Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
1985. március 2., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Lépni kell, hegy haladjunk A DIGÉP vezérigazgatója nem azért kért szót a miskolci pártértekezleten, hogy az üzem eredményeit méltassa. De el kellett mondania, hogy legyen miért szerénynek lennie; hogy jussa legyen üzenni a kongresszusnak: a patinás diósgyőri gyár kiemelkedő esztendőt zárt 1984-gyel. A számok csak erősítik a tényeket. A számok: a nyereség az elmúlt évben 625 millió forint volt, s öt évre visszamenően a tiszta haszon egynegyedét az úgynevezett pénzkímélő beruházások hozták: az anyag- és energiatakarékosság, az újítómozgalom meglódulása. A tények pedig arról vallanak, hogy eszmei, politikai egység alakult ki, s olyan kreativ légkör jött létre, amely bizonyossággal prognosztizálhatja, hogy az eredmények fokozhatóak. Az idei nyereségterv hétszázmillió forintot valószínűsít. Csakhogy ... És dr. Énekes Sándor nagyon őszinte szavakkal elemezte azt a kérdést, amely így szól: meddig nyomható még a beruházások, fejlesztések fékje? A jó szabó kétszer meggondolja, amíg egyszer is az ollóhoz nyúl. Aki elszabja a szövetet, az már nehezen csinálhat jó ruhát... Ez a képes beszéd annak kapcsán jutott az eszembe, hogy közgazdászok és politikusok egymással é^, egymás között is vitatkoznak arról, hogy mennyi legyen az az összeg, amelyet a beruházásokra fordítunk. Különböző korokban különböző nagyságú volt az a hányad, amely a nemzeti jövedelemből a felhalmozást szolgálta. Most, amint azt minden újságolvasó ember tudja, gazdasági és adminisztratív eszközökkel egyaránt visszafogták a beruházásokat. Ez a takarékosság a népgazdasági egyensúly erősítését szolgálja, valamint azt a hivatalosan is deklarált közös óhajt, hogy az életszínvonal, a fogyasztás lehetőleg ne csökkenjen. A kérdés csak az, hogy meddig tartható padlóig nyomva a beruházások fékje? Nem zsákmányoljuk-e ki a jövőt, ha majdani boldogulásunk érdekében most keveset fektetünk be? A szakirodalomra hivatkozva tegyünk egy rövid történelmi visszapillantást. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a hatalmas ipari beruházásokat az életszínvonal sínylette meg. Bebizonyosodott, hogy ez az út sehova sem vezet. Később a mezőgazdaság rovására fejlődött az ipar, de a szerencsére időben végrehajtott korrekció nyomán az agrárgazdaság is részesült a beruházási javakból, s dicsekvés nélkül állíthatjuk, hogy a magyar mezőgazdaság mostani eredményeit világszerte jegyzik. A hatvanas években az infrastruktúra volt az áldozata a gazdasági fejlődésnek. Ám ez a gazdasági fejlődés - éppen az infra hiánya miatt — egyoldalú lett. Bebizonyosodott és csatát nyert az a gondolat, hogy az infrastruktúra viszonylagos elmaradottsága a népgazdaság fejlődésének gátjává vált. Újabb, még időben észlelt pályakorrekció következett. Ez volt az autópályaépítés időszaka. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy a beruházásokra szánt pénzösszeget tovább faragni már nem lehet, mert különben a jövőt „esszük meg". Némileg szakszerűbben ezt fogalmazták meg az iparstatisztikusok két évvel ezelőtt a szekszárdi vándorgyűlésen. Az eseményről tudósító gazdasági hetilap így ir erről: „Magyar- országon 1972—73-ban a felhalmozás visszaesett és a csúcspontot, hullámzásokat követően, 1977— 1978-ra érte el, majd ezt követően meredeken csökkent és valószínű e folyamat 1985-ig nem áll meg. A fejlett ipari államokban ma már szerény mértékben nő a felhalmozási színvonal. Ez felvetette azt a gondolatot, hogy az eltérő ciklusok miatt hazánknak a nemzetközi gazdasági folyamatokhoz való szükségszerű illeszkedése nem kielégítő és ez jelentős veszteségforrássá változhat." Borsodban tavaly 12 milliárd forint jutott a beruházásokra. Volt ennél több is, s remélhetőleg kevesebb nem lesz. Nem a zászlós, lobogós avatóünnepségek hiányát panaszoljuk fel, hanem a minimális előrelépés lehetőségének hiányát. Visszatérve a bevezetőben említett, s a miskolci pártértekezleten elhangzott felszólalásra; dr. Énekes Sándor reményét fejezte ki, hogy az ország gazdasági helyzetének javulásával arányban talán enyhülnek majd a súlyos adóterhek is. A patinás üzem a hatékonyság növelésével az idén még ellensúlyozni tudja (bérnövelés) a legutóbbi áremelés hatását. De nem valószínű, hogy jut-e elég pénz a gyár újbóli felszerszámozására. A DIGÉP gépeinek 57 százaléka nullára írt berendezés. Azaz: csak eszmei értéke van, a gépek fölött elszállt az idő, akár a főkönyvet nézzük, akár a technikát. A vezérigazgató felszólalásának összegzése e cikk tanulságának összegzése is lehet: lélegzethez kell juttatni a fejlődő és hasznot hozó vállalatokat, mert ez a mostani, gazdálkodási, beruházási oxigénhiány termelési zavarokhoz vezethet. Elosztani viszont csak azt lehet, ami van, ami rendelkezésre áll. Egyéni óhaj, politikai akarat, hogy a nemzeti jövedelemnek a lakossági fogyasztásra szánt hányada ne csökkenjen. Ez pedig azt jelenti, s feltételezi, hogy többet kell produkálni ahhoz, hogy több jusson a beruházásra, a fejlesztésre, új gépre és új technológiára. Mert ez a kibontakozás feltétele, ez a lépéskényszer a záloga a haladásnak. Brackó István Növényvédő gépek a Szovjetunióba Nyolcszázmillió forint értékű növényvédő gépet szállít az idén a Szovjetunióba a Debreceni Mezőgép Vállalat. Jelentős része a belföldön jól ismert K 20—18-as típus variációja. A változásokat a szovjet partner kérésének, illetve a szovjet mezőgazdaság igényeinek megfelelően hajtották végre. Nagyobb lett a szórószélességük, s több speciális feladat ellátására is alkalmassá tették őket. Az év első felében 200, módosított K 20 —18-as növényvédő gépet vesz át a szovjet partner, az év végéig pedig együttesen 1500-at. A hengersorok hat9 van-nyolcvan évesek, a hengerfejállvány száznál is több. Sole me- lóst kiszolgálták már, kohászgenerációkat izzasztol- tak meg. Még ma is jól bírják a strapát: gőzt okádva, nagy hanggal ugyan, de mindennap háromszáz tonna melegen hengerelt lemezt dobnak a vályúba. Jó esetben akár négyszázat is, de manapság egyre kevesebbet kell „korukat letagadva” a maximumot nyújtaniuk — nincs elég megrendelés. — Nemcsak megtanultuk, hanem a bőrünkön is érezzük a recesszió, a válságiparág, a begyűrűzés fogalmakat — mondja keserűen Szkálosi László, a marketingiroda vezetője. — A Borsodnádasdi Lemezgyár igen nehéz hónapokat, éveket élt át. Még ma is olyan helyzetben vagyunk, hogy elsősorban az aröfeszíitéseinkkel tudunk dicsekedni, az eredményeinkkel kevésbé. Már az is eredmény, hogy a lemezgyár talpon maradt, mégpedig elsősorban saját erejéből. A jórészt elavult, matuzsálemi korú berendezésékkel harmincmillió forintos nyereséget értek el az elmúlt esztendőben. Sokan rácsodálkoztak erre az eredményre, hiszen már tavaly is íojtogatóan szigorúak voltak a szabályozók. — Jól taktikáznak a vezetőink. Mi úgy emlegetjük egymás közt, hogy okosan sakkoznak — világosít fel a gyári titkokról Balázs Lajos brigádvezető. — Lép egyet a világgazdaság vagy a szabályozók, nekik pedig meg kell találniuk erre a legjobb ellenlépést, különben munka nélkül maradnánk. — Véleménye szerint most hogyan áll a parti? — Ügy gondolom, hogy döntetlenre. De ha már ilyen példát hoztam fel, akkor hozzá kell tennem, hogy minőségi előnyünk van. A tájékoztatókon hallottuk, hogy újabb piacokra törtünk be, sikerült pénzt szerezni a nagyon szükséges beruházásokhoz, azonkívül kooperációs tárgyalások is kezdődtek hazai és külföldi cégekkel. Ráfér erre a gyárra a megújulás, mert csak okos taktikával és emberi erővel nem sokáig lehet eredményesen dolgozni. Nézem a párába vesző három hengersort, és a körülöttük szorgoskodó emA három meleghengersor bereket. Évtizedeken át alig változott itt valami. Hacsak az emberi makacsság nem lett erősebb. — Átvészeltük a nehéz időket, s most sem adjuk fel, pedig kevesebbet dolgozunk, mint amennyit szeretnénk, vagy tudnánk — magyarázza a brigádvezető. — Az elmúlt eveiében a megrendelés lett kevesebb, most pedig az energiakorlátozás köti a kezünket. Felborult a munkarendünk is, de ki bánja, bejövünk mi vasárnap is, csak Jegyen munka. A vállalást és a tervet teljesíteni kell... — A kongresszusit? — Azt is, meg az éves vállalásunkat is. Szorít bennünket az idő. mértből az anyag hiányzik, hol pedig az energia. Ezért vállalta a brigád a szabadnapi munkát, mert különben se vállalás, se terv, se pénz. — Sok a lemaradásuk? Mielőtt válaszol, int a híddarusnak, hogy melyik lemezhalmot viheti csomagolni. — Félreértett. Nincs még lemaradásunk, de ha nem tudunk folyamatosan dolgozni, akkor lesz. Most még jól állunk — mondja elgondolkodva, mintha magában számolná a teljesítményeket. Ezen töprenghetett, mert így folytatja: — Tavaly egész évre háromszázezer forintos anyagmegtakarítást vállaltunk, plusz ötvenezret a kongresszusra. Ezeket teljesítettük. Erre az évre szintén háromszázezer forint volt a vállalás, és emellett még százezer a kongresz- szusig. összesen tehát száz- ötvenezer forint értékű anyagot takarítunk meg a kongresszus tiszteletére. Megvárta, míg elsuhan mellett ünk a láncokkal biztosított lemezkupac, amely- lyel szinte hangtalanul surrant ki a csarnokból a daru. — Az exportterv' nyolcszázalékos túlteljesítésére tettünk ígéretet, de év végére kilencszázalékosat értünk el. Az igazgatónk is azt mondta, hogy ennek nem elsősorban az értéke a lényeges, hanem az, hogy a partnerek határidő előtt kapták meg a kért árut. Hírnevet kell szerezni a gyárnak. A brigádnak a gyáron belül már sikerült. A tizenhárom fős Ságvári Endre szocialista brigád legalább féltucatszor elnyerte az arany fokozatot. A meleghengersoron dolgozó kollektíva tagjai most sem akarják alább adni. — Nemcsak a verseny és a pénz miatt, elhiheti nekem — bizonygatja Balázs Lajos. — Az egyik brigád- értekezletünkön mondta valaki: „Ne nevessetek ki, de mostanra értettem meg igazán, hogy mit éreztek negyven évvel ezelőtt a munkások, amikor azt mondták: miénk a gyár.” Elmagyarázta és igazat adtunk neki. Valóban igaz, hogy egymástól függünk. Ha jól megy a gyárnak, többet keresünk mi is. Az általunk megspórolt forintokból nekünk is jut. Amíg nem volt ennyire szorító a helyzet, addig ezt nem nagyon éreztük. Megtanultuk, tudtuk, de nem volt rá kézzelfogható bizonyíték. A gyár mai vezetése nem szépít a helyzeten, nem hallgatja el a nehézségeket. Nem volt nehéz belátni, hogy az ő gondjuk a miénk is, és fordítva. Ezért vállalta mindenki itt a lemezgyártó üzemben, hogy ha kell, vasárnap is dolgozik. Ne akkor pihenjünk, amikor elő van írttá, hanem amikor erre adott a lehetőség, vagy ha nincs munkánk. Nekünk ilyen módon kell alkalmazkodnunk az új körülményekhez. Ha rendbe jöttek a dolgok, majd visszaültünk a megszokott munkarendbe. — Elfogadta a brigád ezt az érvelést? — Nem tehetünk mást, hiszen nem magunknak gyártjuk a lemezeket, hanem eladásra. Akikor kell lemezt gyártani, amikor veszik. Ha nem tudunk dolgozni, akkor nem lesz teljesítve a terv, és a felajánlás is csak ígéret marad. Ha pedig csak ígérgetünk és nem adunk, akkor kérni sem tudunk a kongresz- szustól. — Mit kérnének? Elneveti .magát. — Az első kérésem komolytalannak tűnik, mégis elmondom. Ne csak az ára emelkedjen a hentesáruknak, hanem a minősége is. A második kérésünk az — komolyodott el —, hogy biztosítsák nekünk a folyamatos munka feltételeit. A harmadik pedig, hogy becsüljék meg tisztességesen anyagilag és erkölcsileg is a kohászokat, addig, amíg vannak jó szakemberek ebben a szakmában. Szöveg: Fónagy István Gál Bertalan, a meleghengersor kezelőpult- Balázs Lajos brigádvezetö jánál Kép: Fojtán László
