Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
1985. február 2., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 PAPP LAJOS VERSÉI Egy tengelyen két penge jé' nyílik s villanva összecsap szelíd szerszám az átló habár azt mondja - csitt azt mondja - csott két penge közt egész világ két penge közt mosi tág a rés mert csend var* béke és kivált nincs csattogás se nyisszenés naponta hold és hit dagad dagály szökell o tengeren friss szerelmek hullámzónak két penge de egy tengelyen azt mondja - csott azt mondja - csitt az ég fehér fényvillanás a hang késik egy kicsit Sorsunk képe tört világunk kétes paradoxoné olojág kivont kardhoz hasonlóbb mint önmagához mint galamb száll a halál kitárt szárnya nem takargat egyre köröz fölöttünk és hallgat hallgat mire vár? Merre jár khkihunyó csillagszemek biztosnak hitt menedéke? BÉKE Leboruló térdek néma könyörgése arcok kialvó sora Méiabús csend a kórházi ulagsoi ban. Ki betegfelvételre vár, ki hallásvizsgálatra jött, aztán meg ezek a hallókészülékek sem örökéletűek, cserélni kell őket. újból föliratni. és mindenre várni, várni, várni . Kiben mennyi a türelem. Azért csak félszeg némaságban ücsörög itt mindenki. Majd sorra kerül, mielőtt elmenne a busz, vonat ... A fehérköpenyes asszisztencia hangja viszont annál erősebben járja be a folyosót, ök aztán igazán nem kímélik a torkukat. Miért is, amikor az itt ülők fele feltehetőleg félig vagy egészen süket. Fiatal lányka lép egy ősz öregúr elé. Az idős ember merev háttal ül a széken, mintha seprűnyéllel szabályozták volna a gerincét a háttámlához, és eltökélt szigorúsággal szemléli a szemközti fehér fal egy láthatatlan pontját. — Hozott magával elég pénzt, K. bácsi?! — sivít a lányka, mire a folyosón többen is felkapják lecsüg- gesztett fejüket. Az öregúr csodálkozva méri végig, ám mielőtt szólalna ... — Csak azért mondom — szirénázik tovább torkasza- kadtából az előtte álló —, mert felment a hallókészülékek ára. Tetszik érteni???!!! Az öregúr: — Ne tessék velem ordi- bálni hölgyem. Nem én vagyok süket, hanem a feleségem.- k — R — T r r n Tévéző papagájok Többekben felmerült már az a gyanú, hogy a tévé hangja rontja a papagájok hallását. Nyugatnémet állatorvosok — hogy tisztázzák, igaz-e ez a gyanú —, törpepapagájokat egész napokon át állandóan bekapcsolt televíziós készülékek közvetlen közelében tartottak. A madarak hallása azonban nem romlott. A szobamadarak többnyire nappali állatok, s ha műsorzárásig fenn kell maradniuk, mert a kalitkájukat nem sötétítik el, ez súlyos zavarokat okozhat az egészségükben. Műemlékvédelem Ezentúl villanypásztorral védik a galamboktól a co- mói székesegyházat; vékony villanyvezetéket feszítenek ki a templom köré, s gyenge áramot kapcsolnak rá. Más olasz városokban szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy a galambok igen tanulékonyak, s a legrövidebb időn belül elkerülik, é. nekik áramütést okozó vezetéket. tett. puritán stílus összhangban állt egyéniségével. Kompozíciói tiszták és könnyen áttekinthetők Gyakori szimbólumai voltak a varjak, melyeket sírkeresztekkel Komponált össze a kis palóc temető élményéből fakadt karcain. A madárszimbolika továbbfejlesztései a Varjak és a galamb, az Éjszaka emlékei, az Elhagyott szárnyak sorozatai. Lapjain megjelentek a népi vallásosság szimbólumai is, a Háromkirályok, a Jó pásztor magyar változata, a pásztoríiú figurája, vagy a népmesék alakjai, mint az Eg és föld című karcon a fejjel lefelé lépkedő leány. Élete utolsó szakaszában — hódmezővásárhelyi megszakításokkal — a fővároshoz kötődött. Távol élt a vágyott természettől. Tragédiája volt. hogy az egyszerű, igaz élet elérhetetlen messzeségbe szökött tőle. A természetében és művészetében egyaránt a csendességet kereső művész a siker csúcsán, a Képző- és Iparművész Szövetség alelnökeként a haláláig becsületes hittel vállalt szolgálatban is egyre vergődött. Lapjai harcairól tanúskodnak. Művein a jelen és a múlt szimbolikus tartalmai egybefonódnak. Az erdőben furulyázó fiú feje körül szálldosó madarakkal az örök emberi harmónia keresését, az ifjúság aranykorát, a természettel való. egybeolvadást jelképezi Az Elzárt kapuk tenyérnyi remekén hatalmas bezárt kapunak feszül egy férfialak. Mellette a hulló levelek az idő reménytelen múlását sugallják azzal a sejtéssel, hogy a kapu zárai nem engednek az erőnek, az Elízi- umba bejutni nem lehet. Több értelmű búcsúzója A madarak elrepülnek című, tragikusan lírai hangvételű alkotása. A művészt jelké- IXíző, égig érő fáról lehulltak már a levelek. Utolsóként sorra követik a falusi ház-, az otthon-, a templom-, a hit-jelképei, és elröpülnek az álmokat, a vágyakat, a reménységet jelentő madarak is. A világ lezárult, a sors beteljesedett. A sajátos mondanivalójával és formavilágával korunk képzőművészetében egyedülálló művész halálában visszatért szülőfalujába. 1980. április 23-án helyezték örök nyugalomra a pásztói Szenti élek-temetőben. Bresiyánszky Ilona Siorvos és csillogok Egymás után hagynak el bennünket a felszabadulás utáni magyar képzőművészet iskolateremtő mesterei. Csohány Kálmán kétszeres Munkácsy-díjas, érdemes művész is, aki csak most lenne hatvanéves, ha megérte volna. Pásztón született. Rövid élete során mindvégig magában hordta szülőföldjét, sohasem tagadta meg Nóg- rád inspiráló hatását. Nem feledte a szegénység küszködéssel teli szigorú világát, de a változatos táj li- raian tiszta szépségét sem. A kevés szavú, nehéz sorsú ember megjárta a Hadak útját, amíg a Veres Péter-i szegénysorból a nemzetközi hírnévig eljutott. Volt favágó a Csiki havasokban, vasúti pályamunkás és szénbányász, megismerte a nehéz fizikai munka gyötrelmét, mielőtt a felszabadulás után a Képzőművészeti Főiskolára bekerült. Hincz Gyula, Koffán Károly és Konecsni György mester keze alatt tanult. Tehetsége hamar kitűnt, pályája gyorsan emelkedett. A felszabadulással indult, és a hatvanas években kibontakozó grafikus- nemzedék egyik legeredetibb egyénisége volt. Művei új tartalmat és stílust adtak a magyar rajzkultúrának. Egyike volt az ónálló képgrafika megteremtőinek. A sikerek sorozata 1960 óta szegődött hozzá. Fő kifejezési formája a rézkarc volt, melynek egyik felülmúlhatatlan mestere lett. Szűkszavú, lényegre tömörített, balladás hangú lapjain ősi népdalok ritmusát és gondolatfűzését hangolta modern világunkra ritka műgonddal és egyöntetűséggel. Szemérmes, meditativ lírával szólaltatta meg gyermek- és ifjúkora múltba süllyedt paraszti világának ősi hiedelmeit, a hagyományos motivumkincset modern szürrealista áttételekkel párosítva. Grafikái a vaskos realitás és a tündérmese ötvözetei — néhány gyakran visszatérő, de mindig más jelentésű szimbólummal, mint a napkorong, a lombos, vagy kiszáradt fák, és a szálló madarak. A népművészet világában népdalokon keresztül kapcsolódott leginkább, mint a Madarak I címet viselő, a hatvanas évekből származó rézkarcán, ahol a csupán néhány elnagyolt vonással jelzett „kerekerdöből” karcsú madártestek repülnek a hatalmas napkorong felé. Kevés, határozott, lendületes vonallal dolgozott. Ez a modern, de leegyszerűsíISTYU Mokany fickó lstyu barátom, esze járása és mozgása öreges, egyébként az általános iskola első osztályát nyűvi. Meg, persze a tanítóit. Olyan híreik keringtek október táján, hogy Istvu tanító nénije az idegösszeomlás szélén áll, s ennek elsősorban ő az előidézője. Kérdeztem is tőle. miután igen jó barátok vagyunk. — Én talán nem vagyok kiborulva? — védekezett. De hát, hol van már október! Tél közepén gyűr- ködünk. Hóval, hideggel, tüzelővel, síkos úttal, mindazzal, ami a tél áldása és átka. Reggel, a zárt verandán huszonkét fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála. Cudar idő, meg kell adni! Gyermekkoromról emlékszem ilyen hidegre. Igaz, mikor még lstyu korában nyűttem a cipőt meg a kesztyűt — és a tanítóim idegeit —, nem nagyon figyeltem a higanyKz.álak le- >■ felsétálását, örültem a hónak, a szánkózásnak, legfeljebb akkor szökött könny a szemembe, ha a szél kisajtolta belőle, meg ha az ujjaimba beleülött a hideg. — Hóval dörzsöld! — tanácsolták a felnőttel' — Én csak a meleg fölé tartottam, s akikor iszonyatos kínokat: kellett kiállni. Hiába dugtam a hónom alá, a számba, az ujjaim hegye maga volt a fájdalmak darázsfészke. Megyek le a hegyről a faluba, találkozom lstyu barátommal — Nincs valami jó vicced? — mert lstyu eleven vicc-fa. Ha már ő sem tud új viccet mondani nekem, akkor kénytelen vagyok magam kitalálni egyet-kettőt. az ö kedvéért. (Igaz, ilyenkor1 előveszem a régirégi vicceimet, s azokat modernizálom az Istyu- netnzedékhez.) — Nincs nekem arra idom! Csak a felnőttek tudnak igazán nagy szamárságokat kérdezni. Magam is láthatom, a frissen hullott és dermedt hó, minden figyelmét leköti. Kerítésről, az ABC korlátjáról olyan szorgalmasan söpri le a havat, mint akit szakmánybán fizetnek érte. Az anyja persze, hiába mondja neki, hogy majd ö mossa ezután a kesztyűit. — Hát kimosom! — mondja, s dolgozik tovább szorgalmasan. Magamban meg arra gondolok. Hát ennyi a barátság? Már egy kis havazás, és oda se figyel a szavamra, pedig máskor a találkozásunk többnyire hosszas beszélgetésbe tor- kollódott. — Hallottad a nagy újságot? — kérdem. — Milyen újságot? — Johan lovainak lefagyott a szarva éjszaka. A hegy alatt olyan hideg volt! — Johan a falu fölé hajló erdő hivatásos vadásza, vadőre, szomszédom nekem is. meg a vadakat éltető erdőségeknek is. lstyu rámemeli a tekintetét. Szép, kerek képéből rámvillan a szemepárja. Hitetlenkedve ingatja a fejét. — És te ezt elhitted Johannák? — és igencsak csóválja a kobakját, — Hát nem tudod, hogy a lónak nincs is szarva?! — Nincs? — hitetlenkedem. — Hát persze, hogy nincs. Becsaptak téged! ... Én nem ezen a dermesztő reggelen hittem el, hogy a lónak lefagyhat a szarva. Istyu-koromban bejött egyik reggel a kocsmánkba a baskói fuvarosok gyöngye, Bakos bácsi. Káromkodott egy isteneset és igy köszönt utána. — Büdös hideg szél fúj, Erzsiké néni. Alighanem trágya fog esni... ! — nem azt a szót mondta akkor, mint mikor apám állt a söntés mögött, de Bakos bácsi tudta, anyám előtt bizonyos szavakat nem illik, sőt, nem is szabad kimondani. De értettük mi, mire gondol, hogy büdös szélben mi eshetik. — Annak van az ideje! — mondta anyám. — Tálán májusban akar fagyot? — No, nem! De azért — s megsimogatta érdes, hideg tenyerével a buksimat —, azért alább is adhatná. Váralján olyan hideg volt az éjszaka, hogy a lovaknak lefagyott a szarva. És én akkor, ha jól emlékszem, szörnyen sajnáltam a szarv nélküli lovakat, — De hát ezek a máj. gyerekek! Nem hisznek már a felnőtteknek... — panaszkodunk. Tanítják őket. valószínű. Arra is, hogy a lónak nincs szarva. Pedig ló az én időmben sokkalta több volt. És az ideihez hasonló hidegből is gyakrabban kijutott nekünk És talán a hitünk, a hiszékenységünk is nagyobb és több volt. Ki tudja, melyik a szerencsésebb nemzedék? Baráth Lajos Ollódal Békedal
