Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. február 9., szombat Miskolci macskakövek Budapest felöl jövet a Tiszai pályaudvar kilencedik vágányára kanyarodott velem a vonat. Este volt, a betonkerítésen túl csend, csak néhány fény jelezte a Járműjavító Üzemet. Miközben leszállásra várva sorakoztam a kocsi folyosóján, azok a szép emlékű esték jutottak eszembe, amikor a kilencedik vágány helyén még a mozgalmas életű, valóban meleg otthont jelentő művelődési ház állt, a Bunkó. Nem tudom, pedig illene utána járni, honnan származott közkeletű neve; tény, hogy soha senkitől sem hallottam a hivatalos nevén — Vasutasok Erkel Ferenc Művelődési Otthona — emlegetni. Bunkó volt a neve, amíg volt, s így őrzi még egyre fogyó egykori látogatóinak emlékezete is. Van miért őrizni a nevét, emlékét. Szerepét sem vette át egészében semmilyen intézmény. (A jelenlegi vasutas művelődési ház, a Vörösmarty máshol van, adottságai is eltérők.) Nem volt valami szép épület, de otthon volt, a szó legigazibb értelmében. Ablak a ítél kar nyű j tásmy i ra robogtak el a vonatok, néha a mozdonygőz párát vont kívülről az ablakra és a zenekar produkcióiba olykor betolakodott egy-egy illetlen fékcsikorgás, vagy gőzsistergés, a vasutasok és családtagjaik jól érezték itt magukat. Színelőadások, dalestek, hangversenyek, amikor pedig ilyenek nem adódtak, mozielöadások várták a nagyterembe az érdeklődőket, délelőttönként olykor gyerekműsorok, máskor gyűlések, különféle társadalmi, szakmai rendezvények. Aztán ott volt a hatalmas könyvtár, ott volt a klub, a maga csendes söntésével, ott voltak a szakköri helyek, meg minden, ami egy ilyen intézményhez kell. (Ebből a szakkörből nőtt ki hajdan Ficzere László, a mozdony- vezetőből lett festőművész.) Pál István kitűnő üzemtörténete — A vaspálya túlsó oldalán (1975) — több helyen is megemlékszik a Bunkónak a járműjavító dolgozóinak életében betöltött szerepéről, a munkás- kultúra egyes ágazatainak itteni fejlődéséről, a kórus, a színjátszó csoport tevékenységéről, egyes műkedvelő előadások sikeréről, meg arról, hogy „A Bunkó épülete volt a színhelye családias rendezvényeknek is, az ott elhelyezett terített asztalok mellett kétszázan is elfértek, de a bálok alkalmával háromszáz személy is szorongott, miközben az épület mellett eldübörgő vonatszerelvények megremegtették a falra szerelt lámpákat.” Ez az épület adott otthont a felszabadulást követően a vasutas kulturális élet irányításának is. A bombakárokat az épület nehezen heverte ki. Újjáépítése 1947-re fejeződött be és felavatása előtt tűzvész pusztította el újra, de ismét újjáépült. Még romos állapotában is helyet adott a kultúréletnek, a kórusnak, másoknak. Az 1960-as évek elején végrehajtott pályaudvar-bővítés pecsételte meg végleg a sorsát. Lebontották, helyén új vágányok épültek. Például a kilencedik is. Magam is igen sokszor jártam a Bunkóban. Különösképpen, amikor még Ti- ser Lajos (remélem, jól emlékszem a nevére), majd Mihalóvits Ervin és Miskolc munkásművelődési, amatőr művészeti életének „elnyűhetetlen” és örökifjú aktivistája, Szép László vezették az intézményt. Azt hiszem, nemcsak én emlékszem vissza nosztalgiával az itt látott színelőadásokra — néha színházi vendégjátékokra is! —, a hetven tagú szimfonikus vasutas zenekar koncertjeire (amelyeknek sikerében részes volt az akkoriban Miskolcra jött színházi karmester, Kalmár Péter is), a könyvtárban való állandó nyüzsgésre, pezsgő életre. Innen irányították a vasútigaz- gatóság területén levő letéti könyvtárakat is. A villamos-végállomással a Tiszai alatti aluljáró kötötte össze a Bunkót. A vasút nem jelentett választóvonalat. A képzőművészeti kör kiállításai, a zenés rendezvények, a sok kitűnő színjátszó produkció — például a Szép László rendezte Viharos alkonyat, A kérők, Tavaszi keringő, A Pál utcai fiúk — mindig tömegével vonzották a miskolciakat az egyébként nem barátságos küllemű épületbe, ahol a kevéssé vonzó külsőt a belső meleg sokszorosan pótolta. A pályaudvar bővítése elodázhatatlan volt. A Bunkó állt rossz helyen, mert az állomást ellenirányba nem lehetett bővíteni. Ez viszont mit sem változtat azon a tényen, hogy a Bunkó lebontásával egy igen jelentős közművelődési intézménnyel lett Miskolc szegényebb, egy mozival kevesebb lett a városban, a Martíntelepnek egyetlen városi fiókkönyvtáron kívül semmi közművelődési létesítménye nincs. Már .több mint húsz éve nincs a Bunkó. S nagyon hiányzik. (benedek) Kóstoló Tart még a tél, s a kemény fagyok kedveznek a disznóöléseknek, melyeknek velejárója — mióta a világ világ — a kóstolóküldés. Egy szál hurka a májasból, egy másik a véresből, harmadik a paprikától vörös kolbászból. Aztán egy nagy darab kar- monádli, meg egy tó nyél frissen sült, illatos tepertő, és a gazdasszony már szalasztja is széjjel a gyerekeket a kóstolóval az öreg szülékhez, testvérekhez, sógorokhoz, komákhoz, barátokhoz, néha csomaggal a postára, ha már felnőtt gyermek is van a családban, aki városban lakik. Mire szép sorjában mindenkinek kíporciózták a kóstolót, kiderül, hogy a disznót úgy szétosztották, hogy maguknak is jóformán — csak kóstoló maradt belőle. No de sebaj, hiszen a megajándékozottak legtöbbjétől ők is kaptak vagy ezután kapnak majd kóstolót. Így valójában jól járnak, mert hétről hétre friss „disznósá- got” esznek egész télen. Az ólban meg ott szuszog a nagy sódarú, behízott szemű másik disznó, 3 ezt a másodikat teljes egészében — maguknak vágják le ... (h. j.) A tavasz hírei Engem különösebben nem érdekel, hogy mit csinál a medve Gyertyaszentelőkor. Nézheti az árnyékát, mehet és maradhat is. A tavasz közeledtének egyik legbiztosabb jele, ha a feleségem azt mondja, hogy meg kellene pucolni az ablakot. A másik meteorológiai forrás a kereskedelem. Kezdődik azzal, hogy felére csökkentik a naptárak órát, s így félpénzen válogathatok a dúskeblű hölgyek között. A szokásos szezon végi vásár nyitánya pedig a hóvirágnál is biztosabban jelzi, hogy már kifelé megyünk a télből, s inkább vetőmagot kell venni, nem pepiig csoda-viaszt a méregdrága síléchez. Az év második hónapjának elején megsokasodnak a kikelet hírei. A Búza téren drágább a zöldség, a bizományiban fanyalogva és csak bizományba veszik át az irhabundát, a sport- csarnok jó üzleti érzékkel megáldott korcsolya-élezője már csak néhány jó napban reménykedhet. A vendéglátó vállalat versenytárgyalást hirdetett, s lezajlott a szokásos vita is arról, hogy az év végi hajrát az üzemekben miért követi év eleji lazsálás. Szóval, készülünk a huszadik század nyolcvanötödik tavaszára. Várjuk a kikeletet, az enyhet adó napsütést, terveink, reményeink szárba szökkenését. Túl vagyunk a kemény tél megpróbáltatásain, az áremelésen, a Miskolcnak második helyet hozó televíziós városvetélkedőn. Mezőgazdasági nagyüzemek, ipari vállalatok zárszámadást, mérleget készítenek. A negyedikes gimnazisták az érettségire tanulnak. Jönnek, mennek a hírek. Bár a meteorológiai előrejelzés hűvösebb időt ígér a mostani, havat szalasztó enyheségnél, a naptárt forgató ember reménykedik. Reménykedik, hogy jól telelt a mag, hogy nem fagytak le a rügyek, hogy letisztul az idei víg- ságos asztalokra szánt tavalyi bor a pincében. Ügy legyen! (brackó) Védtelen lovak A lovak tűrőképessége'— határtalan. Ez a kétes értékű kifejezés akkor vált bennem szomorú érvényűvé, amikor a következő megdöbbentő jelenetet láttam. A Bors vezér utcai építési területen, a régi malom előtt egy emberi mivoltából kivetkőzött fiatal férfi káromkodva — ittasan — ütlegelt két lovat. A lovak a fejüket kapkodták a fájdalomtól. Mire ő a szemvédőjüket is félrehúzta, és az ostor élével többször a lovak arcába sújtott, úgy mérte rójuk az ütéseket. A kocsiról homokot rakodtak — volna, mert a büntetését töltő, de a kocsi tetején heverésző két ifjú egyén biztatva nevetgélt az elszabadult, nekiduhajult gátlástalan szadizmuson. Sem őrt, sem munkavezetőt nem láttam. Figyel- mezésemre, miért bántja a lovakat, azok nem az övéi; az állam tulajdonai — valóban nyomdafestéket nem tűrő trágárságokat kiáltozott felém. Többek között; — Csak nagyon járjon a pofád, a meszesgödörben kötsz ki. Majd a lovakat minden ok nélkül, rugdosni kezdte és újra ütlegelte. Tovább nem bírtam nézni, s elmentem a „bűntett” színhelyéről. Mit tehettem volna egyebet? Ök hárman voltak — mi is hárman; két ló és egy ember. A lovak aligha kelhettek volna védelmemre. Hiszen tanúm sincsen, azt is mondhatják, az egész a képzelet szüleménye. Egyetlen tanúm: az emberi igazságtevés. Lehet-e védtelen, kiszolgáltatott állatokat kínozni, ütlegelni? Mindenképpen büntetés jár az ilyennek, még akkor is, ha az állatok magántulajdonban vannak. Törvényrendelet tiltja az állatok bántalmazását; a humánum emberre szabott, szigorú szabályai fogják le a garázdák kezét. Láttam, amikor a rendőr — joggal — a helyszínen intézkedett. A borsodsziráki Bartók Béla Termelőszövetkezet szekérfuvarozó részlegének két lováról van szó! S a kínbzó ordítozásából tudom: az egyik lovat Palinak nevezik; embernevet adtak nek;. — embertelenül bánnak velük. Nem akarom a lényeget lírailag megközelíteni, mégis Nagy László, aki a gyémántból is dallamot szaggatott föl, „fekete fiúi”, az általa-örök hajdani fuvarosok leélnek életre szívemben, akik érdes szavaikkal is jó biztatással voltak lovaikhoz; friss vízzel, tiszta vederből itatták őket, cukrot adtak nekik, nézésük volt a simogatás. Csakis akkor emeltek ostort lovaikra, ha már a végső kényszer úgy kívánta. Lovaik hajnali trappját ma is hallom. Álmomban is siratom őket. Bízom benne: annak a sorsát is eligazítja az idő, akiről szólok. Könnyes, szomorú történet, avagy felháborító jelenség — ki hogyan ítéli meg. S történt, történhetett mindez: 1984. december li2-én, déli tizenkét órakor. A tettesek megállapítása és felelősségre vonása — a céget cégéressé alacsonyiitó név birtokában, s az időpont jelzésében — bizonnyal nem lesz nehéz. Nem vigasztalódom, hiszen a két meggyötört állat most is kínzója kényét- kedvét sínyli. Mert a lovak türelme: végtelen. De a kínzó bűnére nincs bocsánat, szelíd mosoly; „rajtad is múlt” — elmondhatom. S én vajon, mindent meg tettem-e az érdekükben? Sajnos, nem volt hozzá kellő erőm. Akác István Hallama Erzsébet: Csend van idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti délelőtt: a szomszédban kaput nyálnak és kitárolnák a kocsival, az utcán valaki szenet lapátol, megcsörren a vödrök fogantyúja, a szemetesautó már elvonult, de tudom, hogy a közeli kis utcákban még ott fújtat, rója köreit. Idebent csend van, termékeny, reménytkeltő csend, munkára buzdító. De megszólal a telefon. Belesívít a csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit; halló. — Te vagy az, anyu? — mondja egy hang a drót végén. De milyen hang — a gerincemben egy nyilal- lás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli, kicsiny, összezsugorodott hang, mélyről, valahonnan a bugyrokból feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyerekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne. Szempillantásnyi idő alatt végigélem, hová ment, mit csinálhat, nem lehet semmi baja, ez nem is lehet ő, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódott öregé? Miközben érzem, hogy a rémület egyik hulláma elvon utóban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang. Hova haza? Hol vagy, mi bajod, ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják, és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom, gyerek-e vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja, — nedves cserépdarab, melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló. Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szó végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába ... Ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zuhatag: a fejem! nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg, a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép, lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be, mondja a hang, csak fáj. Sírás, szipogás: gyere haza, anyu. Most már körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az, de majd mindjárt szólok neki, hol is van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis igen, mert beteg vagyok. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hol laktok? Hetedik emelet, de lessék szólni az anyunak. Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév, meg az: tessék neki szólni, meg egy kattanás — aztán újra a csönd. Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végén ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon. A túlsó végén egy kéz, ki tudja, milyen, ki tudja, mit csinál most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit tegyek? Szólok a rendőrségnek, menjen oda egy kocsi —r de hova? Szótok a mentőknek, akik azt fogják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög a szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordják ki a tányérökat. Az irodákban telefon lóg az emberek fülén. A palack itt van a kezemben, éget, el kellene dobni, de nem tudom. Zsibbadt érzékeimben még ott az iménti rémület. Az ember mindig kaphat egy 'telefont, amikor... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackból Bejárat
