Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
1985. január 12., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 9 Otthon keilen« lenni végre, egy verssorban, vagy valaki szembogarábon, egy kérlogásban, vagy csak egy kocsma zugéban, de otthonra lelni végre, csókban, ölbon, ölelésben, vagy akár egy kés nyelében. Fél-szerelmek, fél-tisztességek, fél-indulatok,, fél-ölelések forgatagában élek. Tükröket tart az Idő, belenézek, arcunk erős vonalát keresem s' várom, szemeitek izzó lángja, meggyújtja kialvó cigarettám. Félek. Szemgödreinkben hó gyülemlik, hideg és hallgatás. Taktabáj, 1984 JUHASZ JÓZSEF Mégis Együtt indultunk sokon párban, pár nélkül, mint a toloncoitak - kifelé,. kiknek koldulva nyakukban zsellérország cl pótla n ta rísz nyája lógott« hajnali szokások sémáival, aszályos Idők élettelen sarjai alatt, hol tiszta víz helyett vér pangott az érben. Forogtunk vitézkötésü útkanyarokban bukfencező mocskotövisek után, rémisztgettek tölcsóres forgószélben elénk boruló akácvirágok, hempergőztek sovány gébicsek száradt kakukkfű között, meg az őzok. Nevettek a pokol tornácán várakozó megváltatlanok, mert elmaradtam tőlük, mégis haza értem ... és Itthon vagyok. Eladó szigetek A velencei városi köz- | igazgatás úgy próbálja ! megmenteni a velencei la- i gúnában levő elhagyott !•' szigeteket, hogy magánemberek számára használati i jogot ad a kis földterüle- 1; tekre. Az érdeklődőknek a I; városatyák elé kell terjesz- j! teniük terveiket a 32 szili get újjáélesztésére, i A városi tanács vállal- ji kozókat, az idegenforgal- !' mi szakmát, kulturális és ; sportrendezvények szerve- f zőit szeretné megmozgatni [ a szigetre szóló meghívás- | sál. A magánszemélyek ter- i veit azonban gondosan fe- ; lülvizsgálják, nehogy a szi- | getek spekuláció tárgyává 1 váljanak: a történelmi épü- ] leteket meg kell őrizni, építkezni pedig tilos, Műhely Mezey István rajza A sajtóhiba alighanem egyidős a könyvnyomtatással. Akármennyire is gondos munkát végez a nyomdász, óhatatlanul ás közrejátszhat valami. A sajtóban megjelent hibás szedéseket, szavakat — tréfásan — sajtóhír bénák vagy sajthi- bénak szoktuk nevezni. Általában könnyedén felismerjük, például könvy (=könyv), natpár (= naptár). Felvetődik a kérdés: mi van akkor, ha nem jövünk rá az elírásra? Más szavakkal: vannak olyan tévesztések is, amelyek mind az eredeti formájukban, mind megjelent (hibás) alakjukban is érthetők, azaz teljesen félreért, hetőek. Ezeket nevezzük értelmes sajtóhibáknak. Most ezek közül mutatunk be néhányat. A betű-, illetve a szótagcsere a leggyakoribb. Nemrégiben ezt olvastuk: „fijúsági sportoló.” Nyilvánvaló, hogy ifjúsági volt az eredetiben. Egy-egy betű kimaradhat. Például az egyik tűzvészről irt tudósítás címe a következő volt: „A papírkosárba dobta a cikket.” Ebben a formában nagyon félrevezet bennünket; -mert ha egy szerkesztő elutasít egy cikket (azaz papírkosárba dobja), abból még nem lesz tűz. Az égő csikktől már igen. Legtöbbször azonban az értelmes sajtóhibák a nyelvi humor forrásai. Ez a típus könnyen a szemünkbe ötlik, és .még sokáig emlegetjük: „A haderő bevetette a gyalogságot, a légierőt és a nehézséget” ^nehéztüzérséget) ; „országos állat- és kirakodó versenyt (=vásárt) tartottak”; „hatalmas szilvák (=szilfák) árnyékában pihentek a dolgozók”. A nyelvi humor végső határát súrolják, és Rejtő Jenő-i hangulatot árasztanak a következők: „Méregképes ^mérlegképes) könyvelőt felveszünk”; tmk-részegiink ^részlegünk) kiváló munkát végzett”. Előfordult már olyan is, amikor a nyomda ördögének „lelke” volt. Franco, egykori spanyol diktátor elhunytéról az egyik napilapunk így írt: ,.szívtelenségben halt meg”. A kéziratban nyilván a szívelégtelenség szó szerepelt. Olykor haragszunk vagy bosszankodunk a sajtóhibák láttán — főként akkor, ha ezek a saját cikkünkben, olvasói levelünkben fordulnak elő. Egy-egy ilyen hibáért ne a szerzőt vagy a nyomdászt hibáztassuk, hanem a nyomda ördögét. Azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a hibák — sokszor humoros hatásuk ellenére — nem jelentik a nyelv rombolását; többnyire a véletlen — kellemetlen — játékáról van szó. Kutyuli Ügy tartja a mondás, : hogy amelyik kutya ugat, ! az nem harap. Állítom, jj hogy ez fordítva is igaz. | Az a kóbor eb ugyanis, ; amelyiknek hátulról na- !. gyón szimpatikus volt a I bal lábam, pont ellenkező- ! leg cselekedett: se szó, se j ugatás — csak harapás! Az orvosi ügyeletén azt mondták, tudni kellene, hogy az orvul támadó kutya rendelkezett-e oltási bizonyítvánnyal. Mivel én az ebnek se rokona, se ismerőse nem vagyok — nyilván azért harapott meg! —, igy az érvényes oltási bizonyítványát sem láthattam. Akkor bizony, a doktor döntése szerint, csak az a biztos, hogy engem még nem oltottak be veszettség ellen. Különben is sokkal egyszerűbb lenne, ha az embereket oltogat- nák, mert ők legalább tudják, hogy miért. Szegény kutya pedig nem képes felfogni, hogy miért. Eltelt néhány nap, már túl voltam az injekcióval együttjáró hőemelkedésen ; és kellemetlen közérzeten. : A belváros egyik szűk 1 mellékutcáján cipeltem ha- ; zafelé a szatyrot, amikor \ kikanyarodott elém a jár- I dára egy fekete eb, póráz nélkül, utána rögvest egy idősebb hölgy. A kutya, mint egy spanyol őrült bikája, feldobja a farkát, kihegyezi a két fülét, előre- j dugja az orrát, és szaglász. A fal felé húzódom, kigondolom a harci taktikát. Ha balról jön, jobbbal rúgok, ha jobbról jön, a szatyorral ütök ... Már csak három lépés, aztán kettő ... Megáll. Orrlikait mozgatja, tágítja a viadal előtt. A lábam rúgásra készen ... Ekkor megszólal a : dáma: — Cézárkám, ne bántsd, nem szagos a bácsi! Majd harci kedvemet | próbálja csillapítani: — Ne féljen, fiatalember, Cézár be van oltva veszettség ellen! — Én is!... — mondom, mert mást nem tudok kinyögni. A kutya hátralép egyet, vakkant kettőt, aztán hátralép még kettőt, és vakkant egyet, majd minden átmenet nélkül átszalad a másik oldalra egy kóbor macska után. — Jól van, okos ku- tyi... — nyugtázza a néni. Ami azt illeti, Cézár tényleg „okos kutyi”: szerencsémre nem veszett f meg, hogy pont belém harapjon, akit szintén beoltottak. Viszont a törvényt nem tiszteli, mert póráz nélkül hozta le a gazdi- j- ját... Saiga Attila A fiatalabb nemzedékeknek bizonyára szokatlanul hangzik a címbeli utcanév: Urak utczája. Így hívták már a századfordulón is és így nevezték a felszabadulást követő időkig, amikor is az urakkal oly élesen szembenálló forradalmár költő, Petőfi Sándor nevét vette fel. Petőfi nevét ko- £ rábban egy meglehetősen méltatlan sikátor viselte addig. A régi Vörösmarty utcából, a Bagolyvárnak nevezett romos épületkomplexum mögül indult és kanyargóit a temetők mögé, a mester-utcákon keresztül kapcsolódott a továbbiakban a Vörösmartyhoz. A felszabadulás után — bizonyára lakóira tekintettel — Dankó Pista utca lett belőle, de nemcsak a forradalmár költő, a .nótaköltő ne. véhez is méltatlan volt. A környékbeli városrendezés eltüntette ezt a korszerűtlen települést, Dankó a közelben kapott utcát a lakótelep szélén. A mai Petőfi utca, az egykori Urak utczája, másról is híres volt és egyik jellegzetessége ma is: hosz- szában szeli ketté az utcát a Szinva medre, amely itt lefedetlenül igyekszik a Sajó felé. Jellegzetessége még, hogy a felszabadulás után itt épült meg a város egyet, len kerékpárútja a diósgyőri nagyüzemek felé, de annak már csak az emléke él, meg talán egy-két ottfelejtett, rozsdás tábla juttathatja észbe. Az utca kövezete is nevezetes volt. Még a közelmúltban is látható volt a sárga keramit- kocka-burkolat, amely ugyan nem ment végig az utcán, de a polgármester házáig .mindenképpen elvezetett. (De szépen is csattogott ezen a gumirádlis hintók lovainak patkója!) Szemben vele, ahol most a mentőállomás van, rossz emlékű sárga épület állt: a Szepesi laktanya, amely valami városparancsnokság félének adott otthont és fogdájában kellett leüldö. gélnünk a leventefoglalkozások elmulasztása miatt kirótt büntetéseket. De nem ezekért érdemes emlékeznem a környékre, s nem is annak távolabbi múltjára, hanem az ötvenes és hatvanas évekre. Valaha sokat jártam a 39-es számú házba. Nem' most, amikor házasságkötő terem van benne, s nem hajdan, amikor a polgár- mester otthona volt, hanem akkor, amikor József Attila nevét viselte, bejárati ajtaja mellett emléktábla is idézte a halhatatlan proletárköltőt, jóval a lillafüredi emléktábla felállítása előtt. Nem irodalmi szervezet állította, hanem az épület akkori használói, a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezetének kultúr- munkásai. Ez az épület volt ugyanis az említett időben e szakszervezet igen jól működő József Attila Mű. velődési Otthona. (Sokszor eltöprengtem a nyilvánosság előtt, vajon hová lett ez az első miskolci József Attila-emléktábla, de még senki sem segített megtudnom.) A szakszervezethez tartozó, akkori legnépesebb vállalat a mai Miskolci Közlekedési Vállalat volt, annak a székháza a Szinva túlsó partján, a mai Hoffmann Ottó utca 3-as ház helyén állt, s akkor még közvetlenül mögötte volt a gyaloghíd a túlsó part és az ottani gyermekkórház felé (ma tanácsi irodák vannak a helyén). A közlekedésieken kívül ide tartoztak a TEFU, a MAVAUT, a Belsped, a Kordélyos Vállalat dolgozói, de a legnagyobb múlttal és szervezettséggel a villamosvasútiak rendelkeztek. Közülük került ki a kultúrmunká- sok döntő többsége. Sokféle munkát végeztek, kitűnő volt a művelődési otthon könyvtára és remek a színjátszó csoportja. Pezsgett az élet ebben a művelődési házban. Mindig volt valami program, a szakkörök, csoportok meg próbáltak, tanultak, készültek, de igen jóízű, sokórás beszélgetéseknek is mindennapos otthona volt a ház. A mai esketési terem volt a nagyterem, a nézőtér, az oldalsó termek sora a klubfoglalkozások helye. Bálok is voltak gyakran. Valami nagyon otthonos hangulat uralkodott ebben a házban. Máig is emlékszem az ötvenes évekből a nagy igényű Dunajevszkij- operett, a Szabad szél többszöri előadására. Nem válna szégyenére egyetlen mai művelődési háznak sem egy olyan csoport, amely ilyen színészi és zenei-énekesi követelményeket támasztó darabot úgy tudna bemutatni, mint én láttam hajdan a Petőfi utca 39-ben a Szabad szél előadását. Nem tudom pontosan, mi okozta később az otthon felszámolását, a csoportok széthullását. Tudom, hogy az ott gyakorta megfordulók közül többen már örökre eltávoztak. Az akkoriban még igen fiatal színjátszók közül többen hivatásos színészként, előadóművészként élnek az országban; a művelődési otthon talán leglelkesebb színjátszójával, minden kultúrmumkában élen járó Anni nénijével, nemrégen még a szakszervezeti központi könyvtárban találkoztam, ahol nem olvasóként, hanem állandó „bedolgozóként” volt jelen. Az Urak utczája most Petőfi nevét őrzi. Meg kellene örökíteni ott, hogy József Attila neve alatt közlekedési dolgozók mit tettek itt a munkáskultúráért. (benedek) Miskolci macskakövek
