Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
1985. február 9., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Fecske Csaba versei Két etűd TÜNDÉR Kel a tengerből Habokon táncol Szeme két zöld gyöngy Haja1 föl lángol Ködön átlibben Dala el)óbban De ha rád pillant Szíve megdobban HOLD BORZONG Rőt lombú erdőszél Tört ággal1 zörgő szél Lúdbőrző tó tükrén Hold borzong, csillagfény Templom néz dombon túl Tornyából hang csordái Minden tűz el lobban Bújj hozzám álmomban Öröklét Az arcom mint vízililiom, lét, nemlét között még ott lebeg, de rend lesz úrrá a dolgokon, emlékem lassan beheged — Hiányom sima víztükrén majd újra vitorlát bont a lét, hail la ni tovább, örökké öröm és kín sirályénekét Az orosz festészet legnagyobb gyűjteményét őrző moszkvai Tretyakov Képtárban megkezdődtek a felújítási munkálatok. Ennek ellenére a nagyiközönség kívánságára egyes termei továbbra is nyitva tartanak. A rekonstrukció során a képtár orosz stílusú épületéhez néhány szomszédos régi villát csatlakoztatnak, s ily módon művészeti negyedet alakítanak ki. A felújítás után a környéket védett műemléki területté nyilvánítják. A Tretyakov Képtárban 50 ezer festményt tartanak számon. r Uj név... Közterületöröket alkalmaz március 1 —tői Sátoraljaújhelyen a tanács városfejlesztési és gazdálkodási osztálya. Feladatuk lesz — nevük szerint is — a város közterületeinek, parkjainak őrzése, aminek a köztisztaság és a környezetvédelem, nemkülönben a növekvő idegenforgalom szempontjából nagy fontosságot tulajdonítanak. Vízi cibere Az évtizedeli, évszázadok múlásával változik nyelvünk szókincse is. Új fogalmak születnek, s ezek kilféjezésére új szavakra van szükség. Másrészt a tárgyak, fogalmak elhal vá- nyodásával, vagy éppen megszűntével a kifejezésükre használt szavak is las- san-lassan feledésbe mennek. Ezeket elavult szavaknak nevezzük, s bizony a jelentésük ma már magyarázatra szorul. Miért mondom most mindezt? A következőkből mindjárt kiderül. A minap egy diákotthonban járva, a pályája vége felé közeledő pedagógus barátom a folyosón rámutatott egy hulladékgyűjtő edényre. Odanézek, hát bizony nemcsak papírdarabok, alma- csutkák, hanem jókora karéj kenyerek, sót ebédről maradt fánkok, hazulról hozott sütemények, .szalonnadarabok is voltak benne. — Hej, a mi diákkorunkban ... — sóhajtott egyet kollégám. Gondolatban magam is visszaszáll tani jó pár évtizedet, messze-mess ze az 1920-as évekre. Bizony nagy érték volt nekünk, akkori diákoknak egy karéj kon- viktusi kenyér. De egész karéj ritkán maradt meg az ebédről. Hiszen tízen ültünk egy asztalnál, s a kenyérkosárban is csak tíz karélj volt, így mindenkinek egy darab jutott. Legfeljebb az járt jól, aki a „dumóba” azaz a karéjnál vastagabb, súlyosabb kenyérvégbe haraphatott bele. A karéjt még az ebéd előtt kettévágtuk: a felét megettük ebédre, a másik felét pedig uzsonnára tartogattuk. Télen nyársra húztuk a darabka kenyeret, a kályha tüzénél megpirítottuk, de zsírunk nem lévén, vízzel öntöttük le, és sót szórva rá jóízűen megettük. — Nekünk más „kenyérreceptünk” volt — vette át a szót barátom. — Én a Hajdúságban születtem, s az ottani szegényemberek életében .különleges” ételnek számított a „vízicibere". Diákkorunkban — szorult helyzetünkben — mi is víziciberével tömtük meg korgó gyomrunkat. „Tartalmasabb" ebéd, vacsora alkalmával gyűjtögettük a nélkülözhető kenyeret szűkösebb napokra. Persze, napok múltán megszáradt, de semmi baj sem lett belőle. Darabkákra tördeltük, s beleszórtuk egy fazék vízbe. Sóval, paprikával „fűszereztük”, és ha volt, kristálycukorral tettük ízesebbé. A száraz kenyér jól megszívta magát vízzel, s amikor már elég puhává, szinte „omlóssá” lett, körbeültük a fazekat, és az éhes gyomornak „fejedelmi” étket az utolsó cseppig bekanalaztuk. — Hát ez volt a mi hajdúsági „ételkülönlegességünk”, ha úgy .tetszik, a „tájjellegű” ételünk, a vízicibere — fejezte be szakácshistóriáját idős kollégám és barátom. És miközben emlékezését hallgattam, az járt az eszemben: milyen jó. hogy manapság már ismeretlen étel, ismeretlen fogalom a vízicibere, és így a neve is az elavult szavaink közé tartozik. De..., de azért milyen kár. hogy nem becsüljük. sőt kimondottan na zároljuk az élelmiszereket, különösen éppen a kenyeret. Nemcsak a gyerekek. hanem mi, felnőttek is. (h. j.j csak szól, csak nyöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza, anyu. A telefonkönyv szinte magától lapozódik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhívjuk. Amikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, mit mondok, ha fölveszi egy elfoglalt, egy rosszkedvű, egy méltatlankodó felnőtt. Ki az? hallom a gombó- cos-nedves, immár ismerős hangot. Szépen süt a nap, nem igaz? Egy kis fejfájás mindenkivel előfordul. Mesélj valamit, mit is mondott anyu, mielőtt elment? A Petiit is még el kell hogy hozza. A Peti is ott van, nem messze az anyutól. Hol is? Sokáig csevegünk, a hang valamelyest megnyugszik, kisimul, közben mintegy véletlenül kiböki egy intézmény nevét, ahol az anyja dolgozik. Akkor én most elbúcsúzom, és szólok neki, mondom óvatos izgalommal, rendben?! A drót végén halk szippantás, talán bólintanak, és leteszik a kagylót. Most már csak az intézmény számait kell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, magyarázkodom, a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszöni a dolgot, tökéletesen megértem, mentegetőzöm még egyet, s aztán gyorsan leteszem a kagylót. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kellett tenni. Térjünk napirendre az egész fölött. Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Föl akarta hívni az anyját, hát mi van abban. Szóltál az anyjának, kész. Jól van, először kicsit megijedtél, akiinek gyereke van, arra könnyű ráijeszteni, evvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút. A palackot továbbítottuk a címzetthez, magyarázom magamnak, de hiába. Percről percre rosszabbul érzem magam. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle szabadulni. Lehet. hogy soha többet. Mert már tudom, mi volt ez. Tudom, mi történt ott a hetediken. Hiába szólt mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényéket, kilométerekre tőle. Bent minden mozdulatlan volt, a bútorok tátott szájú halottak, az ajtó leselkedő szemű szörny, a sarkokban láthatatlan vadállatok. Ha a lépcsőházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mereven bámul rá. Alatta a lépcsőház ásító szakadéka. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, nem mert, megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy ha akárcsak egy idegen is elballagott volna az ablak előtt, talán nem lenne ez az iszonyat. De hát az ő ablakuk előtt 'nem ballag el senki. A ház előtt a pádon se ül senki, nincs is pad. Nem tudta, mi hiányzik nem tudta, hogy fél talán tudta, de okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szólongatni, de senki sem felelt, már pityergett, de senki sem szólt rá, már sírt, d'e senki sem törölte le a könnyeit, már zokogott, bőgött, de senki sem adott neki zsebkendőt, visszaszipogta, lenyelte, fuldoklott, a szörnyek körvonalai elkö- dösültek szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már* nem várnak tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a ház, üres a világ, és okos gyerek nem fél, szívta az orrát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fáj a fejem, mondta, és fájt is. tényleg nagyon fájt a feje, nem hazudott, és különben is, mit mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta. Ezekről a fülsiketítő ormokról. a némán lezúduló lavinák alól lehet-e épségben szabadulni? Később újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám, mindjárt jön. És már nem is fáj a fejem. örülsz neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meg is gyógyultam. Ez nagyszerű, de hogyan tudtál megint felhívni? Mert az anyukám számát elég sokszor el szoktam téveszteni ... Miént nem írod föl? De hát föl van nekem írva! Mégis eltéveszted? Ismerem én a számokat, csak néha tévesztem él őket. Miért, hát hányadikos vagy? Én? Én már nagycsoportos vagyak az óvodában! Ilyen kicsi vagy hát, gondoltam. Ilyen kicsik vagytok. De most pont tégedet akartalak felhívni, csengett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj úgy a fejem. Igazán kedves tőled. Gondoltam, hogy örülni fogsz. Alekszandr I.vanovics Pe- regugyin, a Dicsőség Rend lovagja, a Nagy Honvédő Háború idején harctéri felderítő volt. Jó néhány alkalommal teljesített nehezebbnél nehezebb feladatokat az ellenség hátában és szerzett a szovjet hadvezetés számára nélkülözhetetlen „nyelveket”. Felderítő bajtársaival együtt az első szovjet harcosok között lépett magyar földre, és számos merész rajtaütésben vett részt Csehszlovákia és Románia területén az ellenség hátában. — Magyarország... Ha kimondom ezt a szót, mindig eszembe jut az a kaland, amely Monaj közelében, Magyarország északkeleti részén esett meg velünk — meséli a veterán katona. — Már átkeltünk a Tiszán, és bár a fasiszták kétségbeesetten igyekezték visszaszorítani bennünket, tovább nyomultunk előre. Hogy milyen makacsul ellenállt az ellenség, azt különösen a támadás ütemén lehet jól érzékelni, 14 nap alatt mindössze 50 kilométert haladtunk előre. A csapatok mozgását nagymértékben megnehezítette a rossz időjárás. Novemberben 16 napon át hol esett, hol havazott, és a hó mindjárt el is olvadt. A föld- utakon autóval közlekedni egyszerűen lehetetlen volt. A harckocsik és a vontatók üzemanyagát, valamint a lőszert javarészt lovas kocsikon juttatták el a harcoló csapatokhoz. De hát mennyi lőszert lehet szállítani parasztszekereken, ha a lovak számára nincs takarmány? Ennek ellenére hadosztályunk keményen szorongatta az ellenséget és kitartóan haladt előre. Nem haboztunk, ha arról volt szó, hogy ellenséges helyőrségeket kellett magunk mögött hagyni: a második lépcső csapatai körülzárták és megsemmisítették őket. A Szovjet Távirati Iroda jelentéseiből tudtuk, hogy a Második Ukrán Front területén, ahová a mi 42-es lövész gárdahadosztályunk is tartozott, Budapest környékén folytak a legdöntőbb események. Egyáltalán nem volt hát véletlen, hogy a város közvetlen körzetében a Wehrmacht kétségbeesett igyekezettel próbálta megállítani a szovjet csapatokat. — De térjünk vissza Monaj hoz — folytatta a veterán. — Szeretnék egy kis epizódot elmesélni akkori életemből, Mint később megtudtuk, az egész azzal kezdődött, hogy elfogtak és megfejtettek egy rádiótáviratot, melyet a Wehrmacht 8. hadseregének egyik hadosztálytörzse küldött a hadtesttörzsnek. A távirat tartalmából ítélve, a hitlerista tábornok úgy vélte, ha ezredéit nem töltik fel friss emberanyaggal és technikailag nem erősítik meg, az ellentámadás sikere kétségessé válik. A válaSzt, sajnos, nem sikerült elfogni, de enélikül is biztos volt, hogy a tábornok kérését teljesíteni fogják. Tudtuk, hogy a szóban forgó hadosztály a legütőképesebb kötelék a mi frontszakaszunkon. Ugyan melyik másik hadosztály kísérelhetné meg megállítani a szovjet csapatok támadását a Her- nád előtt? Hogy megtudjuk, feltöltik-e friss erőkkel az ellenség csapatait, és megtudjuk, hová összpontosulnak ezek a csapatok az ellencsapás végrehajtására, illetve mely irányban szándékoznak végrehajtani ezt a csapást, több felderítő csoport is elindult az ellenség vonalai mögé. Az egyik vezetését rám bízták. Amikor tisztáztuk a feladatot, nem döntöttük el előre, hogyan fogunk átkelni ezen a nem különösebben széles, de gyors folyású folyón. Gondoltuk, majd csak találunk valahol egy csónakot. Sajnos, azonban hiába kerestünk, éjszaka és ismeretlen vidéken csónakot találni, ennek nagyon csekély a valószínűsége. Viszont találtunk egy pontonhidat, amelyen teherautók haladtak át hosszú oszlopokban. A tompított fénnyel haladó autók között meglehetősen nagy volt a követési távolság. Megállapítottuk a híd áteresztőképességét, és már tovább akartunk menni, amikor hirtelen néhány teherautót vettünk éSzre: a front irányából jöttek a híd felé. Egy szempillantás alatt döntöttünk. A sötétben sikerült észrevétlenül felkapaszkodnunk az egyik teherautó ,rákfenébe. A Hennádon így zsákokon fekve keltünk át: a zsákok valami puhával voltak megtöltve. Aztán, hogy átkeltünk — már nem hallottuk a zajt, amit a guruló kerekek keltenek a pontonon —, a teherautó hirtelen megállt. A közvetlen közelünkben német hangok hallatszottak, majd valaki leengedte a teherautó hátsó falát, és két katona esőáztatta köpenyben felugrott az autóra. Gyorsan végeztünk a hitleristáikkal. Papírjaikból megtudtuk, hogy csak előző nap érkeztek erre a vidékre. Az utánpótlás tehát mégis csak megérkezett. Nem sokkal később már az állandóan zuhogó esőtől teljesen félázott út szélén haladtunk a keresett objektum, felderítő utunk célja felé. Hadosztályparancsnokságunk féltételezése beigazolódott: a Wehrmacht egységei ellencsapásra készülődtek. Ezek az értesülések komoly segítséget jelentettek ahhoz, hogy a Wehrmacht Magyarország északi részén és Csehszlovákiában tartózkodó magasabb egységei a legcsekélyebb támogatásban sem tudták részesíteni a fasiszták budapesti csoportosítását. Hadosztályunk harcosai büszke örömmel vették tudomásul a hírt, hogy becsülettel teljesítették feladatukat. Monajt néhány nappal később szabadítottuk fel, igaz, kemény .harcok árán — fejezte be történetét a veterán harcos. Alekszandr- Peregugyin tartalékos zászlós ma már nyugdíjban van. Családjával együtt a Távol-Keleten, Habarovszkban él. Gyakran keresik fel iskolások és fiatal katonák, kérve, hogy meséljen nékik azokról a hősi napokról, a háború éveiben megtett és súlyos harcokban bővelkedő útjáról. Valcrij Gorjavin (APN)
