Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-03 / 28. szám

1985. február 4., hétfő

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

T

avaly, késő ősszel meglehetősen ritka, ám szerfölött kedves vendégek érkeztek a Sárospatak melletti szép és jó horgászvízre, a Bodrog egyik holtágára, ismertebb nevén, a Berekbe. Egy hattyúpár választotta őszi szálláshelyül a patakiak kedvelt kirándulóhelyét. Nem tudni, honnan repültek a bereki vízre, bár néhányon bizton állítják, hogy a szép madarak a Nyíregyháza melletti Sóstóról keltek szárnyra, megunván az ottani fürdpző, hangoskodó népek forgatagát. Jöhettek persze máshonnan is, de a fontos mégiscsak az, hogy tanyát ütöttek a pataki vizeken, a városlakók nagy-nagy örömére. A horgászok pedig gondo. san óvták, védték a madarakat, a hátizsákban a csalik mellett mindig akadt megfelelő eledel a barátkozó természetű vendégeknek.

A szíves vendéglátós, a gondoskodás mellett, a patakiak aggódva gondoltak a télre, a nagy hidegekre; vajon hová repülnek a szép, kedves madarak, ha befagy a holtág vize? S a hattyúk természetesen megtalálták a megnyugtató megoldást. Ügy döntöttek, hogy maradnak; s amint beállt a bereki víz, rögvest átröpültek a Bodrog folyóra, amelynek vize a beléengedett különféle szennyezőanyagok miatt sajnos évek óta jégtakaró nélkül marad a legcsikorgóbb hidegben is. Új tanyájukat a vár alatti csendes vízszakaszon találták meg a madarak, s most is ott úszkálnak, bóklásznak a vízen, bekebelezve az arra járók kínálta eleséget. A méltóságteljesen úszkáló hófehér hattyúpár, háttérben a pataki várral, sok fényképező turistát csábít egy-egy felvétel elkészítésére.

Mindezekről barátunk, kedves pataki levelezőnk, Bodó István számolt be legutóbbi tudósításában, amelyből kicsendül a város, a környező vidék, a természet szeretete. „öröm ért ezekkel a hattyúkkal — írja —, ősszel magam is sokat találkoztam velük, horgászó, csukázó kirándulásaimon. Most is örömmel látom őket, a bodrogi vizen. E né. hány sort is védelmük érdekében írtam, nehogy valaki nagy testű libának nézze őket, s fazékba vesse."

Most, e zord félidőben István bátyánk — és persze számos természetkedvelő pataki ember — abban reménykedik, hogy a városhoz immár több hónapja hűséges hattyúpór esetleg véglegesen tanyát ver a környéken, s a kikelet ér- kezte után megfelelő fészkelő-, költőhelyet is talál a nyugalmas bodrogközi vizeken. Hogy így lesz-e, vagy sem, az a jövő titka; mert ki tudja, mily gondolatok járnak a két hattyú fejében. Az viszont bizonyos, hogy amíg ott vannak, vigyázni kellene rájuk, mert bizony az ember természete is meglehetősen rejtélyes, némelyiké teljességgel kiszámíthatatlan.

Vannak emberek például, akik mindenre lőnek, ami mozog. Még egymásra is. Ezt példázza egy szakállas vicc, amiért természetesen elnézést kérek minden kedves olvasónktól.

Helyszín, egy bírósági tárgyalóterem.

— Úgy! Szóval maga azt állítja, azért lőtt rá vadász- cimborájára, mert azt hitte, hogy szarvas — így a bíró.

— Igen! — mondja a vádlott.

— És mikor jött rá, hogy nem szarvas?

— Amikor visszalőtt.. .

Ezek után tetszik látni, semmin nem lehet csodálkozni, minden megtörténhet. Az is, hogy maradnak szépen, békésen a •hattyúk, de az is lehet, valaki már szemet vetett rájuk.

Ezért hát ezúton is felhívjuk mindenki figyelmét arra, hogy Sárospatakon, a Bodrog vár alatti szakaszán úszkáló két hófehér, hosszú nyakú madár nem medve, nem jávor- szarvas, nem farkaspár, nem fácán, nem vízityúk, nem zsiráf, aminek szintén hosszú ugyan a nyaka, de mégiscsak zsiráf, nem holmi közönséges puskavégre való gímszarvas, nem is liba, hanem hattyú! Ami pedig sok más madárral egyetemben — védett! Nem szabad lőni rájuk.

Szarvas Dezső

„Pénzes” növénvek 15 ezer hektáron

Az utóbbi években megyénk mezőgazdasági nagyüzemeinek vetésszerkezetében egyre jelentősebb szerepet játszanak a szerződésre termelt különböző magféleségek, elsősorban a vetőmagok, amelyeket nemcsak a hazai piacokon, de külföldön is jól lehet értékesíteni. Megyénk szaporító gazdaságai — a több ezer hektáron termesztett kalászos vetőmagvak, a hibrid kukorica vetőmag és a burgonya vetőgumó mellett — már eddig több, mint 15 ezer hektárnyi ilyen „pénzes” magféleség termesztésére kötöttek szerződést.

A Vetőmagtermeltető és Értékesítő Vállalat Északmagyarországi Területi Központja megyénkben már teljesítette szerződéskötési előirányzatát, de főleg a külpiaci érdeklődés lehetőséget teremt arra, hogy további magféleségek termelését ajánlják a nagyüzemeknek és részben a kistermelőknek is. Kavale.cz Barnától, a vállalat megyei termeltetési osztályának vezetőjétől megtudtuk, hogy konyhaköményből, fénymagból, mustármagból, uborka- és étkezési bab-ve tőmagból már nincs lehetőség további szerződések kötésére. Mustárból például az 1650 hektáros előirányzattal szemben máris 2700 hektárra ajánlkozott partner. Jó néhány „pénzes” növény termelésére van azonban további lehetőség megyénkben. Így például a jól exportálható étkezési és vetőmag-borsó, napraforgó-, lucerna-, vöröshere-, tavaszi bökköny-vetőmag, olajlen-, paradicsom-vetőmag és lóbab termesztéséhez keresnek partnert.

Erre az utóbbi növényre, a lóbabra érdemes felfigyelniük megyénk növénytermesztő szakembereinek. A magas fehérjetartalmú, importkiváltó növényből tavaly a Hernád völgyében és a Bodrogközben is sikerült hektáronként 40—44 mázsás átlagtermést elérni, ami 28—31 ezer forintos hektáronkénti árbevételt biztosít. A lóbab további előnye, hogy betakarítása a meglevő gépparkkal elvégezhető, és a búzának kiváló előveteménye. Az „új” növény termesztésére megyénk gazdaságai már eddig több mint 700 hektáron kötöttek szerződést.

A házi kerti, háztáji termesztésre. is tud a Vetőmag Vállalat néhány jól jövedelmező növényt ajánlani. Így például karósbab, olajtök és egy valóban új, magas illóolaj-tartalmú növény, az eonatherol termesztésére kötnek még további szerződéseket.

(p. s.)

Gépek — nagyjavításon

Ezekben o hetekben a 0 megye termelőszövetkezeteiben, állami gazda, ságaiban jó ütemben, szervezetten történik a növénytermesztésben használatos erő- és munkagépek javítása, hogy mire márciusban megkezdődnek a tavaszi talaj- és növényápolási munkák, a szükséges gépek kijavítva, üzemképes állapotban várják az indulást. A leninvárosi Szőke Tisza Termelőszövetkezel gépműhelyében egy MTZ-traktor motorcseréje közben örökítettük meg a szerelőket. (Bal oldali kép.) A tiszakeszi termelőszövetkezet gépjavító üzemében egyes alkatrészeket helyben készítenek el, javítanak ki, repe- rálnak meg az ott dolgozó szakemberek. Képünkön Rem- beczi Balázs szakmunkás egy fékdobon végez esztergálást. (Jobb oldali kép.)

Nagy Miklós felvételei

„A szakszervezetek erősítsék érdekvédelmi, érdekképviseleti tevékenységüket, mert ez a feltétele annak, hogy befolyásuk fokozódjon, eredményesen mozgósítsák tagságukat, társadalmunk politikai és gazdasági erejének növelésére, s igényeljék a kötelezettségek fegyelmezett teljesítését.” (MSZMP KB irányelvei a párt XIII. kongresszusára.)

Jó körülmények között két és fél ezer tonna szén kerül ki naponta a fekete- völgyi bányából. E feladat megvalósításában — sajátos eszközeivel — nagy szerepet vállal a szakszervezet is. Feketevölgy-aknán 3361 dolgozó közül 2285 szakszervezeti tag. Mi a legfontosabb teendője a 80-as évek közepén egy szakszervezeti főbizalminak a szénbányáknál? Többek között erről beszélgettünk Bondzsér László és Farkas Ferenc főbizalmiakkal.

Bondzsér László (46 éves vájár, a három műszak egyikének föld alatti főbizalmija): — Amellett, hogy segítjük azokat, akik igényt tartanak a támogatásunkra, a meggyőző agitációs munkát tartom ma lényegesnek.

Farkas Ferenc (35 éves géplakatos, a műhely főbizalmija) : — Annyit tennék hozzá, hogy mindent el kell követnünk a dolgozók akaratának lehetőség szerinti érvényesítéséért. Ha ez nem sikerül, akkor meg kell magyarázni az okait. Hangsúlyozom: idejében és elfogadható magyarázatot kell adni.

— Nehéz ma Feketevölgy- aknán szakszervezeti aktivistának lenni?

B. L.: — Nem könnyű

mert a borsodi bányászokra rossz idő jár. Sok a gondunk, fáradtak vagyunk, az emberek türelmetlenek. Nehéz ilyenkor agitálni.

F. F.: — Nehéz, de megtisztelő. Manapság csak az olyan ember képes agitálni, aki együtt él és érez a társaival, példát mutat és áldozatkész.

— Mit várnak a bányászok saját szakszervezetüktől?

B. L.: — Eredményes érdekképviseletet. Azt, hogy a megfelelő fórumokon mondjuk el véleményeiket, kéréseiket.

— Sikerül eredményesen képviselni a tagok érdekeit?

B. L.: — Igen, de sokszor kell szólni egy-egy ügy érdekében. Addig kell mondani. amíg nem történik változás.

F. F.: — Nekünk a reális kérések megvalósítását kell támogatni. Sajnos, még ezek elintézése is hosszú ideig tart. Nagy az átfutási idő.

— Nem kényelmetlen ez a dolgozótársak előtt?

B. L.: — De, hiszen mi is látványos eredményeket szeretnénk ...

F. F.: — A lassúsággal nehéz helyzetbe hoznak bennünket, mert nem szoktunk irreális dolgokat kérni. Éppen ezért időnként kellemetlen magyarázni a nehézkes intézkedéseket.

— Mondanának néhány olyan kérést, aminek az elintézése gyorsabb is lehetett volna?

B. L.: — Aki nem bányász, az nehezen érti meg a gondjainkat, ugyanis a mai problémák némelyike 10 —15 éve kezdődött. Annak idején mindenki arról beszélt, hogy a bánya már gyár, ahol csak gombokat kell nyomogatni, és ömlik kifelé a szén. Azt kérdezték akkor: minek megfizetni a bányászokat, amikor a szívlapát is műemlék lett? A természet erőit számításon kívül hagyták, pedig a szuper módon gépesített bánya sem tud megbirkózni a geológiai problémákkal. Ilyen helyzetben még 2000 után is csak a bányászerő tud segíteni. Jöttek a fiatalok jó pénzért gombot nyomogatni, de amikor sárosán, szénporosan, verejtékesen befejezték az első műszakot, akkor döbbentek rá, hogy a bányában még mindig keményen kell dolgozni. Ezt a kemény munkát pedig ma már nem fizetik meg, ezért nem vonzó a bányászszakma.

F. F.: — Bányászaink nem értik, hogy ma miért nem kezelik kiemelten ezt a szakmát. Az utóbbi időben alig kapunk bányászlakást, s a 100 000 forintos támogatásból is csak az igénylők egy részének jut, a katonai szolgálat alóli mentesség pedig manapság már nem vonzó. Ezeket a kérdéseket dolgozóink naponta felteszik nekünk. Mit válaszoljunk rá?

B. L.: — Azt is nehéz megmagyaráznunk, hogy miért veszítettük el a kiemelt bérezésünket. Ellnek következményeként megnőtt a fluktuáció, felhígult a szakma, mert azt kelleti felvennünk, aki ennyi pénzért hajlandó volt lejönni a bányába. A fiatalok visszariadnak a munkarendünktől is, hiszen a legtöbb szombaton dolgozni kell. Egyre kevesebb a jól képzett szakemberünk.

F. F.: — A műhelynél is ez a helyzet. Ma már nyilvánvaló, hogy kvalifikált iparos nélkül nincs korszerű bányászkodás. Mégis csak 2500—2600 forintos alappal tudunk kezdőket felvenni, tehát minden pótlékkal együtt az 5000 forint megállítja őket. Legkevésbé a középkorosztály van megfizetve, pedig ők aktívak, képzettek, mindig lehet rájuk számítani, s mégis, 15—20 éves munkaviszony után az alapfizetésük alig éri el a 3500 forintot.

B. L.: — Azzal rosszat teszünk, ha mindent meg akarunk magyarázni, hiszen mindenki látja, hogy évek óta csak túlműszakkal lehet jól keresni. Az elmúlt esztendőkben már eleve tervezték a túlműszakot, mert

csak így tudjuk teljesíteni a mennyiségi előirányzatot. Nem lehetne több gondot fordítani az üzem- és munkaszervezésre? Évek óta kérdezzük, mégis alig múlik el hónap négy-öt túlműszak nélkül. Egyre nehezebb mozgósítani az embereket, mert régóta tart ez a feszített tempó.

— Ezt jelezni kell.

F. F.: — Jeleztük. Szóltunk arról is, hogy hosszú távon ez nem lehet megoldás a termelés növelésére. Amíg azonban nincs más lehetőségünk, addig dolgozóink helytállására kell támaszkodnunk. Az ország várja a szenet, tehát saját érdekeinket nem helyezhetjük a társadalmi érdekek fölé. Azt viszont megkérdezik a bányászok, hogyha ők többet adnak, miért nem várhatják el ők is a „többet”.

B. L.: — Ez a lényeg! Mi mindig figyelembe vettük a nagyobb közösség érdekeit, most azt kérjük, méltányolják a miénket is. A szak- szervezetnek ezzel az álláspontjával a gazdasági vezetés is egyetért. Nekik naponta nyakukba szakad ez a gond, mert egyre növekednek a szén iránti igények, ugyanakkor nincs kivel és mivel termelni.

—• Mindenben egyetértenek a gazdasági vezetéssel?

B. L.: — A legtöbb dologban igen, hiszen egy a célunk, de olyan téma is van, amiben más az álláspontunk. Dolgozóinkkal értünk egyet például abban, hogy a bányászoknak járó 72 mázsás szénjárandóságot továbbra is a régi, hagyományos módon, tehát utalványon kapjuk meg. Nem kis ellenállásba ütközött az a javaslat, miszerint pénzt adtak volna az utalvány helyett.

— Milyen munka vár az elkövetkezendő hónapokban a feketevölgyi aktivistákra?

F. F.: — Továbbra is

igyekszünk munkatársaink érdekeit képviselni. Hozzá kell tennem, hogy a kérések és kötelességek összhangjának a megteremtésével.

B. L.: — Mindent meg kell tennünk azért, hogy megmaradjon a bányászok bizakodó hangulata és akaratereje. Tudjuk, hogy mi a kötelességünk: minél több szenet termelni. Ismerem a bányászokat, nem mindig csak a pénzt nézik, amikor pótműszakon leszállnak a bányába. Tisztában vannak felelősségükkel. Nekünk ma ezt kell erősítenünk.

Kép és szöveg: Fónagy István

Az év első nagyjavítása az OKÜ-ben

Az esztendő első nagyjavítására került sor az elmúlt két hétben az Ózdi Kohászati Üzemek hengermű gyáregysége finomhengerművének finom és gyors- drótsorozatán. A tizenkét nap és nyolc órára tervezett, s tizennégymillió forint ráfordítást igénylő javítási munkákat és korszerűsítést a mintegy 500 karbantartó

jó minőségben és az előirányzott költséget nem túllépve végezte el.

A nagyjavítás befejeztével csütörtökön megkezdődött az úgynevezett hidegforgatás, majd február 1-én, pénteken huszonnégy órás próbahengerlés következett. Az üzemszerű termelés beindítására szombaton délután került sor.