuláshoz tartozik, amelyet fellépése idején — harminc évvel ezelőtt — a „dühöngő fiatalok” néven emlegettek. Az 1930-ban született Arden 1957-ben jelentkezett először drámával, Babilon vizei volt a címe, a Musgrave őrmester tánca című darabját 1959-ben írta és az 1965-ben jelent meg nálunk egy angol drámagyűjteményben. Az írót a kor nagy kérdései, a háború és a gyarmatosítás, az ember és a tudomány viszonyának problémái foglalkoztatták, ám egyértelmű választ azokra nem tudott adni. Miskolcon bemutatásra kerülő darabja nagyjából száz évvel ezelőtt játszódik, a krími háborút követően, valahol egy angol bányavárosban, egy afrikai gyarmatról hazatért néhány katona és a helyi lakosság körében. A színpadon még csak jelzett díszletek láthatók, amikor ott jártam. A bányavárosba tartó négy kalória közül három van a színen: egy sokat tapasztalt üreg katona (Polgár Géza) egy társával (Gáspár Tibor) kártyázik, s legfiatalabb társuk (Mihályi Győző) őrt áll, vigyáz rájuk és a rakományra. Nemsokára megjelenik egy öreg révész (Simon György), aki majd a társaságot el- hajókáztatja még a fagy beállta előtt úticéljukhoz, a városba. S végül belép a színre a darab címszereplője, Musgrave őrmester • Matus György). Persze, mindez, amíg nézem a próbát, igen hosszú idő alatt zajlik le, Szűcs János minden mozzanatot többször elpróbál'tat, újabb ötletek születnek és enyésznek el, folyik a próba a maga rendje szerint. Matus György, aki abszolút főszereplője lesz a darabnak, ebben a színházi évadban igen sok alakban áll előttünk. A Totókban ő a falusi plébános és ugyanakkor szerepel Az ember tragédiájában is, ahol négy szerepet játszik. többek közö.tt ő az Úristen. (Körtvélyessy Zsolt balesete után vette át ezt a szerepet.) Falusi plébános és Oiristen felváltva. De ha már a papi pályánál maradunk, a Negyedik Henrik király ban ő Hanno, a kölni érsek. Az elmúlt évadról áthozott Aki a pofonokat kapja című darabban, ö a dúsgazdag Regnal báró, s most készül átlényegülni Musgrave őrmesternek. Sok-sok eltérő szelep után lesz most Musgrave. Vajon, milyennek látja figuráját? — Megszállott, magát prófétának képzelő valaki szerintem ez a Musgrave. Bajtársainak elvesztése a gyarmaton váltja ki belőle azt az elhatározását, hogy a háború ellen tegyen valamit a maga sajátos eszközeivel. Bajtársát az operából jövet lőtték le a gyarmaton. Három társával megszökik és hazahozza a lelőtt bajtárs hulláját. Olyan emberekkel jön, akik bűnhődés elől szöknek. Musgrave a maga akcióját, a háború elleni furcsa agi- tációt két tényezőre építi. Az egyik, hogy van egy géppuskájuk, ami akkor roppant fegyver volt, és velük van a lelőtt bajtárs egyenruhás csontváza. amelytől pszichikai hatás elérését várja. Persze, nehéz lenne előre elmondani, mit tesz Musgrave, mert a rendezőnek az a törekvése, hogy csak a végén tűnjön ki, miért jöttek e katonák haza, miért jöttek éppen ebbe a városba. Szűcs János rendezővel Arden darabjának többféle értelmezhetőségéről beszélgetünk. A darab ugyanis valóban sokféleképpen magyarázható, sokféle olvasata lehet. — A múlt század végén játszódó danabot nem akarom semmiképpen aktualizálni — mondja Szűcs János. — Nekünk, magyaroknak, egy kis ország lakóinak más kell, hogy legyen az olvasatunk, nem azt kell okvetlenül kiéreznünk a drámából, amit hajdan az angolok, a bukó és már bukott gyarmattartók első bemutatásakor, a ciprusi válság idején kiolvashattak belőle, illetve, amit ki kellett, hogy olvassanak belőle. Elképzelésem szerint általánosabbá tudjuk és kell tennünk a darabban érintett problémákat. Nem a konkrét városra kívánunk koncentrálni, hanem arra, hogy az író meglátása szerint a világ mind az adott városban, tehát az. angol bányavárosban, mind pedig a gyarmaton, ahonnan a katonák hazaszöknek, tulajdonképpen őrült. Olyan világ van mindenütt, ahol rettegés van, ahol félni kell. A négy katona a félelem különböző típusait képviseli és az azzal való szembeszállás, vagy az az elöl menekülés lehetőségeit jelképezi. Felmerül itt az a gondolat, hogy nem kell semmivel törődni, ki kell lépni az egészből. Felmerül a pacifizmus gondolata. Felmerül valami szélsőbalos törekvés, amely szerint terrorral kellene fokozni a szembenállási tevékenységet. Ebben a darabban valami nagyon rossznak a kifakadásáról van szó, mint amikor egy csúnya fekély fakad ki, de itt nem magára a kifakadt fekélyre kell koncentrálta, nem az a lényeg, hanem az, hogy az egész test, amelyen a fekély van, beteg. Arra is gondolnunk kell, hogy a történés idején, mint azt már Matus György is elmondta, a géppuska hatalmas fegyver volt. Üj fegyver. Talán olyan hatása lehetett, mint ma az atomnak. S ennek ~ roppant szerepe van a történetben. összességében, a darab az én olvasatom szerint a világ társadalmának rcttegtetettségéröl szól, amely sajnos, ma is időszerű mondandó, sőt, bizonyos fegyverkezési tendenciák ismeretében még inkább az. Akkor ember-ember ellen küzdött, az ellenfélnek arca volt, most zlektronikákba tápláltan vár a gyilok arra, hogy egy gombnyomással útjára indítsák, s így az esély a rettenetre még rosszabb. Ezért tartom időszerűnek John Ai'den darabját. A darab főszereplője Matus György lesz, a katonák rajta kívül a már említett Polgár Géza, Mihályi Győző és Gáspár Tibor, további főbb szereplők Máthé Éva, Fehér Ildikó, Sallós Gábor, Simon György, Dó- czy Péter, Palóczy Frigyes és Varga Tamás. A bemutató a tervek szerint március 22-én lesz. (bcnedek) (Fotó: Jármay) Mondhatná szebben... Ismeri Cyranót? A szép gondolat tiszta magatartást közvetít Edmond Rostand népszerű romantikus drámájának hőse Cyrano de Bergerac. Félelmetes párbajhős, akinek fürgén jár a kardja, ha bán- talom éri. Sziporkázóan szellemes a beszéde, amely nincs híján a gúnyos csipkelődésnek. Azt azonban nem tűri, hogy feltűnően nagyra nőtt orrára valaki bántó célzást tegyen. A színmű leghíresebb monológjában egy főnemes megjegyzésére — hogy ugyanis „az orra nagy” — Cyrano maró öngúnnyal felel: „Lássa, ez szimplán hangzik ... Így nincsen hatása! Mondhatta volna szebben, kis lovag.” S utána kihívóan, barátilag, kíváncsian, intőn, gyöngéden, tragikusan, naivul, bámulva s még tucatnyi hangnemben ad példát arra, hogyan lehetne orrát jellemezni. Valóban bámulatos a nyelvi lelemény, amely — bár a XVII. század francia irodalmának ékes, cifrázó stílusát is visszhangozza — elismerésre késztet gazdag változatosságával. A dráma hősének élő modellje volt: Savinien de Cyrano, aki a Bergerac nevet megkülönböztetésül használta. Moliére kortársa volt a gaslajdonitva — a róla szóló dráma említett jelenetében ékesen megnyilatkozik. „Mondhatta volna szebben . ..” Vajon nem időszerű az intelem ma is? Ha nem is a színházi jelenet körülményei között, hanem hétköznapjaink érintkezési formáit látva-hallva: nem ta~ Iáljuk-e úgy, hogy „szimplán hangzik" a szó, hogy más-más hangnemben szebben hangzana, hatásosabb lehelne? Nem volna szükség olykor Cyranóra, hogy a maga bátor és szellemes módján ránk pirítson? Bizonyára sokan bólintanak egyetértéssel e kérdéssorra. Csakhogy ma nincsenek romantikus hősök, akik a szó- és a kardpárbajban egyaránt rettenthetetlen daliák. Ma meg sem ütközünk a közhelyeken, s inkább visz- szahúzódunk nyelvi durvaságokat hallván. De talán nem is hősökre van szükség, hanem józanul és a maguk fejével gondolkodó emberekre. Akik készek arra, hogy a meggyőző érveket elfogadják, a vonzó példákat kövessék, s akik egyetértenek azzal az elvvel, hogy nyelv és magatartás szorosan ösz- szefügg. „Mondhatná szebben ...” — így módosíthatjuk az idézetet. Mintegy személyhez szólva vethetünk fel lehetőségeket a beszéd páratlanul gazdag változatai közül. A társadalmi fejlődésnek egy olyan szakaszában, amelyben a közélet tömegek számára nyílt meg, s általános igény az értelmes beleszólás, amelyben a szocialista humanizmus a közérzet meghatározó tényezője lehet — jogos követelmény az általános beszédkultúra magasabb szintje. Ahol csak lehet, segítenünk kell a társadalmi érintkezés jó szokásainak kialakulását és elterjedését. Érdemes feltárnunk azokat a tényezőket, amelyek nyelvi és nyelvhasználati gondjainkat előidézik, s elgondolkodnunk bizonyos terjedő jelenségeken. Bátran és színesen élni a nyelv sok-sok lehetőségével, ezt tanulhatjuk el Cyranó- tól. Tudnunk kell megszólalni és megszólítani, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, de ismernünk kell a tiszteletadás és távolságtartás eszközeit is. A mindennapi kommunikáció sokféle helyzete ak'kor nem hat ránk zavaróan, ha meggyőződésünkké válik, hogy a szép szó világos gondolkodást, a szép gondolat tiszta magatartást közvetít. Keressük hát együtt: hogyan mondhatnánk szebben, amit mondanunk kell és érdemes! Kováts Dániel cogne-i testőrcsapat temperamentumos tagja, gazdag képzeletű költő, akit kortársai nagyon szerettek. Most azonban nem az ő alakját akarjuk megidézni, hanem azt a nyelvi magatartást, amely — jogosan neki tuA magyar nyelv hete alkalmából indítjuk útjára új rovatunkat, amely kéthetenként, szombaton jelentkezik lapunkban, Mondhatná szebben címmel. A magunk lehetőségével, és Kováts Dániel tanár úr közreműködésével ezen a módon is szeretnénk segíteni a magyar nyelv, a szép beszéd ügyét. Beszédművelő sorozatunkban sok mindenről olvashatnak majd, a megszólítástól a helyes hangsúlyozásig. Úgy gondoljuk, hogy egy-egy konkrét beszédhelyzetből kiindulva a nyelvi magatartáshoz adhatunk megszívlelendő tanácsokat, talán nem haszontalanul. A lámpa pirosra vált. Zöldre várunk. Életünk egyhar- madát alvással töltjük, egyötödét tanulással, egytizedét várakozással. Várunk az autóbuszra, lakásra, telefonra, üzemi ebédre, pénztár előtt és operáció után, várunk a hétvégi kirándulásra és a hétközi termelési tanácskozásra, várunk a csendre és várunk a zajra, várunk, amíg élünk, a halálra. — Csak egy perc! Csak egy percet kell várni! — mondja a titkárnő. Szeretnék valami kedveset, szépet kigondolni most, amíg itt ülök ebben az unalomig ismert előszobában. A műanyag váza virágai változatlan színben pompáznak, s a csorba hamutartó is a régi, csak a mellettem szorongó és bebocsátásra váró ügyfelek újak. Újak és reménykedőék. Hogy „ügyük” szerencsés fordulatot vesz, hogy nem kell sokáig várni. Várni! Várni kell itt is, várni kell most is. Egy percet, tíz percet? Egyre megy. A védekező reflex hangtalan dalt dúdoltat velem, s arra ösztökél, hogy széplábú lányokra, nagy rohanásokra, kényszer nélküli boldog várakozásokra gondoljak, s ne gyötörjön az üres, haszontalanul töltött órák kínja. Állok a pult előtt és a nyakamat nyújtogatom. Most kezdődik a szokásos esti szertartás. Mi legyen a vacsora? Parízer vagy felvágott? Még öten vannak előttem. Valaki juhtúrót kér, pontosan húsz dekát. Nem többet! Amikor a mérleg nyelve a 21-esen áll meg, a szigorú vevő egy szemvillaCsak egy perc nással visszaparancsoltatja a felesleget az eladóval a dé- zsányi tálba. Egy bácsi gyulait óhajt, két párat, de nem túl hosszút és nem túlságosan penészes héjút... Hiába esküdözik a jobb sorsra érdemes eladó, .hogy a penész nemes... A bácsi egy percig válogat, hümmög, gondolkodik, feltart bennünket. A pénztárnál újrakezdődik minden., „Jaj, aranyoskám, egy pillanat” .— s a néni még visszaszalad a tejért, s közben magához vesz egy konzervet is. „A fiam, tudják nagyevő, már menyasz- szonya is van” — teszi hozzá dicsekedve, s nem veszi észre, hogy mögötte hosszúra nyúlt a sor, s nem tudja, hogy legalább egy percet ellopott tőlünk. Egy percet! Mi az az egy perc? Egy férfi átlagosan 67 évet él, egy nő 72-t. E töméntelen idő egyharmadát átalusszuk, egyharmadát végigdolgozzuk, s ami marad, azalatt moziba megyünk, sétálunk, olvasunk . .. Egy perc? Egy perc alatt igent és nemet lehet mondani. Egy perc alatt átolvasható egy önéletrajz. Egy perc alatt ötszáz métert lehet futni, hét kilométert autózni, harmincat repülni... Mi minden fér hatvan másodpercbe? Egy perc alatt hatezer meteor hull a Földre, s ennyi idő alatt 1750 kilométert tesz meg bolygónk a Nap körül. Egyetlen perc alatt 3í! vihar keletkezik Földünkön, s négyszáz köbméter csapadék hull a kontinensekre. Percenként 108 ember hal meg és 114 születik. Egy perc! Szemvillanás, mérhetetlenül kicsi idő a boldogan töltött órák tengerében: de semmiség a 4,5 milliárd éves Föld történetében . .. Sajnáljuk-e hát a percet? A világmindenség órájának ketyegését elnyomja pici karóránk szapora tik- takja. A képzeletbeli, nagy homokórán pereghetnek a szemek: de minden perccel mi vagyunk kevesebbek, minden perccel eggyel kevesebb van hátra, minden haszontalan perc pótolhatatlanul elveszett . . . Éppen ezért vagyok ideges, ha erőszakkal abból vesznek el, amiről holtbiztosán tudom, hogy véges. Hogy csak ennyi van! Egy perccel se több! Brackó István
