Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-14 / 37. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. február 14., csütörtök Filmlevél Klaus Maria Brandauer, Redl ezredes alakítója. Székely kapu Debrecen belvárosában Debrecen belvárosának egyik hangulatos látványa lett az a felújított tanácsi lakóház, amely előtt székely kapu diszlik. Az Ingatlankezelő Vállalat megbízásából Nagy Imre fafaragó készítette el az erdélyi népi építészetben divatos galambdúcos székely kaput. Emlékezetes hangverseny A Miskolci Szimfonikus Zenekar estje Szabó István filmrendező életműsorozatát mostanában közvetíti' a televízió. Akik a pályakezdés filmjeit látták és még néhány héten át látni fogják, úgy vélhetik — nem ok nélkül —, hogy Szabó egy meghatározott témakörben mozog, a háborúban még gyermek generáció élményeit fogalmazza filmmé igen imagas szinten, kemény antifasiszta elkötelezettséggel. Ám már a sorozat majdani záró darabjai, a Bizalom, de különösképpen az Oscar-díjas Mephisto rámutatnak Szabó érdeklődési körének változására, vagy inkább módosulására. Ugyanis nem idegen az újabb témakör a korábbitól, bizonyos mértékig szerves folytatása annak. Saját generációjának élményein túllépve általánosabb emberi-történelmi témák felé fordult Szabó István, s mind a Mephistóban, mind a most bemutatásra kerülő és a XVII. magyar játékfilmszemle fődíjával honorált újabb alkotásában, a Redl ezredesben az egyén és a hatalom viszonyát, a hatalmat kiszolgáló és ennek érdekében minden mást elvető embert vizsgálja. A Mephisto központi alakja az a híressé lett, korábban a szocializmussal rokonszenvező színész volt, aki odaadta magát, tehetségét a fasiszta Németország vezetőinek, aki megszédült a hatalom bitorlóinak bizalmától és igen későn döbbent rá önmaga tragédiájára. Új filmjének központi alakja, akárcsak a Mephistóé, valóságos, egykor élt személyiség. Redl ezredes az Osztrák—Magyar Monarchia magas rangú tisztje volt, ugyanakkor kém is, s amikor már nem volt rá szükség, illetve terhes lett a hatalomnak, öngyilkosságba kényszerítették. Az ő valóságos története azonban nem azonos a filmbeli Redl ezredesével, s ez talán gondolkodóba is ejt: ha valóságos személyiség nevével készült a művészeti átfogalmazás, mennyire lehet eltérni a valóságtól? Redl ezredes, a kétrészes film eltér a valóságtól. Igaz, az alkotó előre közli, hogy a szereplő személyek minden cselekedete fantázia terméke. (A valóságos Redl-tör- ténetet Egon Erwin Kisch és John Osborne dolgozta fel többek között.) Szabó újra egy sajátos életút keretében mutatja be a hatalomvágytól túlfűtött, ugyanakkor a felettesei hatalmát kritikátlanul tisztelő és annak mind teljesebb kiszolgálása érdekében minden emberiességet félretevő, baráti és családi kapcsolatokat feláldozó, törtető ember elkerülhetetlen tragédiához vezető útját. Gyökértelen ember ez a Redl. Egy nagyon szegény galíciai vasutas sok gyereke közül egy, akit tehetsége juttat katonai alreáliskolá- ba, majd magasabb katonai iskolákra és lesz belőle igen gyorsan magas beosztású tiszt, s később a hadsereg elhárítási szolgálatának vezetője. Nem kötődik senkihez és semmihez, megtagadja családját, alacsony származását. egykori bajtái'sait, igazán csak a császárt tisz-" teli. Minél magasabbra jut azonban, annál több ellenséget is teremt maga körül, a félelmetes elhárítási főnök előbb-utóbb mindenkinek ellensége lesz. Először csak pletykákat keltenek körülötte, hogy félzsidó származású, ami nem igaz, majd azt terjesztik róla, hogy homoszexuális hajlamú, ami viszont már nem alaptalan, legalábbis „is-is” alapon, s így ejtik csapdába. A csapdát egyébként a trónörökös, Ferenc Ferdinánd állítja neki és ő önmaga körül is megszövi a kikerülhetetlen hálót, hogy végül öngyilkossággal fejezze be tiszti pályáját, nem sokkal azelőtt, hogy Szarajevóban a trónörököst is eléri Princip golyója. Olyan értelemben történelmi film is a Redl ezredes, hogy a háttérben ott vannak a Monarchia bajai, a nemzetiségi ellentétek, a Monarchia és a külországok kapcsolatainak nehézségei, .3 császár és a trónörökös ellentéte, a tisztikaron belüli ellentmondások, ám mégis elsősorban egy általánosabb emberi tanulságot hordozó, egy magatartás kihatásait és következményeit elemző művet látunk; kitűnő művet, amely noha nem hibátlan — például sokféleképpen magyarázható, vajon Redl miért árul el, pisztollyal a kezében valóságos hadititkokat a leleplezett provokatőrnek és utána futni hagyja —, s nem éri el a Mephisto színvonalát, mégis remekműnek tekinthető —, s nemcsak a XVII. magyar játékfilmszemle mezőnyében! A film forgatókönyvét a rendező Dobai Péter társaságában írta. Több száz szereplőt foglalkoztat, a legfőbb szerepekben igen rangos nemzetközi gárdát. A címszerepet ismét Klaus Maria Brandauer osztrák színészre osztotta, aki újra kitűnő, talán csak utolsó és írói lag is kevéssé motivált jeleneteiben — az említett árulás, majd az öngyilkosság — lazul fel némileg játéka. Hiteles a környezet, a tömegek mozgatása, a korhangulat — például a nyomorúságos galíciai vasútállomás és a bécsi báltermek ellentéte, szolgálat a galíciai garnizonban, vagy a Schönbrunnban stb. Maradéktalanul áll előttünk annak az embernek az útja, aki úgy eszmehű, hogy rossz eszmékhez lesz hű, s ezek az eszmék is kifutnak alóla. Ugyanakkor felrajzolódik az egész századfordulós Monarchia is, szinte hallható, mint recseg és ropog már ez a lehetetlen vezetése miatt szétesésre ítélt alkotmány. Sok részlet, sok figura és szerep érdemelne elemzőbb méltatást, de nincs rá hely. Röviden: a Redl ezredessel Szabó István újra remeket alkotott. Benedek Miklós A korabeli kritikák tanúsága szerint Richard Strauss valamivel több mint hét évtizeddel ezelőtt vívta ki a magyar közönség és zenésztársadalom elismerését, méghozzá 1910. novemberében, amikor személyesen dirigálta Budapesten több művét, köztük a Don Quijote című kompozícióját. Addig bizony lekicsinylő elutasítás jutott műveinek: „...Az előkelő és konzervatív közönség nem vette be ezt a zenét, csak a karzat és a kisterem tapsolt dühösen, elkeseredetten, csillogó szemekkel és magára hagyatva. Maguk a derék muzsikusok is nevettek és visszamosolyogtak a széksorok közé” — írja Csáth Géza az elmarasztaló időkről. Ma már elképzelhetetlen az efféle reakció, s hogy mennyire így van, arra jó példát szolgáltatott február 11-én a Miskolci Nemzeti Színház közönsége. Szinte lélegzetvisszafojtva hallgatta végig a Don Quijote, rövidnek éppenséggel nem mondható, s intenzív hallgatói koncentrációt igénylő zenei fordulatait, pedig a hangverseny meghirdetett időpontjában még az is kétségesnek látszott, hogy egyáltalán kíváncsi-e rá, s hogy az est akár fél házat is hoz. Azután. az utolsó pillanatokban telni kezdtek a széksorok, s — bizonyára a zord időjárás okán — még az első műsorszám, Schumann IV. szimfóniájának ütemei alatt is szaporán érkeztek a látogatók. Így Schumann müve több értelemben is afféle bemelegítőnek tetszett. Ami persze egyáltalán nem vonatkozik a tolmácsolás színvonalára, a hasonlat itt legfeljebb technikai értelemben igaz, ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy a két darab közül Strauss említett kompozíciója volt a bonyolultabb, nehezebb feladat. De maradjunk még Robert Schumann IV. szimfóniájánál: Kovács László — aki Erdélyi Miklós helyett ugrott be — kitűnő érzékkel irányította a Miskolci Szimfonikus Zenekart. Ügy hagyta érvényesülni az együttes interpretátori ambícióit, hogy a kifejezésbeli gesztusok kivétel nélkül felzárkóztak egy tudatos, végiggondolt romantikus értelmezés mögé. Tiszta, áttetsző, jó ízléssel érvényesülő muzsikálás fültanúi lehettünk, Schumann szimfóniája ebben a megvalósulásában mintegy tökéletes előkészítője lett Richard Strauss darabjának. Arról kaptunk ugyanis a két mű alapján nagyszerű információt, hogy a múlt század végére meddig merészkedett a romantikus zene kifejező- és hatás- mechanizmusa, meddig tudta feszíteni roppant szenvedélyét, s ehhez miként rendezte át a nagyzenekari hangzást. A Don Quijote életre keltésében olyan ragyogó szólisták működtek közre, mint Perényi Miklós (gordonka) és Lukács Péter (orácsa). Am azt is azonnal hozzá kell tennünk, hogy a szólisztikus feladatok megoldásában még legalább tucatnyian jeleskedtek a zenekar tagjai közül is, itt elsősorban Nagy Ferenc (hegedű), Novák József (klarinét), valamint Halász István (fagott) játékát emeljük ki. Richard Strauss Don Quijo- téja mesterien hangszerelt, feszült dramaturgiájú alkotás, metodikája, tempói, dinamikája bővelkedik a szélsőségekben, ugyanakkor nem nélkülözi az analitikus, egy- t másból következő belső építkezést sem. Műfaja is szabad határok között mozog: feleleveníti a barokk concerto gros- sók szóló-tutti szerkezetét; él a kettős versenyek bravúros lendületével; s természetesen nem feledkezik meg a szimfonikus költemények nagy hatásfokú illusztráló erejéről. E zenei sokarcúság nyilvánvalóan csak akkor lehet hiteles és élvezetes, ha a tolmácsolás (nem csupán technikai értelemben) magas színvonalú — ellenkező esetben megmarad minden az eltanult póz, az öncélú csillogás szférájában. A Kovács László vezette Miskolci Szimfonikus Zenekar elismerésre méltó interpretációja kivédte ezt a veszélyt, olyannyira, hogy tolmácsolásuk egyben az évad kimagasló teljesítményei között jegyezhető. D. Szabó Ede Miskolcon, a selyemréti lakás parányi előszobájában fürgén segíti le az érkező kabátját a házigazda. Szíves szóval invitál beljebb. A látogatás oka: születésnap. Dr. Erpf' Ede 1885. február 22-én, a család tizenegyedik gyermekeként született, a felvidéki Hizsnyóvízen. Néhány nap múlva ünnepli százéves születésnapját. Ede bácsi. élete történelem, amölynek főbb állomásairól így szól: — Elemi iskoláim után Kézsmárkon, majd Rozsnyón folytattam középfokú tanulmányaimat. Kolozsvárott elvégeztem az egyetem jogi karát, Selmecbányáról pedig már a Bányászati és Kohászati Főiskola oklevelével a kezemben érkeztem Tatabányára, ahol kötelező gyakorlati évemet töltöttem. Az első világháborúban megsebesült, betegként került át Munkácsról Budapestre, a felgyógyulás után Ungvárra. A béke első napjai Miskolcon érték, ahoi néhány társával, a mai Kerületi Bányaműszaki Felügyelőség szervezésén, kiépítésén munkálkodott. Eközben .persze, sorra járta a bányákat. Ahogy visz- sza tud emlékezni rá: — Az első vizsgálatot a perecest bányában kellett elvégeznem, amelyet sorra követett a többi üzem. Gondosan ellenőriztem a biztonsági előírások betartását, a telepítést, a levegőztetést, a közlekedési lehetőségeket, a védelmi építményeket. Ede bácsi számos neves, ismert emberrel találkozott élete során — így gróf Teleki Pállal is. — Nem sokkal a második világháború előtt kerestem fel Teleki Pált, aki előtt ismertettem terveimet a bányahatósággal, illetőleg az akkori részlegek összekapcsolásával, egy irányítás alá vonásával kapcsolatban. A nagyszabású elképzelésekből a háború miatt nem lett semmi. A háború után Miskolcra jöttem. Azóta itt élek. Jóformán mindent elölről kezdtem. Sokat dolgoztam, mindig szerettem a munkámat. Lassan harminc éve mór, hogy nyugdíjba mentem. Időközben Ede bácsi elveszítette feleségét, akinek a szíve felmondta a szolgálatot. A véletlen szerencse hozta össze az özvegyembert a szintén megözvegyült asszonnyal; Erzsiké nénivel, második feleségével. S hogy miként telnek a nyugdíjasévek? ... — Most már kevesebbet olvasok, de még mindig szemüveg nélkül. Többet pasziánszozok, ez a kedvenc időtöltésünk Erzsikével, no meg a televizió műsorának igen lelkes, hűséges nézői vagyunk. Segítek a házi munkában, időnként a főzésben is. A sztrapacskát például csak én csinálhatom. Ez már hagyomány. Sétálunk, ha az időjárás ezt megengedi. Azelőtt nagyokat túráztam, Bánkúdra kijártam. Most már csak közelebbi utakra vállalkozom, mert Erzsiké hamar elfárad — mondja huncutul, az Erzsikénél csaknem húsz esztendővel idősebb férj. Ünnepre készül a család. A százéves születésnapra vendégül várják a külföldön és Budapesten élő rokonokat. S hogy ezt a ritka évfordulót megünnepelhetik, arról Ede bácsi ekként vélekedik: — Igaz, hogy harmincöt éves koromtól nem dohányzóm. Egyébként pedig úgy élek, mint bárki más. Csak valamivel tovább . . . Monos Márta
